2010. november 27., szombat

Búcsú és köszönet






Nem is tudom mit mondhatnék, most, hogy vége lett a történetnek. Rettentően sajnálom, hogy nem adhatok nektek ezzel a történettel már többet, de remélem azok megragadtak, amiket eddig nyújthattam.

A blog sosem volt egy hírhedt, hatalmas honlap több száz olvasóval. Nem is akartam ezt, nagyon büszke vagyok a 43 olvasómra és a 31 fejezetre, amit írtam. Sokat számít a pozitív visszajelzéseitek, mert így tudom, hogy nem rontottam el mindent, és van értelme írnom. Ezúttal is szeretném megköszönni, a támogatást, a bizalmat, amit belém fektettek, a sok-sok kommentet és az annál is több szavazatot. És természetesen azt, hogy itt voltatok és olvastatok.

Nekem is pontosan annyira fog hiányozni a történet, mint nektek. De mindig eljön egy pont, amin át kell lépni.

Ez volt az első blogom és valószínűleg az utolsó is. Szeretnék mostantól csak a könyvemre/ leendő könyveimre koncentrálni. Ezeknek a műveknek meghatározója lesz a Remember me fanfiction és természetesen ti.

Ahogy 2001. szeptember 11.-e is bevésődött az emberek szívébe, remélem a történetem is.

Csóközön: Kitti

2010. november 20., szombat

31. fejezet- Utolsó rész

Nagyon-nagyon sok szeretettel itt az utolsó rész! :) Az első betű legépelésétől kezdve végig sírtam, remélem másokban is ilyen hatást vált ki. Nem ér a végére lapozni és tessék bátran elolvasni az egészet! A chatbe pedig nem szeretnék meglátni információ cserét a történet végével kapcsolatban!

Mindenkinek örömmel és könnyekkel teli olvasást kívánok!

Csóközön: Kitti

Bármit teszel az életedben, jelentéktelen lesz, de nagyon fontos, hogy megtedd, mert senki nem fogja megtenni helyetted. /Gandhi/

Három hosszú nap telt el, míg meg nem érkezett a szörnyű telefonhívás. Adam meghalt. Mikor ezt Kristen megtudta, nem mondott semmit. Egy könnycseppet sem hullatott, magára zárva az ajtót bement a hálószobába. Szerencsére egy napnál tovább nem maradt ott, sírni továbbra sem láttam. Úgy tűnt beletörődött, csak idő kell neki, amíg feldolgozza. Én ebben bizakodtam…

A konyhaasztalnál ültem és a reggeli kávém szürcsölgettem, Kris még aludt, így nem akartam zavarni. Aiden helyettem is dolgozni járt a könyvtárba, azt akarta maradjak még egy kicsit Kristen mellett, amíg helyre nem jön. Aiden és a köztem lévő kapcsolat a sok szörnyűség által, egyre csak erősödött. Régen egy bohókás barátként gondoltam rá, akivel a mindennapjaimat élem. De most már… sokkal többet jelent nekem.

Kinyílt a hálószoba ajtó, Kristen felé fordult, aki –akárcsak az elmúlt napokban- leszegett fejjel indult el a konyha felé. A szememmel végig kísértem minden mozdulatát, ami legelőször feltűnt az volt, hogy átöltözött és a haját is összekötötte. Mielőtt elért volna a konyhába leült velem szembe, de nem szólt semmit.

-Jól vagy?- suttogtam.

Mély levegőt vett, majd a bánatosan rám tekintett.

-Nehogy azt hidd, hogy ez csak Adam miatt van. Én… Túl sok embert vesztettem már el az életemben. Miután meghalt az édesanyám, hamar követte őt a nagymamám, majd kicsivel később a nagypapám is. A halálsorozatok után azt hittem, már nem kell többet ezt átélnem. Legalábbis nem ilyen hamar… Most újra elvesztettem egy embert, és rettentően félek, hogy a maradékot is elfogom.

-Én mindig itt leszek Kristen- simítottam végig az asztalon nyugvó kezén.

