Gyors voltam igaz? Úgy hiszem, hogy megérdemlitek és nagyon örülök, hogy tetszik nektek a történet. Igazából ebben a fejezetben nem történik sok minden, de nem is történhet hisz ez egy nagyon fontos rész az egyik szereplőnk szemszögéből.
Itt a zene, amit hallgattam mikor írtam, szerintem tökéletes hozzá: http://www.youtube.com/watch?v=jGKRXhmFQlw
Csóközön: Kitti
2. Ébredés
Tyler szemszög
Bip.Bip.Bip… A dallam az éjszaka folyamán simogatta füleimet, a tudat, hogy a lány szíve tökéletes ritmusban dobog megnyugtatott és ellazította minden idegszálam. Ettől függetlenül nem voltam képes aludni, csak annyira hagytam magam elszenderülni, hogy még tudatában lehessek a műszer csipogásának. Az éjjel folyamán rengeteg orvos illetve ápolónő járkált be Kristenhez, de hozzátartozót eddig még nem láttam.
Virradni kezdett. A nap vékonyka fénynyalábjai megvilágították a halványzöld színű szobát. A napsugarak játszadoztak az ablak üvegén, mintha csak engem hívogatnának. Régen nem vettem észre az ehhez hasonló csodás dolgokat, az emberek nehezen veszik észre a szépet a természetben, ebben a rohanó világban mindenki csak a saját ügyei-bajaival foglalkozik. De amikor tisztában vagy azzal, hogy minden esélyed megvan a korai halálra, az egész életed átlényegül.
Gondolkodásomat egy apró mozdulat szakította meg, egy alig észrevehető mozzanat. Kristen volt az… felemelte a kezét, majd a hasára helyezte. Növekvő örömmel és kíváncsisággal figyeltem, ahogy a feje is oldalra billen. Izgatottan ültem fel az ágyamon, amikor megláttam, hogy a lány szempillái megrebbenek, aztán lassan, hunyorogva kinyitódnak. A zöld szempár szépsége letaglózott. Olyan gyönyörű és szegény még is haldoklik…
Továbbra is a lányt figyelve, -aki még nem egészen tért magához-, a nővérhívó csengő felé nyúltam.
Kristen eleinte bágyadtan bámult a kezeiből kilógó csövekre, de pillanatokon belül a tekintete rémülté vált. Sejtettem, hogy most mit érezhet…
Egyszer csak az ijedt zöld szempár rám szegeződött, mereven nézett rám és egy szót sem szólt. Mielőtt pedig én tehettem volna meg ezt, Maria lépett be a szobába.
Döbbenet ült ki az arcára, amikor meglátta a lányt, aki épp őt figyelte.
-Jó reggelt Kristen!- mosolygott rá kedvesen- Azonnal hívom az orvosát és ő majd mindent elmagyaráz.
Maria a mondat végére érve el is tűnt a kórteremből, újra Kristenre fordítottam a figyelmem, de ő nem nézett rám. Elgondolkodva fikszírozta a padlót. Nem akartam megzavarni, így csendben maradtam és vártam, hogy megérkezzen Bob, aki nem késlekedett sokáig.
-Nocsak Kristen Craig! – lépett be az aktáival- Milyen hamar magához tért, ennek igazán örülök. Hogy érzi magát?
A lány a homlokát ráncolva válaszolt.
-Nem tudom- rekedt volt a hangja, mégis kellemes.
-Nyilván szeretné tudni mi történt…- a válasz mindössze egy bólintás volt.
Bob lassan és megfontoltan kezdett beszélni.
-Tegnap délután összeesett a lakásában, a párja hozta be Önt…
Párja? Kristennek ezek szerint barátja van? Szegény srác, ő hogyan fogja feldolgozni azt, hogy a szerelme haldoklik? Nekem könnyű… a családomon és egy barátomon kívül nincs senkim.
-Elvégeztünk különféle vizsgálatokat, de sajnos egyértelmű volt mi okozta az ájulást -folytatta az orvos.
Kristen kíváncsi szemekkel nézett fel rá.
-Vérrák, leukémia.
Mindenféle reakciót elképzeltem a lány részéről, de egyik sem talált. Nem felelt semmit, az arcára semmilyen érzelem nem ült ki.
-A kilátásai nem túl jók, elkezdhetjük a kemoterápiás kezelést, de szerintem és a kollégáim véleménye szerint nincs sok értelme. Természetesen ezt Ön dönti el.
