10. fejezet

Ezt a fejezetet Ladynek köszönhetitek, amiért rágta a fülemet új részt remélve. Hát tessék Lady!J

A vége miatt előre érzem, hogy utálni fogtok… de ígérem a következő fejezetben majdnem mindenre fény derül. Többet nem árulok el, mert abból rájöttök.:D

Jó olvasást!

Kitti

Mi értelme küzdeni, ha tudod nem érheted a célt amit annyira szerettél volna?

Számomra: semmi.

Mielőtt bármit kérdezhettem volna apám kinyomta a telefont. Elkéstem, túl sok időt pazaroltam, nem voltam elég gyors… Megöltem a húgomat!

Rosszabb volt, mint Michael elvesztése, az ő élete nem rajtam múlott. Nem miattam halt meg.

Kaptam egy esélyt az élettől, hogy amit elrontottam azt rendbe tehessem és én eldobtam magamtól.

Nehézkésen kezdtem el a dolgokat érzékelni, az utat is csak homályosan láttam. Mintha egy fájdalommal teli burok venne körül.

-Mi történt?- Kristen hangja nagyon messziről hallatszott, pedig közvetlen mellettem ült.

Elég volt ránéznem, az arcomról leolvasta mi történt és hangos zokogásba tört ki.

A sírás már engem is merően fenyegetett, megálltam az út szélén mielőtt mindkettőnket megöltem volna. Bár nekem már úgyis mindegy.

Kristen kiszállt a kocsiból és pár méterre a fűbe roskadva tovább zokogott. A könnyek belőlem is előtörtek, majdnem négykézláb másztam Kristen mellé.

Szorosan magamhoz öleltem, támaszt nyújtva egymásnak. Talán most utoljára, hiszen biztos halál az ami vár rám.

Még ha apám nem is teszi meg, majd én megteszem helyette!

-Az én hibám, ne haragudj!- sírta a vállamba bűneim élő bizonyítéka.

Megráztam a fejem, itt csakis én vagyok az aki felelőségre vonható.

Összeszedtem minden erőmet és Kris arcát a két kezem közé fogtam.

-Ígérd meg, hogy egy napon hinni fogod: nem a te hibád. Ez kizárólag az enyém és meg is fogok érte fizetni.

Kristen egy pillanatra megdermedt a karjaimban, de nem szólt semmit, utána kiabálni kezdett velem:

-Miről beszélsz? Nem… nem értem. Hogy mondhatsz ilyet?

A szemében a félelem és az aggódás engem is megijesztett, elfordítottam a fejem, hogy még csak rá se kelljen néznem.

-Én… nem tudnék a bűntudattal élni. Egyszerűen nem menne.

Éreztem az elkeseredést és a feladást a saját szemembe, Kristen ettől csak még jobban pánikba esett.

-Nem! Tyler! Ne tedd ezt velem!- kiáltotta, de engem nem érdekelt. Döntöttem.

-Sajnálom.- suttogtam.

Kris dacosan bámult az arcomra, a szeméből dühös könnyek csorogtak.

-Ha te meghalsz akkor én is!

Ez a mondat kirángatott a ködös burokból ami körülvett.

-Ezt nagyon gyorsan felejtsd el!

-Miért? Én ugyanolyan bűnös vagyok mint te!

Tudtam, hogy ezzel csak engem akar megállítani, de az elszántság a szemében másról tanúskodott.

-Kristen…

-Nem, az én hibám is!

Nem akartam veszekedést szítani, biztos voltam benne, hogy nem enged bármi baja essen. Nem fog az én hibámból meghalni, nem hagyom!

Megvártam, amíg kicsit képes vagyok összeszedni magam, majd Kristent is felsegítve beültünk a kocsiba és az ellenkező irányba indultunk el. Haza.

Fogalmam sem volt hány órája lehettünk úton, a nap lassan a horizont alá bukott. A gyenge fényei még minden erejüket összeszedve megvilágították a hatalmas fenyőket.

Miután a nap feladta, a helyére lépett a hold és bár kevesebb energiával ő is ezzel próbálkozott. Nem érdekelt mennyi az idő, nem érdekelt, hogy aludnom kellene.