-Tudom- mosolygott rám.- Ezért is, már nem akarok többet szomorkodni. Azokkal szeretnék lenni, akiket szeretek és nem megvárni, amíg ők is elhagynak.

Gondolkodás nélkül keltem fel a székről, és emeltem fel őt a sajátjáról. Mosolyogva tapasztottam a szám az övére, olyan rég csókolhattam meg! A tarkómnál fogva közelebb húzott magához, nyelve tökéletes szinkronba mozgott az enyémmel. A kontrolt egy pillanatra elveszítettem, amikor az alsóajkamba harapott, de ahelyett, hogy a hálóba cipeltem volna, a homlokom az övének döntöttem és lehunyt szemmel igyekeztem lecsillapodni.

-Mi a baj?- kérdezte a nyakam szívogatása közben, ami nem könnyítette meg a dolgomat.

Nyögdécselve feleltem neki.

-Nem… Nem tudom készen állsz e már rá.

Nevetve nézett a szemembe, majd szorosan magam mellett tartott kezemet a fenekére vezette és hagyta, hogy vágyódó ágyékomhoz húzzam.

-Kívánlak!- suttogta érzékien a fülembe.

Ezen már nem volt, mit tárgyalni, megkaptam a zöld utat, így egy perc alatt az ölembe kaptam és eltámolyogtam vele a kanapéig. Ajkait egy pillanatra se engedtem távolabb, belehaltam volna, ha most elszakítanák tőlem.

Kristen türelmetlenül húzta le rólam a pólómat, én az övét szaggattam. Hiába, már több hete nem voltunk együtt, fékeveszett vágyamat nem tudtam és nem is akartam fékezni.

Minden ruha hamar lekerült rólunk, de mielőtt még Kristen mellét masszírozó kezem elindulhatott volna az alhasa felé, ő egy gyors mozdulattal magába vezetett. Még a lélegzetem is elakadt, ahogy megéreztem őt magam körül. Kris csípőjébe markolva akartam indítani útnak, de ő hirtelen megmerevedett.

-Tyler…- lihegte bódultan.

-Mi…?- tovább nem jutottam a mondattal.

-Védekezés?

Felnyögve fúrtam a fejem a kulcscsontjába. Reményeim szerint Kristen már teherbe esett, de ez csak 11.-én derül ki. Viszont ha mégsem sikerült, akkor mindenképpen dolgozni szeretnék a következő kudarcok ellen.

-Én nem bánnám, ha többen lennénk-susogtam.

Édes mosollyal az ajkain csókolt meg, miközben csípőjét végre mozgatni kezdte. A vállamra hajtott fejjel kergetett az őrületbe lassú tempójával. Ami kárpótolt az a romantikus hangulat volt, csak vele tudtam így szeretkezni. Régen mindenki mással türelmetlen voltam, talán, mert soha nem szerettem őket.

A romantikát kis idő után felváltotta a szenvedély, míg egymást követve nem értünk el a gyönyör díszes bejárata elé.

Szeptember 10.-én, hétfő este áthívtuk az egész családomat hozzánk. Anyukám rögtön takarítani kezdett, mikor meglátta a rumlit, ami uralkodott. Pedig, most egész tűrhetően nézett ki minden.

-Anya, mondtam, hogy ne csináld!- vettem ki a kezéből az egyik tányért, amit éppen súrolt.

-Kisfiam, ha Kristen nem lenne itt, akkor már rég nem tudnátok min enni!

Az arcára nyomva egy puszit mentem vissza a nappaliba, Aiden görög szoborként pózolva állt a kanapé tetején. Caroline egy lapra próbálta lerajzolni, izgő-mozgó barátomat.

-Aiden, maradj már nyugton!

Ő egy grimaszt küldött a húgom felé, aki csak kuncogott ezen.

-Ne felejtsd ki azokat az izmokat, amiket megbeszéltünk!

-Carolinenak meglehetősen meg kell erőltetnie a fantáziáját, hogy rád izmokat pakoljon- viccelődtem, miközben meglöktem a szobatársam, aki azonnal elvesztette az egyensúlyát és leesett a kanapéról.

