7. Ösztönök
Mindig is olyan ember voltam, aki nem gondolkodott sokat azon vajon miért került erre az életre és, hogy mi a feladata. Nem fontoltam meg minden döntésem, csak sodródtam az élet elsöprő erejű árjával. Hagytam, hogy az áramlatok rángassák a testemet és olykor rántsanak le a mélybe. És ez így volt tökéletes. De eljön az idő, amikor már fel kell nőnöd és felelősség teljesnek kell lenned, különben te leszel az aki a következmények súlyát fogja cipelni.
Eltelt egy hónap, ez idő alatt Kristen ágyát visszatették a régi helyére így távolabb került tőlem, de csak éjszakánként. Ugyanis nappal el sem mozdult az ágyam mellől. Mindkettőnk állapota gyorsan javult, szinte már semmi bajunk nem volt…látszólag. Eleinte gyanakodtam Kristenre, hogy csak azért foglalkozik velem ennyire, mert ezzel próbál meg kiengesztelni. De láttam a szemében valamiféle gyerekes boldogságot minden reggel, amikor felkelt és meglátott. A kapcsolatunk egyre jobban süllyedt a barátság feneketlen medrébe. De nem csak ő volt az egyetlen akivel elmélyült a kapcsolatunk. A másik ilyen személy Garett volt. Rettentő hálás volt nekem, amiért Kristent lelkileg életben tartom, ugyanakkor éreztem, hogy ettől eltekintve is nagyon kedvel. Gyakran ugrattuk együtt Krist, aki csak morgolódva elfordult ilyenkor. Az életem kezdte megtalálni a súlypontját, de tudtam, hogy nem sokáig nehezedhet majd rá, hamarosan valami kibillenti.
A lehető legkisebb zajt csapva, húztam fel magamra a köpenyem. Kristen békésen szuszogott az ágyában, semmit nem sejtett a mai napról, a betegsége miatt teljesen megfeledkezett a születésnapjáról és senki sem emlékeztette rá. A kórterem előtt pont, ahogy megbeszéltük Maria és Garett várt rám.
-Alszik még?- kérdezte a legújabb barátom.
-Mint a bunda. Feldíszítettétek a termet?
-Igen, gyere megmutatjuk-intett vidáman Maria.
Menet közben játékosan beleboxoltam Garett karjába, aki nevetve rám nézett. Ő legalább annyira várta ezt a napot, mint én.
A máskor unalmas, szürke ebédlő most valóságos díszpompában állt, amikor beléptünk. Szolidan és nagyon egyszerűen volt kicicomázva, Kristen ízlése szerint. Persze a színes ,,Boldog szülinapot Kristen!” felirat nem maradhatott el. Az ebédlő szemközti végében egy mini színpad állt, mellette a hifiberendezéssel.
-Tökéletes lesz- mondtam elismerően.- Mi a terv?
-Azt találtuk ki- kezdte Garett-, hogy mi itt lekapcsolunk minden villanyt és elbújunk. Te pedig valamilyen indokkal elhozod ide Kristent. Túl feltűnő lenne, ha én akarnám minden áron idehurcolni.
Egyetértve bólintottam.
-És mikorra hozzam át?
-Hétre, addigra én is beterelem a mozogni képes betegeket- mosolygott Maria.
-Hát akkor, majd találkozunk.
Még utoljára megöleltem barátian Garettet, majd szapora léptekkel siettem vissza a szobába. Óvatosan lenyomva a kilincset nyitottam be, de nagy meglepetésemre Kristen már felébredt.
-Te merre jártál?- kérdezte cinikusan, de vigyorogva.
-Na mivan? Csak nem be kell számolnom a kisasszonynak?
-Igenis be kell! Ki tudja milyen nővérkéket hajkurászol, amíg én alszok.
Gonosz mosollyal az arcomon fordultam felé.
-Mert téged az zavarna?
Amint megértette a kérdésem tartalmát, az arcát lassan elöntötte a pír.
-Nem- motyogta.
Nevetve emeltem fel a telefonom, hogy felhívhassam Aident értesítve a ma esti buliról.
-Szia haver!
-Bassza meg tudod te hány óra van?- hallottam a túlsó végről egy mérgelődő hangot.
A faliórára pillantottam.
-Negyed tizenkettő.