Azon gondolkodtam mit fogok mondani édesanyámnak. Őt sajnáltam a legjobban, nem érdemelte azt a sorsot, hogy az összes gyerekét elveszítse. Teljesen összefog omlani.

És Aiden, hogy fogom így meghálálni neki azt a rengeteg mindent amivel segített nekem? Vajon ő mit fog szólni amikor megtudja a hírt, hogy a saját apám meggyilkolt? Vagy épp öngyilkos lettem. Számomra édes mindegy volt. Úgy vártam a halált, mint valamiféle megváltást. Az biztos, hogy a pokolra jutok. Jobb esetbe a pokol kapuja és a mennyország közé, ott nincsenek érzések. Nincs bűntudat, nincs fájdalom.

-Talán meg kellene állnod pihenni.- mondta Kristen.

Láttam, hogy őt is mennyire megviseli Caroline elvesztése. Egész úton hozzám se szólt, bár lehet, hogy nem mert. Vagy egyszerűen csak nem volt mit mondania.

A hallgatásunk gyász volt.

-Nem vagyok fáradt.

Ez nem volt igaz, de minél hamarabb hazaakartam érni, hogy beteljesülhessen a végzetem.

-Igazad van!- motyogta Kris- Autóbalesetbe mégis csak kényelmesebb meghalni.

Felé sandítottam komolyan gondolja-e. Kétségkívül. Dühösen beletapostam a fékbe és megálltam a sötét erdő mellett. A mérgem hamar eltűnt helyére megint a fájdalom került.

Hátrahúztam az ülést, hogy kényelmesen eltudjak helyezkedni, Kristen nem tett semmit csak merengve bámult ki az ablakon.

Lehunytam a szemem és próbáltam minden gondolatot kiűzni a fejemből. A telefonomat már rég kikapcsoltam, nem akartam, hogy zargassanak. Hagyjanak meghalni, megérdemlem.

-Tudod, ha nem ismerlek meg, akkor most nem lennék itt és nem várna rám a halál.- Kristen olyan halkan beszélt, hogy minden betűre külön kellett figyelnem.

-Kristen, te nem fogsz meghalni!

Felhorkant és tovább beszélt.

-De… mégse bántam meg. Legalább volt valami az életembe… valami cél amiért harcolhattam. Még ha el is buktam. Anyám halála óta, az életem nem is nevezhető életnek. Apuval inkább csak eltűrjük egymást, nem túl jó a kapcsolatunk. Nem voltak nagy álmaim, nem akartam karriert. Csak, hogy legyen valami olyan amire érdemes lesz emlékezni. Hát megkaptam.

-És neked ez egy élmény volt?- kérdeztem rekedt hangon- Ez a legjobb az életedbe, hogy elrángattalak magammal, hogy megmentsem a húgomat?

Lassan gondolkodva megrázta a fejét.

-Nem. Te vagy a legjobb az életembe. Caroline, Aiden, Kanada… ezek mind csak azok a dolgok amik veled jártak. Én ezeket elfogadtam.

Nem tudom mit éreztem, talán semmit. Igen, ez a megfelelő szó semmit. Bármit is éreztem az biztos erős volt mert kiegyenlítette a kínt ami bennem tombolt.

-Kristen.

Felemelkedtem az ülésről és felé hajoltam, az álla alá csúsztattam a kezem és egy pillanatra belenéztem a gyönyörű zöld szemeibe.

Nem haboztam sokáig, az ajkaimat gyengéden az övéhez érintettem. Kristen az arcomat simogatva még közelebb húzott magához. Csodás ajakai selyemként cirógattak.

Ez más csók volt. Nem a vágy vezérelt bennünket, valami egészen más. Mintha a testünk tudná, hogy ez az utolsó közös éjszakánk, nem kapkodott el semmit.

Kristen elszakadt tőlem és visszalökve a helyemre az ölembe mászott és újra megcsókolt. Sokkal több szenvedéllyel, mint az előbb, de még ez se hasonlított az előző csókjainkra.

Magamhoz szorítottam gyönge testét, és a nyakát kezdtem el szívogatni mire ő elégedetten felsóhajtott.