-Aiden!- kiáltott rá a testvérem- Direkt szóltam, hogy ne mozogj!

Hangosan nevetve indultam el, apám és Kristen felé, akik épp elmélyülten beszélgettek. Szerelmem mögé álltam és észrevétlenül a hasára simítottam a kezem, a fejem a vállára támasztva.

-Tyler, egy kincs ez a lány!

-Tudom- csókoltam bele Kris nyakába.

-Betudnál jönni holnap reggel nyolcra az irodámba?

Kristen azonnal rám kapta a tekintetét, mindketten tudtuk, hogy akkor kell menni a nőgyógyászhoz is.

-Miért?

-Hívtam egy ügyvédet, hogy az örökösödési papírokat hozza el. Alá kellene írnod párat.

Lemondóan sóhajtottam, de még kapaszkodtam az utolsó cérnaszálba.

-Nem lehetne máskor?

Megrázta a fejét, minden reményemet szertefoszlatva.

-Tudod milyen nehéz ennél az ügyvédnél megfelelő időpontot kapni. Előtte elviszem Carolinet suliba, utána én is odamegyek.

-Rendben- bólintottam kelletlenül.

Miután apám hallótávolságon kívülre került, Kristen füléhez hajoltam.

-Ne haragudj.

-Semmi baj- felelte, de a szemeiben láttam megcsillanni a bánatot.

-Hányra kell menned?

-Pontosan nyolcra- húzta el a száját.

Az este további része kellemesen telt, Aiden hozta a formáját és a vicceivel szórakoztatott minket. A hangulat túlzottan idilli volt, éreztem, hogy ez nem marad így sokáig.

Apám már egy ideje eltűnt, így utána indultam. Az aprócska erkélyemen állt, ahova az ablakomon keresztül lehetett csak kijutni. Kimásztam mellé, épp a csillagokat bámulta.

-Gondolkodtál már azon, hogy egy- egy csillag milyen erővel bír?- kérdezte tőlem, de nem nézett rám.

-Hogy érted?

-Nem pusztán a fizikai erejükre gondolok, inkább arra, hogy mi az, amit az emberiségnek nyújthat. Régen rengeteg lelkierőt merítettem a csillagokból, különösen Michael halála után. Ezért is, ha felnézek ezekre az apró pontokra, mindig ő jut eszembe.

-Igen… nekem is.

Úgy éreztem Michael ott van köztük és az életünk minden mozzanatát figyeli.

-Sokszor nem mutatom ki, de rettentően hiányzik- suttogta apa.

Átkaroltam a vállát, hisz én is ugyanezt éreztem, mint ő. Ostoba voltam, hogy régen azt hittem őt kicsit sem bántja a bátyám halála.

Michael mindig az életem része marad, akármi történjék is velem, ő lesz a biztos pont ebben az őrült világban. Az iránta érzet szeretetem állandó.

Másnap reggel, Aiden, Kris és én a konyhában tanakodtunk. Mindennél jobban szerettem volna elkísérni szerelmemet a nőgyógyászhoz, de jól tudtam milyen egy ügyvéd és az ő időbeosztása.

-Nem lehetne esetleg későbbre rakni a nőgyógyászt?- kérdezte az állát dörzsölgetve Aiden.

-Nem, így is olyan nehezen kaptam időpontot.

Néma csend keletkezett köztünk, dühös voltam a sorsa, hogy így alakult.

-Tudod mit Kris?- kiáltott fel a barátom- Majd én elkísérlek! Úgysem voltam még nőgyógyásznál, pedig kiskoromban az akartam lenni. Állítólag elég hosszúak az ujjaim- nézegette kinyújtott kezét.

Kristen nevetve bújt hozzám, a barátom idióta vigyorral az arcán tapintatosan kiment a helyiségből.

-Amint megtudom az eredményt felhívlak!

-Ne- ellenkeztem.- Nem telefonban akarom hallani.

Ajkai végig simogatták az enyémeket, borzongás futott végig a hátamon.

-Szeretlek!- motyogta.

