Megbocsátás
Baljós előjelnek is vehettem volna azt, mikor egy autó lefékezett mellettem, de nem öntött el félelem.
Megbocsátás
Baljós előjelnek is vehettem volna azt, mikor egy autó lefékezett mellettem, de nem öntött el félelem.
Meghoztam a fejezetet, ti is látni fogjátok, hogy ebben a részben az érzések kezdenek szépen lassan elmélyülni. Köszönöm a türelmet, remélem meg lesztek elégedve. :)
Kitti
6. Összefonódás
Minden vakítóan fehér volt, mintha valaki szándékosan kiszipolyozta volna a színeket a különböző tárgyakból. Hideg szél keringett körülöttem, végig ölelte a lábaimat, majd a hasamon keresztül felkúszott az arcomig. Nem egészen láttam tisztán, a szememre valamiféle köpeny borult, ami homályosította a látást. Eltelt pár másodperc, miközben a formák szépen lassan alakot öltöttek. Először az égig nyújtózó fákat tudtam kivenni, amit még mindig az a fehér valami borított. Majd a padok és a szobrok is feltűntek. De várjunk csak… ezek nem szobrok. Sírkövek. Abban a temetőben álltam, amiben az álmomban is jártam. A fehér maszlag, pedig nem mást volt, mint hó.
Nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez is csak egy képzeletem által szült világ, vagy ébren vagyok, amíg észre nem vettem a bátyámat felém közeledni.
Egy fajta örömmel vegyített félelem öntött el, mégis ugyanaz a családi melegség, amit a testvérem iránt éreztem.
Határozottan megállt előttem, de nem szólt semmit.
-Michael!- leheltem.
Nem érkezett válasz, lassan megfordult és intett, hogy kövessem. Készségesen teljesítettem parancsát, távolságot tartva, bár mindennél jobban meg akartam ölelni, valami mégis visszatartott ebben.
Kis idő után lecövekelt egy sírkő előtt, miközben mereven bámulta rajta a feliratot. Én jól tudtam mi áll ott, hisz a múltkor már volt szerencsém elolvasni. De azért odapillantottam.
Meglepődve tapasztaltam, hogy eltűnt egy név. Már csak az én nevem vájt bele a kőzetbe.
Megforgatva az agykerekeimet próbáltam rájönni, hogy ez vajon mit jelenthet.
Michael hirtelen felemelte a kezét és a vállamra tette, az elmém elsötétült és képek villantak fel a szemem előtt.
A kórterem…Kristen sikítozik… orvost hívok…nagy csattanás és egy éles fájdalom. Majd azt kiáltom: ,,Kristent mentsék meg!”
Mint egy pórszívó szippantott vissza az álmom a temetőbe. Már értettem mért csak az én nevem áll ott.
Lemondóan felsóhajtottam, de egyfajta boldogság öntött el, hogy legalább ő él.
Michael mellettem megrázta a fejét, mintha csak a gondolataimban olvasna, majd egyetlen szót mondott keményen, parancsolóan.
-Küzdj!
Ezzel taszított rajtam egyet és én zuhanni kezdtem…
Újra fájdalmat éreztem, ugyancsak a mellkasomban. Élesen beszívtam a levegőt, de attól, hogy a bordáim megemelkedtek csak rosszabb lett. Fel akartam emelni a kezemet, hogy a szívemre tapasszam azt, de valami meggátolta. A fülembe bekúszott az idegesítő csipogása az EKG monitornak. Erőlködve nyitottam ki a szemem, de úgy tűnt, mintha a szemhéjaim súlyokat tartanának. Hunyorogva néztem körül a teremben, a szemközti falra pillantottam, ahol Kristen ágy van. De nem volt ott. Ágyastól eltűnt. Az ablakok be voltak sötétítve és az éjjeliszekrényemen különféle rajzok, ajándéktárgyak sorakoztak.
Most balra fordultam, ahol megláttam Kristent, az ágyán fekve, ami az enyémhez volt tolva. Nem rám nézett, de láttam, hogy a szeméből könnyek áramlanak. Csak az infúziós cső tekergett a kezén, ezek szerint az EKG monitor hozzám tartozik. Ez meglepett, Kristen sokkal rosszabb állapotban volt azon az estén.
-Kris- suttogtam szinte hangtalanul.