Nem tudtam pontosan mit akar, így megvártam amíg ő kezdeményez. Nem késlekedett sokáig, a pólómat sietve eltűntette rólam és máris a mellkasomat csókolgatta.

Feszült izmaim egyenként engedtek fel a mámorító ajkak hatására. Kris pólóját az oldalától lassan felfelé húzva szedtem le róla. Felbukkanó bőrfelületre simítottam a kezem, miközben az ő keze már a nadrágom gombjánál járt. A lábaim közt kézzel fogható bizonyíték dudorodott.

Kristent magamhoz húztam, hogy egy újabb csókot válthassunk, miközben én a melltartócsatjával ügyködtem.

Az éjszakai csendet hangos zihálásunk és sóhajaink törték meg. Kris érintéseiből csupa gyengédség áradt, egyikőnk se volt durva.

A nadrágját nem volt egy egyszerű művelet eltávolítani ebben a testhelyzetben, de Kristen könnyen megoldotta azzal, hogy átült a saját ülésére és lerángatta magáról a felesleges ruhadarabot.

A karjaimat kitárva vártam vissza, nem kellett neki kétszer mondani. Azonnal az ölembe termet és a boxeremből kiszabadított férfiasságomra helyezkedett.

Lázasan megcsókolt, miközben lassan rám ereszkedett. Halk morgás tört fel a torkomból az elfojtott vágyak miatt, Kristen apró nyögéseivel keveredve. Minden tettünk azt kiáltotta felénk, hogy ez az utolsó ilyen alkalom. Holnap minden megváltozik.

A csípőjét szorongattam és késztettem gyorsabb mozgásra, amit ő engedelmesen teljesített. Minden érzékünk a felszínre tört amikor egyszerre ért utol a beteljesülés.

Kris pihegve dőlt a mellkasomra, szorosan magamhoz öleltem és nem is terveztem többet elengedni.

Lehunytam a szemem és hirtelen rájöttem milyen fáradt vagyok, az öntudatlanság majdnem teljesen magába szívott.

-Szeretlek Tyler!

Kipattantak a szemeim és lenéztem Kristenre, de nem láttam az arcát. Mély levegőt vettem és egy csókot leheltem a hajára.

9. fejezet

Hamar jött az új rész tudom, köszönjétek Lillucinak! A drámák sorozata továbbra se ér véget, úgyhogy lehet félni. Lesz némi újítás: a fejezetek elején a saját gondolataim láthatóak az aktuális résszel kapcsolatban. Egyfajta idézetek.

Puszi: Kitti

Az egész életünk döntések sorozata, vannak jó és rossz döntések. A jó döntések meghozzák gyümölcsüket az élet fáján. A rosszak álmainkba kísértenek.

Igyekeztem csak Caroline-ra gondolni de akárhányszor ezt megtettem, újra az agyamba kúszott Kristen arca amint könnyek gördülnek végig rajta.

Egy ilyen következtébe csikorgó fékekkel megálltam az út szélén és a kezeimbe temettem az arcomat.

Michael! Mindig azt mondtad, hogy bármilyen szorult helyzetből ki lehet mászni. Ehhez csak meg kell találni az arany középutat.

De vajon minden esetben van? Megtudnám menteni egyszerre Caroline és Kristen életét? Valóban lehetséges lenne?

A műszerfalon lévő órára pillantottam, amitől teljesen kétségbe estem. Még ha oda is érek az orvoshoz, kétszer se biztos, hogy vele együtt időben érkezünk New Yorkba.

De ha nem tudtam megmenteni Caroline életét, akkor képes lennék hagyni két lelket kárba veszni? Apám kezei által egyszerűbb lesz meghalni, nem lenne menekülési útvonalam.

Élesen elrántottam a kormányt és 180°-os szögbe visszakanyarodtam. Tudtam a döntésem végleges, ha több időt pazarolok mindketten meghalnak. A gázra léptem és elhajtottam egészen a kocsmáig ahol utoljára láttam Kristent. Az úton még ott sorakoztak a cigi csikkek, ezeket követve indultam északra, ahogy az apró jelzések egyre ritkábban jelentek meg kezdtem megijedni. Míg végül teljesen elfogytak.

Nem tehettem mást tovább hajtottam hátha valahol mégis találok még nyomokat amiket követhetnék. Fél óra céltalan autózás után kezdtem feladni a reményt.