-Halálom napjáig- mondtam és még utoljára megcsókoltam.

-Vigyázz magadra!- kiáltott utánam, mikor a biciklimet kitoltam az ajtón.

Hátra fordultam és egy csókot dobtam neki, amit aggódó mosollyal kapott el. Aidennel a lépcsőházban találkoztam, mikor elhaladtam mellette megveregette a vállam.

-Majd én ott leszek vele!

Tudtam, hogy ez a mondat nem csak erre az alkalomra szól. Hanem minden olyan pillanatra, amikor nem lehetek Kristennel.

Biciklizés közben az eget figyeltem, egyetlen apró fehér pamacs sem úszott rajta. Az idő is kellemes volt, egy tökéletes őszi nap.

Sóhajtva léptem be ismét az épületbe, sosem értettem az emberek miért építenek felhőkarcolókat. Teljesen felesleges, tudtommal ezen a helyen is rengeteg üres irodahelység van, amit nem használnak.

Nem voltak túl sokan a liftben, így elég hamar felértem a 98. emeletre. Apám irodájába Jenny várakozott, kedvesen rámosolyogtam, miközben felé igyekeztem.

-Szia Tyler!

-Hello! Hogy vagy Jenny?

-Jól, úgy érzem ma nem kellett volna felkelnem, szörnyű napnak indul a mai. Idefele majdnem elütött egy őrült, utána meg beragadtam a liftbe.

-Mi a csuda? Rosszak a zseniális World Trade Center liftjei?- kérdeztem gúnyosan, tudtam, hogy Jenny is utálja ezt az épületet.

-Úgy tűnik!

A telefonom rezegni kezdett a zsebemben, apám volt az.

-Szia!

-Tyler, dugóba keveredtem, nem tudok időben odaérni. Megtennétek, hogy Jennyvel elintézitek a papírokat?- a háttérben zajló autódudálásoktól alig hallottam, amit mond.

-Persze.

Már épp lerakni készültem, amikor ismét megszólalt.

-Szeretlek fiam.

Mosolyogva feleltem.

-Én is téged.

Az ügyvéd kis idő után megérkezett, monoton hangon kezdte magyarázni, mi szerepel az örökségben. Engem ez a része nem érdekelt, így megkértem Jennyt, hogy hallgassa ő végig én aláírom a papírokat és megyek is. Talán még odaérhetek a nőgyógyászhoz.

-Menj csak Tyler, majd én ezt elintézem.

-Köszi!

Ész nélkül rontottam ki az ajtón és szaladtam a liftek felé. De mikor odaértem megtorpantam, mind a négy lift előtt biztonsági örök álltak és a lépcső felé terelték az embereket.

-Nem működnek valamiért a liftek!- vetette oda nekem az egyik zavart fejem láttán- Hamarosan megjavítják őket, ha gondolja megvárhatja, vagy lépcsőzhet is.

Szitkozódva indultam el a keskeny lépcsőház felé, látszott rajta, hogy senki nem használja. Kettesével szedve a fokokat szaladtam lefele, csak Kristen lebegett a szemem előtt.

Eszembe jutott az első találkozásunk, mikor együtt indultunk el Kanadába, hogy megmenthessük a húgom életét. Amikor először voltunk úgy együtt, minden kép felbukkant lelki szemeim előtt, azok a pillanatok, amiket átéltem Vele. És azok a momentumok az életemben, amiket még halálom után sem fogok elfelejteni. Mert egy része, örökké bennem lesz!

Alig haladhattam pár emeletet, amikor felfigyeltem egy zajra. Először nem tudtam mi lehet az, de ahogy egyre erősödött a hang, felismertem. Egy utasszállító hajtóműveinek a fülsüketítő süvítése, a közvetlen közelemben……

Kristen szemszög

A mosoly levakarhatatlan volt az arcomon, ahogy lépdeltem hazafele. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg igaz. Terhes vagyok attól az embertől, akit az életemnél is jobban szeretek.

