Tudom, hogy megint nem kapkodtam el a dolgokat, de remélem a fejezet kárpótolni fog titeket. Szerintem tetszeni fog nektek. :)
Ó, és ezúton szeretnék még egyszer boldog szülinapot kívánni Fannimnak és boldog névnapot Lillucimnak. Így utólag is. :)
4. Elérkező tavasz
Mindenkiben van egy cseppnyi emberség…Én ebben nem hiszek. Csak abban található meg ez a plusz, aki képes arra, hogy egy- egy borús napon őszintén, melegszívvel mosolyogjon az utcán szembejövő régi ismerősre. És ne csak azért kérdezze meg tőle, hogy ,,hogy van” mert a tisztelet ezt kívánja meg. Ha valakit nem érdekli az állapotom, akkor ne köszönjön, ne mondjon semmit. Csak menjen tovább és vigye magával az ,,emberségét” is.
Napok teltek el, mialatt továbbra is a magányomba burkolózva nem vettem tudomást Kristen jelenlétéről. Tudtam jól mennyire dühíti, hogy nem foglalkozok vele. Úgy érezte, hogy egy magas szikláról hajították le és aki segíteni akart neki azt is elüldözte. De ő nem magára haragudott, hanem rám. Vagyis minden a terv szerint alakult.
Ápolók serege özönlött be a szobába, mind vidáman csevegtek így nem ijedtem meg, hogy talán valami baj van. Kristen köré gyűltek és örömteli arccal mosolyogtak rá.
-Kedveském a doktor úr megengedte, hogy végre lekapcsoljunk az EKG monitorról.
-Biztos idegesít már a hangja- tette hozzá az egyik nővér, miközben pakolni kezdte a műszert.
-Nem. Engem idegesít- morogtam az orrom alatt szándékosan olyan hangerővel, hogy a másik ágynál lévő személyek is meghallhassák.
Kristen szemei villámokat lövelltek felém, ahogy rám nézett. Ajkait összepréselte és erősen küzdött, hogy ne szóljon vissza semmit.
-Nocsak Tyler, csak nem rossz kedved van?- kérdezte Maria rám pillantva.
-Nekem ugyan nincs.
Figyelembe se véve engem, szerelték le a gépet a lányról, majd cipelték ki együttes erővel. Amint az utolsó nővér mögött becsukódott az ajtó, Kristen dühödt szemei megint rám villantak, de most hangot is adott felindultságának.
-Neked meg mi a fene bajod van?- förmedt rám.
-Semmi. Mi lenne?
-Ha feltudnék állni már rég…-morogta.
-Megütöttél volna?- fejeztem be a mondatot.- Csak tessék, ha szeretnéd odamegyek.
Értetlenül bámult rám, mint aki nem tart komplettnak.
-Mi ütött beléd? Egyik nap még azzal idegesítesz, hogy segíteni akarsz aztán meg hozzám se szólsz!
Megvontam a vállam, miközben kitekintettem az ablakon.
-Fogadd el, hogy nem körülötted forog a világ.
Hosszú ideig hallgatott, majd csak annyit mondott:
-Utálatos.
A mosolyomat elfojtva néztem kitartóan a redőnyt. Maria sietett be a szobánkba újságokkal a kezében, egy részüket Kristen ölébe helyezte a másik felét pedig hozzám. Holott tudta, hogy úgysem fogom elolvasni őket.
-Maria! Idejönnél egy pillanatra?- hívtam magamhoz.
Nem bírtam magammal, hogy ne hergeljem fel még jobban a lányt.
-Tessék Tyler!
-Azon gondolkodtam nincs véletlen egy üres ágy valamelyik kórteremben. Szívesen átmennék oda.
-Miért? Mi bajod van ezzel a szobával?- értetlenkedett.
-A szobával semmi. Csak a társaság nem túl kellemes.
Azonnal megfagyott körülöttem a levegő, két döbbent szempár rebbent rám. Majd egy nagy csattanásra lettem figyelmes Kristen ágya felől. Levágta az újságokat a földre…
Maria összeszűkült szemekkel rám nézett, mire én rákacsintottam-amit a lány nem láthatott. A kedvenc nővérkém rögtön vette a lapot.
-Sajnálom Tyler, de minden ágy telve van.
Szomorúságot színlelve lehajtottam a fejem.
-Kár.
-Azért vigyázz magadra nagyfiú!- szólt rám bújtatott célzással.