Kitudja megtalálom-e Kristent, de még ha megtalálom mi a bizonyíték arra, hogy életben lesz?

Feleslegesnek tartottam hívni a rendőrséget, nem kapnák el őket hiszem még a motorok rendszámát se tudom. Arra gondoltam innen rögtön hazamegyek, ahol a biztos halál vár rám.

Annyira magamba zuhantam, hogy alig vettem észre, hogy az úttól körülbelül öt méterre a fűben egy mozdulatlan női alak fekszik.

-Kristen!- suttogtam és azonnal megálltam.

Feltéptem az ajtót és a nevét kiabálva futottam felé, de nem reagált. Amikor odaértem még akkor sem mozdult bár a szeme nyitva volt az a semmibe révedt. Az arcát élénk horzsolások tarkították, a teste furcsa kicsavarodott pózba hevert. Az ujjatlan pólójától láttam, ahogy majdnem az egész karja lila színekbe borul.

Nem mertem hozzáérni féltem, hogy esetleg eltört valamilye és fájdalmat okozok neki.

-Kristen, mondj valamit!- könyörögtem, de nem figyelt rám.

Eddig észre se vettem a nyöszörgést ami a száját hagyta el, szüntelen. Ha kicsit jobban figyeltem rájöttem, hogy nem is nyöszörög hanem énekel.

Felpattantam mellőle, hogy kinyissam a kocsi hátsó ülésének ajtaját. Felnyaláboltam Kristen testét, de bármennyire is próbáltam óvatos lenni az arca megrándult a fájdalomtól.

A szemembe egy másik autó fényszórója világított, ahogy leparkolt mellettem. Egy középkorú férfi ugrott ki belőle és hozzánk sietett. Védelmezően közelebb vontam magamhoz Kristent. Nem akartam, hogy elszakítsák tőlem vagy, hogy bárki is hozzáérjen.

-Látom segítségre szorul. A nevem Mr. Cox, egyetemi orvostan hallgató.

Nehezen fogtam fel mit is jelent ez. De nem öntött el különösképpen megkönnyebbülés, nem akartam, hogy egy ujjal is Kristenhez nyúljon ez az ember.

-Letenné a földre, hogy megvizsgálhassam? Van a kocsimba elsősegély csomag.

Nem tudtam mit tenni, bólintottam és akárcsak egy csecsemőt lehelyeztem a puha fűbe. A halk dúdolgatása nem hagyott alább, viszont egyre halkult.

A férfi rögtön mellé térdelt és megvizsgálta a fejét, majd az elsősegély csomagért nyúlt.

-Mi történt vele?- kérdezte az ügyködése közben.

-Nem tudom.- nyögtem és le nem vettem a szemem Kristen arcáról.

-Maga ismeri?

Bólintottam. A sebeit megtisztogatta, de azok még ugyanolyan zölden-kéken világítottak. Hiába beszélt Kristenhez neki se reagált semmit, ez azért megnyugtatott, hogy nem csak makacsságból nem szól hozzám.

-Jó lenne tudni, hogy mi történt de szerintem közel van az ájuláshoz. Azért énekel, hogy a felszínen tartsa magát könnyen meglehet, hogy teljesen elveszti az eszméletét.

A dallam amit énekelt már lassan elhalt dúdolásba ment át. Ijedtem a fiúra kaptam a tekintetem.

-Mit csináljunk?

-Kórházba kellene vinni ha nem tér magához. Hozzon valami nagyobb tárgyat amit a lába alá tehetünk!- utasított és én máris cselekedtem.

Mivel nem volt egy darab táska se nálam fogtam és kiszedtem a hátsó ülést, a pasas nagyot nézett, de rögtön Kristen lábai alá helyezte.

-Beszéljen hozzá, Önt jobban ismeri!

Óvatosan kisimítottam Kris haját az arcából és a szemeibe néztem ami zavartságot tükrözött.

-Kristen, ne tedd ezt velem.- suttogtam, a rögtönzött orvos tapintatosan elfordult- Nem akarlak téged is elveszíteni. Annyira sajnálom ha valaha is megbántottalak, de most nagyon félek. Megijedtem amikor nem találtalak a kocsiba, nem tudtam mit tegyek. Azzal, hogy utánad jöttem eldobtam Caroline életét. Ne csináld ezt.