Aiden mellettem jókedvűen csacsogott arról, miként fogjuk berendezni a gyerekszobát és milyen csínyekre fogja megtanítani a picit.

Nevetve hallgattam végig, de csak arra vártam, hogy végre Tylernek is elmondhassam! Csak ő számított. Ő, én és most már a baba.

Továbbra is földöntúli mosollyal mentem a konyhába, mikor hazaértünk. Az első dolgom az volt, hogy a cigis dobozt beledobjam a szemetesbe. Meglepően könnyen ment! Majd mikor teavizet akartam forralni Aiden mellém állt és kivette a kezemből a kancsót.

-Majd én megcsinálom a kismamának, ne fáradozz!- mondta lelkesen.

Játékosan oldalba böktem.

-Aiden, nem béna vagyok csak terhes! Megcsinálom én.

-Nem! Megígértem Tylernek, hogy mindenben segítek neked. Most a testi épségedet kell megóvnom, mi van akkor, ha véletlen leforrázod magad? Hmm? Hogy számolok el a lelkiismeretemmel?

A mondandójára nem tudtam mit felelni így ráhagytam a dolgot. A konyhapultnak támaszkodva bámultam ki az ablakon, amikor hirtelen rossz érzés fogott el.

Nem tudom miért, nem tudtam, hogy van e okom rá. Egyszerűen csak éreztem, mostanában túl jó minden. Ez meg fog szűnni, a sors nem olyan kegyes, mint mi azt gondoljuk… Önkényesen játszadozhat velünk, ide-oda dobálja az élet hajóját a kiszámíthatatlan tengeren.

Megfogtam a mögöttem álló bögrét, hogy elmoshassam, ugyanis egy darab sem volt tiszta. Meglepett néztem le a bögrét tartó kezemre, ami szüntelen remegett. Kitágult szemekkel néztem rá Aidenre, aki zavartan engem figyelt.

-Mi a baj?

Alig, hogy ezt kimondta egy hatalmas robbanás rázta meg New Yorkot. A bögre kicsúszott a kezemből és apró darabokra tört a padlón. Ijedten néztem Aidenre, a robbanás amilyen hamar érkezett, olyan gyorsan halt is el. Hirtelen néma csend keletkezett, majd őrületes sikítozás és kiabálás tört ki az utcán.

-Ez mi volt?- nyögtem ki.

De ekkor Aiden kézen ragadott és a lépcsőház felé futott velem. A tetőre igyekeztünk, hogy megnézhessük mi történt. A rossz megérzésem és a pánik eluralkodott rajtam, a lábaim remegtek, egyedül a félelem hajtott előre.

Valósággal kiestünk az ajtón, az első, ami a feltűnt, hogy havazik. Nem… ez nem hó. Feltekintettem az égre, ahonnan apró szállingózó hamupelyhek hullottak ránk papírdarabokkal vegyítve.

Ekkor vettem észre azt, amit Aiden már rég látott. A World Trade Center északi tornya lángokban állt, az egyik oldalán egy hatalmas lyuk tátongott.

-Tyler!- fuldoklottam, bele kapaszkodtam az ajtóba, de nem bírtam megtartani a súlyom.

A földön térdelve, kezdtem el zokogni, Aiden megmerevedve állt mellettem.

-Aiden!- kiáltottam rá- Hányadik emeleten van az iroda?

Nem válaszolt, féltem, hogy nem tudok újra megszólalni, annyira eluralkodott rajtam a zokogás.

-AIDEN!

-A 98.-on- suttogta.

Elhomályosult szemmel, de annál több reménnyel kezdtem el számolgatni az emeleteket. Hátha nem ott robbant az a valami. Mikor elértem a 90. emeletet, amit már lángok nyaldostak felsikítottam fájdalmamban.

Nem halhatott meg! Nem … ez lehetetlen! Remegő kézzel kapartam elő a telefonom a zsebemből és hívtam Tylert. Az utolsó dolog, amit halottam, az volt, ahogy a készülék kisípolt.