De ő felém kapta a fejét és előbb megdöbbent, majd örömteli pillantással pásztázott.
-Istenem, Tyler!- sóhajtott fel megkönnyebbülten.
Az ágyán feltérdelve közelebb jött hozzám és vékony, remegő kezét az arcomra helyezte. Jól esett az érintése, egyfajta támasz volt.
-Mi… mi történt?- minden szót alaposan végig kellett gondolnom, mintha elfelejtettem volna beszélni.
-Három hete kómában voltál, annyira féltem Tyler. Azt hittem megöltelek- zokogott fel keservesen.
Összezavarodva figyeltem az eseményeket.
-Megöltél?
-Azon az estén, ha nem akarsz odajönni segíteni, akkor nem történt volna semmi.
-Kris- suttogtam- Ez nem a te hibád. Ha fele annyira nem lettél volna rosszul, akkor is odamentem volna.
Lesütötte a szemeit és halkan szipogva végig cirógatta a kézfejem. Kellemes borzongás futott végig rajtam.
-Tudod mért vagy most ennyire súlyos állapotban?- kérdezte halkan.
Válaszként a fejemet ráztam.
-Kevés orvos volt bent aznap a kórházban, főként csak ügyeletesek. Fontosabbnak találták, hogy az én életemet mentsék meg. Csak később foglalkoztak veled- láttam, ahogy ökölbe szorul a keze és a harag végig áramlik az egész testén.
-Én kértem őket erre, mielőtt elájultam- mondtam boldogan, hisz nem gondoltam, hogy valóban teljesíteni fogják a kérésemet.
Kristen kitágult szemekkel nézett az arcomra, a mellkasának emelkedés megszűnt, nem vett hosszú másodpercekig levegőt.
-Te…
Kezdte de nem tudta befejezni a mondatot, mert Maria és egy orvos lépett a terembe. Kedvenc ápolónőm arcát először láttam igazán gondterheltnek, ő volt az, aki mindig bíztatott engem és majdhogynem félvállról vette a betegségem. De most félt.
-Nocsak Mr. Hawkins! Csak nem felébredt?- mosolygott rám kedvesen Bob.
-De úgy tűnik- motyogtam, de félszemmel Kristent figyeltem aki maga elé bámulva teljesen kizárta a külvilágot. Rettentően érdekelt, hogy vajon min gondolkozhat.
-Hogy van?- kérdezte a doki, miközben megkocogtatta az infúziós palackot.
-Voltam már jobban.
-Azt elhiszem. A nagy nyomástól, amit az ablak betörés okozott összezúzódtak a bordái, és a csattanástól kihagyott a szívritmusa, ettől ájult el. A gerincvelője is megsérült, ami a hosszú ideig tartó kómát okozta.
Hálás voltam, amiért nem használt szakszavakat és megérthettem mi történt velem.
-De ugyanakkor, gratulálni szeretnék.
-Ugyan miért?
-Nincs mindenkiben ekkora fájdalmak között olyan feláldozás, hogy azt kérje valaki mást mentsenek meg. Ha Önre is nagyobb figyelmet fordítunk abban a pillanatban, valószínűleg Kristent elvesztjük.
Az említett személy és én egyszerre rándultunk össze- ami nekem szörnyű kínokat okozott a bordáim tájékán.
-Azt nem tudjuk melyik orvos hibázott, amikor nekilökték az ablaknak, de ha szeretné kivizsgáltatjuk az ügyet- láttam a szemében, hogy nagyon tartózkodik ettől a variációtól.
-Nem köszönöm. Nincs szükség rá.
Megkönnyebbülten bólintott, majd a Marianal lévő fecskendőért nyúlt.
-Tudom, hogy már elege van az alvásból, de így gyorsabban gyógyul- mosolygott rám, miközben a tűt az infúziós palackba szúrta.
-Köszönöm doktor úr.
Bólintott, aztán szélsebesen kiviharzott a teremből.
-Őrülök, hogy nyitott szemmel is láthatlak- mosolygott rám Maria.
Szívesen beszélgettem volna vele, de mindketten sejthettük, hogy a fájdalomcsillapító hamarosan fejbe vág, így ő is távozott a szobából.
Azonnal Kristenre néztem, aki még mindig ugyanazt a pontot bámulta maga előtt.