Semmit nem tett, miközben beszéltem hozzá. Tehetetlenségemben kiabálni kezdtem.

-Ne merd feladni Kristen! Én is küzdöttem, hát te is tedd azt! Téged választottalak Caroline helyett, ő megfog halni!

Elfordítottam a fejem és próbáltam visszanyelni a könnyeimet, mostanában annyit sírok mint egy lány, de nem érdekelt.

-Tyler.- suttogta Kristen rám emelve a tekintetét.

Mérhetetlen öröm öntött el, pezsegve áramlott szét a lüktető ereimben.

-Itt vagyok. Mi történt?- kérdeztem miközben az arcát simogattam.

-Elvittek. Pedig én küzdöttem nem akartam menni, de nem hagytak elmenni. Nyomokat hagytam neked hátha rám találsz, aztán már nem tudtam mit eldobni. Tudtam, hogy fájni fog… leugrottam a motorról és az aszfaltnak csapódtam. Azok a férfiak nem fordultak vissza, lehet, hogy észre se vették.

-Nincs semmi baj. Biztonságba vagy, vigyázok rád.- suttogtam lágyan.

-Talán be kellene vinni a kórházba, eltört a karja és a feje is megzúzódott.- mondta nekem halkan az orvos.

Tisztába voltam vele, már nyúltam is volna Kristen alá, hogy felemeljem amikor elkezdett kapálózni.

-Nem! Nem megyek kórházba. Caroline!- sikította.

-Kristen, be kell menned.

A férfi mellettem nem értett semmit, de azért harsányan bólogatott.

-Nem. Most azonnal megyünk Winnipegbe!

Felnyögtem, hihetetlen milyen egy akaratos, makacs természete van.

-Esetleg tudom ideiglenesen rögzíteni a karját, de meg kell ígérniük, hogy Winnipegbe azonnal elmennek egy kórházba.

Mindketten harsányan bólogattunk, újra remény töltött el, hogy talán a húgomat is megtudom menteni. Rettentő hálás voltam Kristennek amiért feláldozta magát.

Képes lettem volna mindenegyes fájdalmas sóhajtásánál köszönetet mondani neki. Mr. Cox rögzítette a karját és beléparancsolt kettő fájdalomcsillapítót is.

-Nagyon köszönöm.- magamhoz öleltem az orvost és megveregettem a hátát.

-Nincs mit, legalább gyakoroltam egy kicsit.- nevetett.

Nem vártuk meg amíg összeszedi a holmiját, a kiszedett ülést bevágtam a csomagtartóba, majd Kristent óvatosan beültettem az anyósülésre. Még egyszer megköszöntük az orvosnak és máris Winnipeg felé hajtottunk.

-Köszönöm Tyler, hogy utánam jöttél.- suttogta Kris egy kis idő múlva.

Nem tudtam neki mit felelni erre, ő nem látta mennyire fájdalmas volt nekem ez a döntés. De soha nem dörgölném az orra alá.

Néha megkérdeztem tőle fáj-e a még a karja, mire ő mindig letagadta de sokszor láttam az arcát a kíntól összerándulni.

Mikor már a számban éreztem a győzelem mámorító ízét, hogy minden életet megtudok menni megcsörrent a telefonom, a képernyőn apám számával.

Még mielőtt beleszólhattam volna ő már beszélt, a hangja ridegen csengett.

-Fordulj vissza! Elkéstél.

8. fejezet

Lányok, sajnálom a kis szünetet, de itt a nyár és rengeteg időm lesz írni. (Leszámítva az első hetet mert akkor alszok. :D)

Tudom, hogy nagyon ,,utálni” fogtok ez a fejezet miatt. De én és a dráma két jó barát vagyunk. Ez most sincs másképp!

Jól esne ha írnátok pár sort nekem, csak, hogy tudjam a kis kihagyás után sikerült-e a visszazökkenem.

Reggel a pokolba kívántam a csörgőórát, amit még este állítottam be félötre.

Rég aludtam ilyen jól, bár ennek oka valószínűleg a karjaim közt alvó Kristen volt.