Összegörnyedtem a betonon és néztem, ahogy lángol a torony az életemmel együtt. Végig néztem azt, ahogy több ember meghal köztünk az én Tylerem is. És azt is láttam, ahogy ezekkel az emberekkel együtt én is haldoklom.

Aiden mellém rogyott, ő is a tornyokat bámulta könnyes szemekkel. Úgy tűnt tíz perc után először, most fogja fel…

Úgy éreztem, mindent elvesztettem. Aztán eszembe jutott, hogy ez nem igaz. A hasamra simítottam a kezem, arra a tényre, amiért van még értelme élnem. Csak ő maradt nekem Tylerből, ő és az apukája emléke.

Már nem csak magam miatt sírtam, hanem miatta is. Milyen szörnyű lesz neki apa nélkül felnőni, anélkül, hogy ismert volna egy olyan csodálatos embert, mint Ő volt.

Ködösen érzékeltem, ahogy Aiden zokogni kezd mellettem. Majd azt, ahogy egy repülőgép a többi ház felett elsiklik és a déli toronyba csapódik.

Azonnal felfogtam, hogy terrortámadás történt. Mégis, csak az érdekelt, hogy Tyler meghalt, az az ember, akitől annyi mindent tanultam, de legfőképpen azt, hogyan szeressek tiszta szívből. És ezt a szeretet csakis ő érdemelte meg.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de egyikőnk sem mozdult. Elborzadva figyeltük, ahogy a déli torony hatalmas zajjal összedől és a füst elnyel mindent.

Aiden itt magához tért és, amilyen gyorsan csak tudott felállt, majd engem is a karjába kapva visszavitt a lakásba. Tudtam miért csinálta ezt, nem akarta, hogy lássam, ahogy a másik épület is összedől. Ahol Tyler is van…

Beérve a nappaliba Aiden magához szorított és egyszerre kiáltva örök szerelmem nevét újabb sírógörcs tört fel belőlünk. Egymásba kapaszkodva próbáltuk túlélni a csapást, de nem sikerült…

Később a kanapén ülve sírva, szavak nélkül vigasztaltuk egymást.

Ha egy ember elveszít valakit, minden emlék megrohamozza. A legkisebb gesztusokra emlékszik, amiket attól a személytől kapott, amikor felsegítette a kabátját, vagy csak megsimogatta az arcát.

Ilyenkor az egyik felünk minden el akar felejteni, a másik pedig azért fohászkodik, hogy örökre elraktározódjanak ezek az emlékek.

Kivágódott mögöttünk az ajtó, de nem néztem hátra. Egyszerűen nem érdekelt ki az, összeroskadva zokogtam tovább.

-Kristen- szólt remegő hangon Aiden mellőlem.

Nagyon lassan emeltem csak fel a fejem, Aiden kitágult szemekkel nézett az ajtó felé. Követtem pillantását, de mikor megláttam ki áll ott elakadt a lélegzetem. Nem, ez lehetetlen… Hiszen láttam, ahogy felrobban az épület! Csak a képzeletem játszik velem, sűrűket pislogtam… de az illúzió még mindig nem tűnt el.

Felugrottam a kanapéról és minden félrelökve, Tyler karjaiba vetettem magam. Teljes erőmből szorítottam magamhoz, ő ugyanezt tette. A könnyeim folyóvá duzzadtak az arcomon.

-Tyler, hogy…? Azt hittem meghaltál, most meg itt állsz és…- fogalmam nem volt miről beszélek, csak azt fogtam fel, hogy Ő itt van.

-Sosem hagynálak magadra, hisz megmondtam- suttogta.

Sokat akaróan csókolt meg, még mindig görcsösen kapaszkodtam belé. Féltem, rettegtem, hogy felébredek és kiderül, hogy ez csak egy álom.

Aiden döbbenten állt mellénk és isteni áldásként szemlélte a barátját.

-Ez hogy lehetséges?- suttogta- Hisz te a 98. emeleten voltál.

Tyler mosolyogva felelt neki, de közben egy pillanatra sem engedett el. Én szüntelen sebes arcát csókolgattam.