-Hát igen! Jól tudod, hogy háromig szoktam aludni, mért kell a másikat háborgatni?
-Fogd be és figyelj! Ma van az, amit megbeszéltünk.
Szándékosan nem mondtam ki mire gondolok, nem akartam, hogy Kris bármire is rájöjjön.
-Ja igen… Mit is?
Mért is hittem azt, hogy emlékezni fog rá? Hiszen egy nappal ezelőtt mondtam el neki, ami nála egy hónapot jelent.
-Tudod, amit tegnap mondtam.
Néma csend ,,üvöltött” a fülembe…még mindig nem esett le neki. Eközben Kris érdeklődve kelt fel az ágyáról és sétált hozzám. Rajta tartottam a szememet, de nem úgy tűnt, mint aki rájött valamire, inkább csak kíváncsi volt.
Nagyot sóhajtva folytattam a barátom felvilágosítását.
-Megdumáltuk, hogy ma behozod a gitáromat.
Az utolsó szónál Kris szeme felcsillant és még közelebb lépett hozzám, szinte éreztem a test melegét.
-Jaaa, persze de hülye vagyok. Ma van a csaj születésnapja. Oké, ott leszek. Mikorra kell menni?
-Félórára rá, hogy vége a társadalom órádnak.
-Ott van Kristen?- értette meg Aiden.
-Igen.
-Rendben, majd megyek. Szervusz.
-Hello.
Alig, hogy leraktam a telefont Kristen máris nekem esett a kérdéseivel.
-Te tudsz gitározni?
-Tudok- mosolyogtam le rá.
-Eddig ezt mért nem mondtad?
-Nem kérdezted-vontam meg a vállam.
Hátat fordítva neki leültem az ágyamra, jelezve, hogy ezzel a témát lezártnak tekintem. De ő nem adta fel, egy gyors mozdulattal az ölembe huppant és a karjait a nyakam köré fonta. Nem lepődtem meg a közelségén, gyakran csimpaszkodott rajtam.
-Játszol nekem majd valamit?- kérdezte könyörgő szemekkel- És akkor talán megbocsátom azt, amiért eddig nem mondtad, hogy gitározol.
-Csak talán?- kacarásztam.
-Ez egy főben járó bűn volt Tyler… tán nem gondolod, hogy ennyivel megúszod?
-Reménykedtem. Mi az ítélet?
-Először is gitározol nekem…
-Talán- vágtam közbe.
Felvont szemöldökkel nézett rám.
-Mi az, hogy csak talán?
-Az, hogy nem biztos- magyaráztam neki, mintha egy ötéveshez beszélnék.
Örömmel tapasztaltam, hogy sikerül ismét kihoznom a sodrából.
-Miért nem akarsz nekem játszani?- kérdezte idegesen.
Továbbhúzva az agyát, ennyit feleltem:
-Csak!
Dühösen felpattant az ölemből és tűntetően az ágyához baktatott. A bajszom alatt mosolyogva figyeltem, ahogy szándékosan megpróbál még csak felém se nézni.
A nap további részében is játszotta a sértődöttet, de kicsit se foglalkoztam vele minden apró részletet megszerveztem a ma estére, ami hihetetlen sebességgel közeledett. Fél hétkor kezdtem el öltözködni, jól tudtam, hogy sokáig fog tartani Krist rábírni arra, hogy velem jöjjön.
-Te meg mit csinálsz?- nézett rám ő, miközben lehúztam magamról a ronda kórházi hálóinget.
-Felöltözök- feleltem egyszerűen.
-Azt látom, de minek?
-Elmegyünk sétálni.
Miután magara kaptam egy fekete pólót és egy farmert Kristen szekrényéhez sétáltam, hogy neki is elővegyek valamit.
-Hogy érted azt, hogy megyünk? Én veled nem fogok sétálgatni!
-Dehogynem- morogtam a ruháit nézegetve.
Végre megtaláltam azt a darabot, amit valamelyik nap Garettel csempésztünk be. Fekete csipkés, rendkívül rövid anyag volt.
-Azt nem veszem fel!- ugrott mellém és kapta ki a kezemből a ruhát.
-Miért nem?- néztem rá értetlen szemekkel.
-Mert csak!
-A kedvemért- belefúrtam a tekintetem az övébe és élvezettel tapasztaltam, hogy íriszének keménysége szinte azonnal meglágyul- Csak látni szeretnélek benne, utána azonnal leveheted.