Ahogy az éjszaka emlékei elmém felszínére törtek, rögtön felélénkültem és újra elöntött a vágy. Mielőtt valami őrültséget tehettem volna kimásztam az ágyból a ruháim után kutatva.

-Kris!- szólítgattam- Indulnunk kell!

Az angyal nyöszörögni kezdett, majd álmos szemekkel felült az általunk összetört ágyon. Elfordultam tőle, mert féltem ha meglátom meztelen testét nem megyünk ma sehova. Márpedig most Caroline a legfontosabb!

A szemem sarkából láttam, ahogy felpattan és bevágja a fürdőszobaajtót. A ruháimmal a kezembe álltam és nem értettem mi baja.

Talán megbánta ami az este történt? Pánik fogott el. Hiszen ő kért arra, hogy tegyük meg! És engem mért érdekel ennyire, hogy jó volt-e? Világ életembe hidegen hagytak ezek a dolgok. Nekem jó volt és kész. Nem gondolkodtam ilyeneken.

Bőröndjeink nem voltak így most azzal nem kellett bajlódni. Mikor Kristen végre kijött a mosdóból máris az ajtó felé indult, de én nem bírtam magammal és utánakaptam.

-Mi a baj? Azt hittem te is akartad!

Rám emelte csodaszép szemeit, amitől rögtön gyávának éreztem magam. A tekintetében ellenkezés és hidegség tombolt. Vártam, hogy ismét pofán vágjon, de csak kitépte magát a kezeim közül miközben vadul sziszegett.

-Hagyj békén!

Mindkét kezemet feltartottam mutatván, hogy hozzá se érek és megadom magam. Összeszorított álkapoccsal indult előttem leadni a kulcsot a portán, ahol ugyanaz az unott képű nő üldögélt.

Még megköszönni se volt időm, mert Kris megiramodott a kocsi felé. Hangtalanul beszálltam mellé, de még nem indítottam el a motort. Várakozóan ránéztem, bár az idő megállíthatatlanul szaladt előre.

-Mi az?- morogta Kristen felém fordulva.

-Pont ezt kérdezem én is!

Az ajkait egy apró vonallá préselte össze és kibámult az ablakon. Tudtam, hogy nem fog válaszolni így máshoz folyamodtam.

Felemeltem kissé remegő kezem és gyengéden végig simítottam vele a combján. Láttam, ahogy a teste összerándul az érintésemtől, az arcára egy fintor került.

Ebből rögtön megkaptam a választ. Undorodik tőlem, valamit nagyon elrontottam az este. Vagy csak a testemmel volt baj? Esetleg a személyiségemmel?

Nem tudtam pontosan. De egyben biztos voltam: fájtak tettei.

Három óra néma hallgatás után, már nem figyeltem oda Kristen duzzogó arcára inkább a tájba gyönyörködtem. Tény, hogy Kanada gyönyörű szép hely. Néztem a hegyeket amiket sűrű fenyőerdők borítottak, rengeteg élőlénynek menedéket szolgáltatva.

Eszembe jutottak a nagy barna grizzly medvék és ezzel együtt egy történet. Tudtam, hogy Kristent nem fogja érdekelni, de biztos voltam benne, hogy ha akarja- ha nem akkor is hallani fogja.

-Láttál már grizzlyt?- csend- Lefogadom, hogy nem. Ezek az állatok általában nem merészkednek közel az emberekhez, de mindig vannak kivételek.

Kristenre pillantottam aki erősen próbált nem rám figyelni, még a fejét is elfordította.

-Egyszer Michael, apa és én elmentünk Kanadába egy kis falucskába sátorozni. Körülbelül lehettem hat éves, az volt az álmom, hogy láthassak egy olyan nagy medvét közelről. Ki gondolta volna, hogy teljesül ez az álmom?

Felnevettem, miközben ismét Krisre kaptam a szemem aki egy pillanatra ijedten felém pislogott, majd újra közömbös lett.