-Nem ott voltam. Még a becsapódás előtt elindultam le a lépcsőn, mert a liftek nem működtek. Kész mázli, hogy kiértem onnan mielőtt összedőlt volna.

Tátott szájjal bámultam az arcát, azt a hús-vér csodát, akinek a karjai közt álltam. Azt az embert, aki megígérte, hogy nem hagy magamra. És ezt be is tartotta.

2001. szeptember 11.-ét sosem fogom elfelejteni, ahogy azt sem a sors kegyetlen, de néha hibázik és a szerencse átveszi a helyét. Tylerben és bennem is nyomott hagytak a történtek, de a szerelmünk, még sosem bimbózott ennyi, örök virágban.

Vége

2010. november 19., péntek

Közlemény

Tudom azt ígértem, hogy még van egy fejezet az utolsó előtt, de aztán mérlegeltem és rájöttem, hogy nem lenne értelme kettőt írni. Inkább legyen az utolsó igazán hosszú és igazán jó! Szóval, szombaton azaz holnap 19:00kor felteszem, addig is ne rágjátok teljesen tövig a körmötöket!

Ui: Az előző fejezet véletlen kétszer rakta fel a blogger, azért nem törlöm le egyiket sem, mert mindkettőhöz írtatok kommentet, amit nagyon- nagyon köszönök.

Kitti

2010. november 15., hétfő

30. fejezet

(FIGYELEM! A történet meglehetősen a végső fejezeteket rúgja. Az utolsó, azaz a lezáró részt jövő hét szombaton(November 20.) 19:00-kor felteszem nektek. A blog sorsáról egyelőre még nem döntöttem.

Ezért arra kérek mindenkit, aki kicsit is szerette/szereti ezt a történetet a pár maradék fejezetnél írja meg nekem a véleményét.)

Ez az utolsó előtti-előtti fejezet, azaz még kettő várható! Ezzel a fejezettel bezárólag a cselekmények felgyorsulnak, a gondok nagy része megoldódott. Még egyszer kérnék mindenkit, hogy ne legyetek lusták pár sorban megírni a véleményeteket!

Csóközön: Kitti

Ha Isten megbocsátott az emberiségnek, nekünk is meg kell bocsátanunk egymásnak.

Nem sokkal később Aiden is hazaért és szívélyesen üdvözölte Kristent, úgy örült neki, mint egy gyerek aki először látja a mikulást. A szobatársam jelenlétében a hangulat gyorsan és könnyen oldódott. Kris sokat mosolygott, de nevetni képtelen volt, pedig úgy szerettem volna hallani gyöngyöző kacaját.

Eljött az a pont mindkettőnk életében, amikor már nem a testi vágy uralta a lényünket. Sokkal fontosabbnak tartottam, hogy az éjjel folyamán átöleljem az angyalomat és védelmezzem őt. A szívverése és az egyenletes légzése megnyugtatott, lehunyni mégsem tudtam a szemem. Aggódtam a holnap és a jövőnk miatt, azt ígértem Kristennek majd mindent rendbe hozok Adam halála után. De valójában fogalmam nem volt miképp tehetném ezt.

Miután Michael meghalt nekem nem volt szükségem támaszra, arra, hogy valaki megvigasztaljon. Más se volt képes erre. A családon belül mindenki az elhunyt bátyámat siratta. Kivéve Carolinet aki nem fogta fel a dolgok súlyát, ezért kerestem az ő társaságát. Imádtam azt nézni, ahogy gondtalanul játszik a játékaival, nevetgél és nem érzékeli azt a gyászos hangulatot ami körülvette.

Kristen is erre fog majd vágyni? Hogy békén hagyják és elfelejthessen mindent? Ő is elvesztette az édesanyját, de akkor még ő is kicsi volt. Gyerekként könnyebb.

Alig, hogy elaludtam máris az augusztusi nap fényei világítottak be az ablakomon. Kristen mocorogni kezdett a mellkasomon, ő is érezte, hogy mennünk kell. Nem húzhatjuk tovább az időt, Adamnek szüksége van Kristenre.

Álmosan kinyitotta a szemét és szomorúan rám pillantott.