-Te komolyan feláldoztad az életedet értem?- kérdezte, de mintha csak egy előre elkészített videó felvételt hallgattam volna. Kristen arca rezdüléstelen maradt.
Nem feleltem semmit. Nem bántam meg amit tettem, abszolút nem. Ha akkor nem mondom azt, amit mondtam…akkor Ő most nem élne.
-Még soha senki nem tett értem semmiféle áldozatot.
-Pedig megérdemled- búgtam.
Kristen felém fordult, majd lassan megfontoltan közelebb jött hozzám. Áhítattal figyeltem, ahogy a fejét gyengéden a felkaromra fekteti vigyázva minden műszerre.
Lehunytam a szemem és élveztem a pillanatot. Ha akartam, ha nem felébredtek bennem férfi ösztöneim és a testét átölelve még jobban magamhoz húztam, ő nem ellenkezett. Annyival másabb volt, mint a húgomat vagy az édesanyámat megölelni. Ugyan aggasztott a tudat, hogy ennyire élvezem Kristen közelségét, ezt annak tudtam be, hogy már hónapok óta semmilyen kapcsolatot nem létesítettem nővel, Kris pedig gyönyörű.
-Olyan furcsa ez nekem- szólalt meg tétovázva.
-Mi?- kérdeztem félig lecsukódó szemekkel, az altató hatni kezdett.
-Amíg nem voltál magadnál sokat gondolkodtam. Rájöttem, hogy van valami különös kötelék köztünk, valamiféle összetartozás.
Kérdőn néztem le rá, tetszett, hogy ezt mondta, de kíváncsi voltam honnan gondolja.
-Például, amikor bekerültem a kórházba, akkor te remekül voltál. De aztán, ahogy a közeledbe kerültem fokozatosan romlott az állapotod. Aztán volt az az éjszaka, amikor a roham jött rám, rántottalak magammal. Mintha egymástól függnénk, mintha a sorsunk összefonódott volna. Én nem hiszek a véletlenekben.
Váratlanul ért az eszmefuttatása, de nem tartottam butaságnak.
-Én sem- feleltem, majd ajkaimat lassan a hajához érintettem.Ne haragudjatok, hogy ilyen sokára tudtam csak hozni, de rengeteg dolgom és bajom van mostanában. Ezért is nem tudok rendszeres frissel szolgálni.
Azt hiszem ettől a fejezettől kezdve készíthetitek elő azokat a zsebkendőket. :)
Kitti
5. Vihar
Van, hogy azt érezzünk egy kietlen mező közepén állunk és a felhők egyre csak gyűlnek felettünk eltakarva a napot. Ilyenkor minden zaj elhal, mintha csakugyan egyedül lennénk. A gerincünkön végig fut egy kellemetlen bizsergés. S érezzük, hogy valami nincs rendben. Valami rossz fog történni. És már nem is a bajtól félünk, hanem a közelgő felhők tudatától.
Két hét telt el azóta, hogy Kristen és köztem tisztázódtak a dolgok. Mégis jókedvünket valami távol tartotta. Lopva idegesen pillantgattunk a másikra, sejtve, hogy az idő hamarosan rosszra fordul. A kórterem fala is, mintha napról napra sötétebb lett volna. Kint nem sütött a nap, állandóan borult volt az ég.
-Tyler!- az ajtó felé kaptam a fejem, ahol szeretett húgom állt.
-Szia kislány!- mosolyogtam rá.
Gyermeki izgalommal ugrott fel az ágyamra és bontogatta máris a nekem készült rajzait. Még fel sem eszméltem, amikor anyukám és az apám is belépett a terembe.
Az apám pont olyan megviselt volt, mint négy hónappal ezelőtt amikor kiderült, hogy leukémiás vagyok. Mikor Michael meghalt, évekig bűntudat gyötörte, amiért nem vigyázott rá eléggé és csak hajszolta az öngyilkosságba. A szerencsétlenség után, teljesen megváltozott, de többé egyikőnk szemébe se tudott őszintén belenézni. Különösen az enyémbe nem, hisz Caroline alig ismerte a testvérünket. A lehetőség pedig, hogy engem is elveszthet felmarta belülről.
Anyukámat nagyon tiszteltem, amiért megpróbálja erősnek mutatni magát. De sokszor láttam, hogy elfordulva tőlem a könnyeit törölgeti.