-Sötét éjszaka volt, a hatalmas fenyőktől nem lehetett látni a holdat, a fénye nem hatolt át a tűleveleken. Nem messze a falutól táboroztunk le, a biztonság kedvéért. Aznap este sütögettünk a tűznél és hát… nagy zajt csaptunk. Hirtelen eleredt az eső, fejvesztve rohantunk be a sátorba minden ételt kint hagyva. Hiába vártuk, hátha csillapodik a vihar ez nem történt meg, így mindhárman álomba merültünk.

Valami zajra és morgásra keltem fel, emlékszem annyira megrémültem, hogy még riasztani se volt erőm a többieket. Kis idő múlva egy nagyobb morgás következében ők is felébredtek. Apa rögtön felismerte a helyzetet és befogta mindkettőnk száját. A rémülettől nyikkanni se mertünk.

Kristen a teljes figyelmét nekem szentelte amitől kicsit megnyugodtam és egy elégedett mosoly áradt szét az arcomon.

-Á, innen nem olyan izgalmas. Még csak nem is láthattam, bár akkor nemigen vágytam rá. Valószínűleg csak éhes volt mi meg kint hagytuk az ételt. A medve elment mi meg másnap reggel indultunk is haza. De ezt az élményt sose felejtem el.

Bólintott, aztán ismét elfordult. Semmit nem ettünk még tegnap óta, idejét láttam megállni. Az út szélén nehezen találtam civilizációt, tekintve, hogy hegyek közt voltunk. Végül rábukkantam egy aprócska nonstop kávézóra- bár szerintem kocsmának nézett ki. A bejárat előtt bőrruhás motorosok álltak, a karjaik tele tetoválással. Az egész jellemükről csak úgy szikrázott az erőszak.

Egyáltalán nem tartottam jó ötletnek, hogy bevigyem magammal Kristent is. Egyszerűbb ha én gyorsan megveszem amit kell és már el is tűnünk innen.

-Maradj itt! Mindjárt jövök!- mondtam neki de le nem vettem a szemem a motorosokról akik állták a tekintetem.

-Miért?

-Egy perc.

Kipattantam a kocsiból és gyorsléptekkel a bejárat felé indultam. A helyiségbe lépve, alig láttam a cigi füsttől ami a levegőbe terjengett. Én is dohányoztam, de ezt azért túlzásnak véltem. A pulthoz sétáltam, pár szendvics sorakozott a márványlapon mögötte egy szőke kislánnyal. Egyáltalán nem ilyen környezetbe illett a törékeny kis teste. A szemeiből könnyen kiolvastam, hogy ezt ő is így gondolja.

-Mit hozhatok?- a hangja egércincogáshoz hasonlított.

-Elvinném ez a pár szendvicset és kérek még két erős kávét is.

Kintről valami zajt halottam de mielőtt még rájöttem volna mi az valaki beindította a zenegépet maximum hangerővel. Egy régi Michael Jackson szám csendült fel.

A lány elém pakolta a rendelést egy kis zacskóba.

-A kávé még fő. Egy pillanat.- motyogta és már el is tűnt.

Sajnáltam, hogy ilyen munkája van szegény lánynak. Sokkal könnyebben eltudtam volna képzelni, mondjuk egy könyvtárban dolgozni.

Kis idő múlva a kávékat is belehelyezte a zacskóba, készpénzzel akartam fizetni de rájöttem, hogy csak bankkártyám van. Remek, újabb időpocsékolás. Aggodalom fogott el, ahogy a bank visszajelzésére vártunk.

Amint ezt megkaptuk felmarkoltam a csomagot és máris az ajtó felé indultam. Nem értettem az adrenalint és nyugtalanságot ami az ereimbe keringett.

A füstből kilépve megkönnyebbülten vettem észre, hogy a motorosok már elmentek. Az autóm felé pillantottam, hogy láthassam Kristen unott arcát, de ő nem volt ott.

Ijedten körülnéztem az aprópakolóba, de sehol se láttam.

Lehet, hogy csak pisilni ment az erdőbe. De mi van ha megeszi egy medve? Majdnem felnevettem ezen a képtelenségen ha épp nem lettem volna tiszta ideg. Elhatároztam, hogy várok egy darabig és nem jön vissza hívom a rendőrséget.