Kristen lassan ingatta a fejét, majd ugyanolyan szenvetlen hangon, mint amilyen az arca szólalt meg.
-Nem kell.
-Ahogy gondolja. A barátja itt van a váróban, szeretné látni?
A lány bólintott, majd szemei ismét a lepedő huzatára tapadtak.
-Rendben, máris beküldöm.
Rémisztő volt a csend az orvos távozása után, mintha minden reményt és életet elvitt volna magával. Kristen arcán egyetlen könnycsepp gördült végig lustán az arcán, mindössze ennyi volt. Mégis… képes volt ebbe az egyetlen vízmolekulába minden fájdalmat belesűríteni.
Éreztem, ahogy a mérhetetlen sajnálat adagonként elönti a testem, mintha csak az infúziós zacskóból adagolnák belém.
Egy férfi érkezett, Kristen barájta. Szép fiú volt, az arca kicsit gyerekszerű, szőke tincsei rendezettek voltak, de az egész lénye megtört. A szemei alatt sötét karikák húzódtak, tartása görnyedt volt, egy reménye vesztett embernek nézett ki. És én teljesen megértettem.
-Kicsim!- sóhajtotta a fiú, majd Kristen ágyához sietett.
Ő nem felelt semmit, csak kétségbe esve szerelme arcát figyelte. De ez nem az ő félelme volt, hanem a fiú iránt érzett rettegése. Őérte aggódott.
Rövid csend után az ismeretlen férfi leült az ágy mellett álló székre, miközben Kristen apró kezét szorongatta. Az én torkomba is gombóc keletkezett, mikor a srác halkan zokogni kezdett. Minden fájdalmukat átéreztem, hiába voltam csak egy külső szemlélő, az érzéseik erővel áradtak felém.
-Ne sírj Garett- könyörgött Kristen remegő hangon, másik kezével átnyúlt a teste felett és a fiú arcát simogatta.
-Nem akarlak elveszíteni! Nem … miért pont te? Nem értem. Szeretlek kicsim, te vagy az életem.
Garett hihetetlen gyorsasággal hadart, mintha mindent most akarna elmondani. Mintha attól félne Kristen bármelyik percben, itt hagyhatja.
Órák teltek el, miközben a fiú szerelme hasán nyugtatta a fejét és újra és újra szerelmet vallott neki. Kristen némaságba burkolózva hallgatott.
-Garett menj el. Pihenned kell, nem akarom, hogy te is a kórházban éld le az életed. Nincs szükség arra, hogy folyton itt legyél- győzködte már vagy tíz perce a lány.
-Nem hagyhatlak magadra, akkor ki vigyázna rád?
Minden megfontolás nélkül szólaltam meg.
-Majd én! Lévén, hogy én is fogságra vagyok ítélve.
Négy szempár szegeződött rám, de csak Garett volt elég kitartó.
-Komolyan megtennéd?
Azonnal bólintottam, majd hozzátettem.
-Bennem megbízhatsz- néztem mélyen a srác szemébe.
-Köszönöm- erőltetett magára egy halovány mosolyt.
A fiú elbúcsúzott Kristentől és megígérte neki, hogy holnap reggel is bejön, mikor pedig az ajtónál járt még felém fordult és egy köszi-t tátogott.
Nem volt miért hálálkodnia, örülök, hogy legalább ennyit segíthetek rajtuk.
Mire visszafordultam a lányhoz, ő már mereven bámult ki az ablakon. Nem úgy tűnt, mint akinek csevegni lenne kedve, de szóra akartam bírni.
-Tudom, hogy most mit érzel… én is leukémiás vagyok.
A szemei egy pillanatra se rebbentek meg.
-De nem szabad, hogy rákészülj a halálra, ez a legrosszabb, amit tehetsz. Ezzel csak sietteted és hamarabb fog bekövetkezni. Ami lehet, hogy most téged nem érdekel…de gondolj csak a barátodra. Most az a legfontosabb, hogy őt felkészítsd erre.
A süket falnak beszéltem, Kristen meg se hallotta, amit mondtam. De még feltétlen meg szerettem volna osztani vele valamit, ami nekem is segített annak idején.
-Egyszer a bátyám azt mondta nekem, bármi történjék is velem az életemben, tanuljam meg elfogadni és fogadtassam el másokkal is.
A lány lehunyta a szemeit, ami nekem bőven elég válasz volt. Követtem példáját, miközben kényelmesen elhelyezkedtem, és félálomban ezt motyogtam neki:
-Sajnálom.