-De nincs is hozzá semmilyen cipőm- mindketten tudtuk, hogy ez már nem ellenkezés.
-A conversed tökéletesen megfelel- mosolyogtam rá meggyőzően.
Felnyögve finoman arrébb lökött és elkezdte magáról lehúzni a hálóinget.
-Ne menjek ki?- kérdeztem teljes zavarban.
-Ne, neked kell felhúznod a zipzárt.
Nagyot nyelve leültem Kristen ágyára, tökéletesen éreztem, hogy a férfi ösztöneim mocorogni kezdenek bennem. Az agyamban folyamatosan azt hangoztattam, hogy ő csak a barátom, mellesleg az egyik legjobb barátom barátnője…hiába, a testem nem volt hajlandó ezt elfogadni. Tudtam, hogy el kellett volna fordítanom a tekintetem, amikor Kristen teljesen eltávolította magáról az anyagot mégsem ment. Hófehér bőre szinte szikrázott a neonlámpák kereszttüzében. Háttal állt nekem, de ígyis majd megőrjített formás feneke és gyönyörű csupasz háta. Élesen beszívtam a levegőt, amikor megláttam, hogy a melltartóját is leveszi hisz a ruha pánt nélküli. Magára húzva a fekete anyagot, egyértelművé vált, hogy a ruha alig ér le a combja közepéig.
-Tyler, segítesz?- fordult hátra hozzám.
-Persze- erőltettem egy mosolyt magamra.
Megfontoltam felálltam és kezdtem felé lépegetni, szorosan a háta mögé állva a kezemmel előresimítottam a haját kiélvezve, hogy végig húzhatom az ujjaimat bőrén. De a művelet végén csak nem tudtam elszakadni a legnemesebb selyemtől, így tovább cirógattam azt. Az eszemet végleg elvesztve, még egy apró puszit is nyomtam meztelen vállára, amitől enyhén megborzongott.
-Tyler?!- nem kerülte el figyelmem a remegő hangja.
Erőt véve magamon egy rántással felhúztam a zipzárt és Kristen megpörgetve magam felé fordítottam. Csodálatos volt, minden porcikáját tetőtől talpig végig mértem. Ezt Kris is észre vette és zavartan kapkodni kezdett.
-Na jó, én ezt leveszem- már nyúlt is le, a cipőjéhez, hogy kikötözze de elkaptam a kezét.
-Várj már. Sétáljunk egy kicsit- búgtam csábos hangon.
-Nem Tyler. És ne csináld még egyszer ezt!
-Mit?- kérdeztem tettetve a hülyét.
-Hát ezt! Amit most is, megpróbálsz befolyásolni azokkal a szép szemeiddel.
-Szépek a szemeim?- somolyogtam közelebb lépve hozzá.
-Igen- vallotta be.
Felé hajoltam, mintha megakarnám csókolni, de az utolsó pillanatban lenyúlva lábaiért az ölembe kaptam, ahogy a mennyasszonyokat szokás vinni.
-Tegyél le!- kiabált, de nem érdekelt, határozottan elindultam a kijárat irányába.
-Hallottad Tyler Hawkins? Sikítani fogok!
-Csak nyugodtan.
Kristen pár perc után megnyugodott és a mellkasomnak simult. Én pedig élvezettel szorítottam magamhoz.
-Gonosz- morogta halkan.
Mosolyogva az arcára nyomtam egy puszit.
-Óhajtasz jönni a saját lábadon? Nem akarlak kényszeríteni semmire.
Fanyarúan felhorkant a szavaim iróniáján.
-Nem. Félek, hogy a végén még visszaszöknék a szobába.
Összeszűkült szemekkel néztem rá, a helyzetből adódóan csak hajszálak választották el az arcunkat. Alig érzékeltem, hogy megálltam az ebédlő ajtaja előtt.
-Valld be, hogy csak azért nem szeretnéd, hogy lerakjalak, mert a karjaimban akarsz lenni.
-Tyler… nekem barátom van- suttogta erőtlenül.
Ezt abszolút nem éreztem nemleges válasznak, így felbátorodva még közelebb toltam a fejem hozzá. Az ajkaim éppen, hogy csak súrolták az övéit, amikor hirtelen Garett lépett ki az ebédlőből…