A húgom jókedvével akar engem életben tartani, miközben nagyon is tudatában van annak, hogy mekkora veszélyben vagyok. Ő a legoptimistább, nála jobban senki nem bízik az életben maradásomban.
-Hogy vagy fiam?- kérdezte apu feszülten.
-Jól- feleltem kurtán.- Milyen volt a nyaralás?
Pár héttel ezelőtt sikeresen kiharcoltam, hogy vigyék el valahova Carolinet. Kapcsolódjanak ki és egy kicsit felejtsék el a gondjaikat. Nem akartak itt hagyni, de végül beleegyeztek.
-Szuper!- fecsegett közbe a testvérem- Voltunk egy csomó múzeumban, ahol a leghíresebb európai festők műveit néztük meg.
-Ó, de kár, hogy nem láthattam. Viszont a te rajzaidat, most már szeretném megnézni- böktem a papírok felé, amiket eltakart előlem.
Szinte az összesen én voltam, még a régi időkről, boldogan mosolyogtam és nevettem a képeken, kivéve egyen, amin egy sírkő mellett állok, miközben egy villám csap le mellettem. Nem csak a rajz drámaiságán lepődtem meg, hanem azon, hogy Caroline eltért a megszokott vidám dolgoktól.
-Itt rossz hangulatodban voltál?
-Nem. Ezt még régebben rajzoltam, szeptember 11.-én.
-Amikor Michael meghalt-suttogtam.
Több nővér lépett be egyszerre Kristent visszakísérve a napi vizsgálatról. Meglepve nézte a körülöttem álló embereket, miközben lefektették az ágyára.
-Kris ők itt a családom. Az édesanyám, az apám és a húgom- mutattam be őket udvariasan.
-Örvendek- bólintott a lány.
Anyu nem nézett Kristenre, le se vette az arcomról a szemét mióta csak bejöttek. Aggódva pásztázott újra és újra.
-Mit mondanak az orvosok?- kérdezte idegesen.
Ma reggel megérkeztek a labor eredmények és kiderült, hogy elhamarkodottak voltak az orvosok mikor azt mondták túlélem. Bár az állapotom javult, valószínűleg ez csak egy hullám völgy. Az orvos gyászosan közölte, hogy az esélyeim ismét minimálisra csökkentek. Erről senkinek nem beszéltem, de a családomnak nem volt szívem hazudni.
A kíváncsian várakozó húgomra pillantottam, majd az apámra, aki meredten a padlót bámulta és végül az anyámra, aki összeomolva, mégis reményteli szemekkel nézett rám.
-Sajnálom-suttogtam megtörten, bocsánatot kérve, amiért fájdalmat okozok nekik.
Anyukám a szája elé kapta a kezét, miközben csökönyösen rázta a fejét. Láttam, ahogy nagyokat nyel, hogy visszafojtsa a sírást.
-Mennyi időt mondtak?
-Pár hónapot, max. egy évet- mondtam remegő hangon.
Anyám megfordult és a sírástól hörögve kirohant a szobából. Összeszorult torokkal figyeltem, ahogy apám is utána indul.
-Caroline a kocsiban várunk! Tyler majd visszajövünk valamelyik nap- kiáltotta az ajtóból.
A húgom dermedten ült az ágy szélén. Megsimogattam a kezét, de nem reagált. Meg akartam vigasztalni, de a szó belém szorult, amikor megláttam, hogy egy kövér könnycsepp gördül végig az arcán.
-Meg fogsz halni?- kérdezte remegő hangon.
-Michael biztos magányos odafent- próbáltam más szemszögből megközelíteni.
-Nem akarom még egy testvérem elveszteni- a hangja elcsuklott, majd a könnyei hirtelen megsokasodtak.
Közelebb kúsztam hozzá és szorosan magamhoz öleltem. Annyira sajnáltam… Bármit megtettem volna azért, hogy ne kelljen ezt látnia. Azt, hogy a bátyja meghal. Hogy még egy személy kilép az életéből.
-Tyler… könyörgöm gyógyulj meg!- zokogta a vállamba, miközben kicsi kezei végig karmolták a hátam.- Esküszöm, hogy többet nem fogom a szemedre vetni ha dohányzol, vagy hogy pocsék a főztöd.