Mosolyogva bólintottam.
Kristenre pillantottam, aki ezúttal nem nézett rám. Az infúziós csövet bámulta, majd felé nyúlt, mintha ki akarná onnan rántani.
-Én a helyedben nem tenném!- figyelmeztettem kényelmesen elhelyezkedve.
-Nem érdekel te mit tennél!
-Mégis mit akarsz? Megszökni? Mert ez esetben felvilágosítanálak, hogy rengeteg nővér rohangál kint a folyosón.
-Megkönnyítem a dolgodat és keresek egy másik kórtermet, hogy ne kelljen elviselned a társaságomat- nézett rám gúnyosan.
-Remek. Kíváncsi vagyok meddig jutsz el anélkül, hogy elkapnának.
Kristem kiügyködött magából minden tűt, majd az ágy szélére ülve lassan talpra állt.
-Éééés stopper indul! Én kb.2 percet tippelek.
-Kapd be!
Figyeltem, ahogy bizonytalan léptekkel az ajtó felé cammog, aztán kilép rajta. Mereven néztem az órám, már majdnem két percnél járt, amikor két testesebb nővér morgolódva hozta vissza Kristent, Marival a nyomukban.
-Egy perc ötven másodperc. Hm, milyen pontos vagyok- jegyeztem meg, miközben farkasszemet néztem a lánnyal.
Gonosz mosollyal figyeltem, ahogy Kristent visszahelyezik az ágyba és a tűket is újra belészurkálják. Ő is engem nézett, csak nem mosolygott.
A nővérek megállás nélkül fenyegették, hogy többet meg ne próbáljon egyedül felállni.
-Tyler legalább neked lehetett volna annyi eszed, hogy megakadályozod!- nézett rám haragosan Maria.
-Mit kellett volna csinálnom? Fogtam volna le?- kérdeztem csaknem nevetve.
-Igen! Vagy szóltál volna nekem.
Az ápolók elrendezgették Kristent, majd még mindig hitetlenkedve távoztak.
-Csinálhattad volna kicsit ügyesebben is. Én minimum eljutottam volna a portáig- kacagtam halkan.
-Nem beszélek veled.
-Ugyan miért Kristen? Dühös vagy, mert nekem lett igazam?
-Nem. Dühös vagyok, mert semmibe vesz a szobatársam.
-És téged ez zavar?
Elgondolkodva hallgatott.
-Kit ne zavarna?
Nem hagytam ennyiben a dolgot, tovább nyúztam, csavartam.
-Tehát azt szeretnéd, hogy törődjek veled?
-Nem-vágta rá.
-Dehogynem- mosolyogtam kajánul.
-Talán egy kicsit- ismerte be vonakodva.
A majdnem egy hétig tartó küszködésem, most magával hozta a tavaszt.
-Ez esetben Kristen- néztem mélyen a szemébe- sajnálom, hogy olyan otromba voltam egész héten.
-Bocsánatkérés elfogadva- bólintott.
Elmosolyodott, majd halkan felnevetett.
-Mégis hogy csináltad? Egyik nap még tudomást sem akartam venni rólad, aztán meg szinte könyörgöm azért, hogy beszélgess velem.
-Ez is a terv része volt.
-Szóval terv mi?- megfogta a kispárnáját-amit Garett hozott be neki- és hozzám vágta.
-Hé, támadni nem ér!- nevettem.
Mindketten felszabadultan nevettünk, de aztán komolyan a szemembe nézett.
-Mért akartál annyira segíteni?
-Tudom, hogy milyen nehéz helyzetbe kerültél. Átérzem, mert én is átéltem és azt gondoltam én tudok neked a legtöbbet segíteni, hogy ezt átvészeld. Mellesleg sorstársak vagyunk, szívesen segítek neked. Ha hagyod…
Kimérten bólintott.
-És te mért nem akartál barátkozni velem?
-Most sem akarok csak nincs más választásom- mosolygott rám bocsánatkérően.
-Miért?- leheltem.
-Mert senkit nem szeretnék most már közel engedni magamhoz. Így is rengeteg embernek fogok fájdalmat okozni, ha …, ha meghalok. Nem akarok még több személyt belerángatni ebbe.
-Emiatt nem kell aggódnod.
Kérdőn, felvont szemöldökkel rám nézett.
-Kicsik az esélyeim, én is meg fogok halni- mondtam, holott tudtam, hogy ez nem igaz.