Bedobtam a kocsiba a csomagot ezzel is húzva az időt, beülni nem mertem. Egyszerűen túl ideges voltam. És ha valami baja esett? Pánikszerűen az ajtóba markoltam és a szememet szorosan behunyva hajtottam le a fejem elűzve a rémképeket. Biztosan nincs semmi baja. Csak engem akar bosszantani, hiszen tudom milyen makacs!

Kinyitottam a szememet és az aszfalton megláttam és félig elégett cigi csikket. Lehajoltam érte, csakis Kristené lehet. Ahogy jobban megfigyeltem az aszfalton egyenletes vonalba több elszívatlan csikk is hevert. Egészen addig a helyig ahol a motorok álltak mielőtt bementem.

Szédülni kezdtem, minden homályos lett körülöttem és csak egy bizonyos dolog vízhangzott a fejemben. Elrabolták.

Miattam! Hogy lehettem ilyen barom, hogy egyedül hagytam? Minden az én hibám. Sikerült még egy ember életét tönkretennem… Caroline, Kristen.

Leroskadtam az aszfaltra és a hajamat téptem, éreztem ahogy a könnyek gyülekeznek a szememben. Nem! Nem! NEM!

Miért a szeretteim szenvednek miattam? MÉRT NEM ÉN???

Felüvöltöttem és az aszfaltba vágtam az öklöm, ami a fájdalomtól összerándult. Megakartam halni, bármit megtettem volna csak, hogy megmenthessem Kristent és Carolinet. Az életemet áldoznám értük.

Szedd össze magad!

A hang a fejembe tiszta és érthető volt. Mike hangja. Gyakran hallottam hasonló helyzetekbe a hangját így most sem lepődtem meg. Általában ez csak hallucináció semmi jelentősége nincs.

Gondolkodj!

Behunytam a szemem és lassan belélegezve a friss hegyi levegőt relaxáltam.

Kristen bizonyára kiszállt a kocsiból, hogy rágyújtson. Amikor azok az őrültek elkapták kiesett a cigi a kezéből…

Felpattantak a szemhéjaim. Az országút felé néztem és tisztán láttam az apró fehér csíkokat végig az úton.

Kristen jeleket hagyott nekem, hogy tudjam merre mennek. Hát persze, Kristen okos , nem adja fel egykönnyen! Négykézláb másztam az autómhoz, amint beültem azonnal indítottam, de valami megállított.

Ha most Kristen után megyek… kifutunk az időből. Nem érek oda az orvoshoz és vissza New Yorkba. A torkom összeszorult, ahogy felismertem a helyzet fontosságát. Két élet volt a kezembe és én bármelyiket eldobhatom.

Ha nem követem a nyomokat és nem mentem meg Kristent, vagy megölik vagy még rosszabbat tesznek vele.

De ha utána megyek Carolina egészen biztos, hogy meghal. Ami egyúttal az én halálomat is jelenti.

Mindkettő esetben! Hogy is tudnék élni a bűntudattal amikor tudom, hogy miattam halt meg egy ember?

Teljesen mindegy kit mentek meg, én mindenféleképpen meghalok. Vagy a apám kezei által vagy a sajátoméval.

Caroline még olyan fiatal és Kristen… Mi van Kristennel? Alig ismerem, lefeküdtünk egymással és ennyi volt. Különösebben még csak barátoknak se számítottunk.

Kristennek talán van esélye nélkülem is túlélni, de a húgomnak nincs!

A kijárat felé hajtottam, két irányba lehetett menni: bal: amerről jöttünk és ahol a jelek voltak, jobb: amerre tartottunk és az orvos volt.

Döntenem kellett, nem húzhatom tovább az időt. Mielőtt még mindkettőjüknek túl késő lenne. A vállam megremegett, ahogy elhatároztam magam. Nem titkoltam könnyeimet, senki nem látta.

Csak az előttem lévő feladatra koncentráltam amikor jobbra fordultam.

Türelem

Sajnálattal közlöm, hogy időhiány miatt egy darabig nem lesz friss. Mára terveztem, de sajnos hétfőn történelem témazárót írok, kedden pedig matek- egészéves anyagból felelek. Ezeken mind az év végi jegyem múlik. Szóval egy kis türelmet szeretnék kérni, amint vége a témazárós időszaknak nekiülök írni.

Kitti