Gyászosan elmosolyodtam és utat engedtem egy könnycseppnek. Nem érdekelt, hogy megfogadtam erős maradok, a húgom fájdalma letaszított a mélybe. Őt volt a legrosszabb látni szenvedni.
Még egy elcsukló hang töltötte meg a szobát. Meglepve néztem Kristenre, fátyolos szemeimen keresztül. Sírt. Minket nézett és pont, mint én, hagyta elgyengülni magát. Lehunytam a szemem, képtelen voltam látni plussz egy ember gyötrődését. A pokol közepén éreztem magam.
-Menj!- suttogtam Caroline fülébe.
Nehezen elengedve egy puszit nyomott nedves arcomra.
-Szeretlek.
-Én is téged- mondtam, miközben búcsút intettem neki.
Kristen csendesen pityeregve figyelte a húgom távozását.
-Azt hittem hazudtál!- nézett egyszer csak rám.- Azt gondoltam csak nekem mondtad azt, hogy túl fogod élni, hogy közel engedjelek magamhoz.
Nem láttam értelmét hazudni.
-Így is volt. De reggel megérkeztek a labor eredményeim.
-Annyira szörnyű volt látni…, ahogy egyenként omlanak össze a családtagjaid. A húgod…-küszködve elhallgatott.
-Neked nincs családod?
-Nincs. Garett az egyetlen fontos személy az életemben.
-Akkor szerencsésebb vagy ilyen szempontból, mint én.
***
Tisztában voltam vele, hogy álmodom, de minden valósághű volt. A húgomat láttam, ahogy egy sírkőre borul és szívszaggatóan zokog. A szívem egyetlen apró csomóba ugrott össze, szinte éreztem a mellkasomba nyilalló fájdalmat. A szívem felé tapasztottam a kezem, miközben közelebb mentem a húgomhoz. De mire odaértem eltűnt, s az ég hatalmasat dörrent. Az ezután következő villámcsapás, megvilágította a sötét temetőt. A szél elsöprő erővel támadt fel és süvített végig a fák között. Én a földre zuhantam, de megállíthatatlanul közeledtem a célom felé. Hunyorogva próbáltam kivenni a mészkőbe vájt felíratott. Lassan olvastam végig a betűket: Itt nyugszik Tyler Hawkins és Kristen Craig.
Ebben a pillanatban egy vérfagyasztó sikítást hallottam a távolból, ami egyre hangosabb lett. Minden gondolatom eltűnt a rémisztő hangban, a fülemre nyomtam a kezem, de a sikoly csak még hangosabb lett…
Felpattantak a szemeim, vadul ziháltam, miközben a látásom hozzászokott a szoba sötétjéhez. Csak egy álom volt-nyugtattam magam. De a sikoltást még mindig hallottam. Egyenesen Kristen ágya felől.
Remegő kézzel nyúltam a kislámpám felé, hogy fel tudjam oltani. Amint halvány fénybe borultak a falak a rémálmomhoz hasonló látvány fogadott. Kris önkívületi állapotban vergődött az ágyán, miközben fülsüketítően kiáltott.
Gondolkodás nélkül álltam talpra és szaladtam oda hozzá.
-Kristen! Hallasz?
Nem érkezett válasz, a szemei fent akadtak és úgy tűnt semmit nem fog fel. Az egyik kezemmel megpróbáltam lefogni vadul hánykolódó testét, míg a másikkal a nővérhívó gombot nyomtam meg.
-Kris! Figyelj rám!- ragadtam meg az arcát.
Kirántotta a fejét a kezeim közül, majd hadonászva igyekezett eltaszítani magától. Orvosok és nővérek hada rohant be. Könnyedén arrébb löktek, a hátam nekicsapódott az ablaküvegnek. Az ütéstől hirtelen nyomást éreztem a mellkasomban, ami egészen a szívemig hatolt.
Felhördültem a fájdalomtól, miközben éreztem, hogy kezdem elveszteni az eszméletem.
-Tyler!- hallottam valahonnan Maria hangját, azután éreztem, hogy gyenge kezei elkapnak. -Orvost!
-Ne!- kiabáltam, bár nem voltam benne biztos, hogy hangokat is képeztek a hangszálaim- Kristent mentsék meg!
Egy utolsó éles fájdalom szúródott a mellkasomba, és ezzel együtt minden elsötétült.