-Idő van igaz?

Némán bólintottam.

Mint a kis iskolás gyerekek tudtuk a dolgunkat, felöltöztünk és megreggeliztünk, majd a lehető legkevesebb lelkesedéssel indultunk el Adam lakása felé.

-Apukád hogy van?- kérdezte kis kíváncsiságot tömködve a hangjába.

-Jól, sokat beszélgettünk gyakran megyek be az irodájába. Nem olyan rég eljött Carolinenal és velem egy kiállításra- az ámulat, hogy ezt megtette még mindig ott bujkált a hangomban.

-Klassz látni, hogy rendbe jöttek a dolgok.

Kedvesen rám mosolygott, de én nem viszonoztam.

-Nem minden jött rendbe. Addig, amíg te nem vagy mellettem, ezek csak aprócska életörömök.

Kristen lehajtotta a fejét, nem ígért… nem ígérhette, hogy ez hamarosan másképp lesz.

-Szeptemberben nőgyógyászhoz megyek- suttogta, de a mosoly ott játszott az ajkain.

Zavartan néztem rá, én eddig azt hittem a nők utálnak ilyesfajta orvoshoz menni. Kristen égnek emelte a tekintetét, majd a kezét a hasára csúsztatta.

Amint felfogtam mi ez a mozdulat túltengett bennem az adrenalin. A nőgyógyász azonnal megtudja állapítani Kristen csakugyan teherbe esett-e vagy sem.

Elkaptam a derekát -és nem érdekelt, hogy az utcán vagyunk és körülöttünk rengeteg ember ácsorog- lehajoltam hozzá, hogy megcsókoljam. Eszembe se jutott visszafogni magam, fékeveszett tangóba hívtam nyelvét az enyémmel.

Halkan kacarászva tolt el magától játékosan megérintve az orrom hegyét.

-Ugye tudod, hogy ez nem azt jelenti, hogy terhes is vagyok?

-De én érzem, hogy az vagy!- makacsul hittem az igazamban.- Mikor mész pontosan? El akarlak kísérni.

-Szeptember 11.-én.

Boldogan öleltem ismét magamhoz, az csak alig három hét. Könnyű volt egy pillanatra megfeledkezni a gondokról, amik körül vettek minket. Semmibe venni őket, mintha nem is léteznének. Sajnos ez az állapot nem tartott sokáig, ahogy egyre közelebb értünk az épülethez. Az emeletes ház semmivel nem volt különb, mint az én lakásom, a lépcsőházban ugyanaz a cigi és pisi szag terjengett.

A 11-es számú ajtó előtt álltunk meg, egy pillanatra elfogott a félelem. Nem tudtam mire számítsak, egyáltalán mért kellett idejönnöm.

Kristen megszorította a kezem, de amint kinyitotta az ajtót el is engedte azt. A lakásban csend honolt, mintha nem is lakott volna itt senki. Minden olyan… mozdulatlan volt.

-Adam?- szólította remegő hangon Kristen.

Kis idő múlva egy mély, gyenge hang felelt:

-A hálóban vagyok!

-Menj előbb te!- javasoltam Kristennek.

Féltem szembesülni azzal a ténnyel, hogy mikor szerelmem belép a szobába Adamhez szalad és megcsókolja. Nem bírtam volna elviselni a látványt.

Türelmesen várakoztam az ajtó előtt, hangokat ugyan hallottam kiszűrődni, de nem értettem őket.

-Tyler gyere be!- szólt ki nekem az angyalom.

Vettem két mély levegőt, majd földre szegezett szemmel léptem be a kicsinyke szobába.

-Kristen megtennéd, hogy magunkra hagysz minket?- suttogta fáradtan Adam hangja.

Továbbra sem néztem fel.

-Persze.

Az ajtó csapódásával az én pillanatom is elérkezett, lassan emeltem fel a tekintetem és néztem Adamre. Ezerszer rosszabb volt, mint amire számítottam, a megbotránkozástól kikerekedtek a szemeim és a légzésem is elakadt.

Mikor először láttam ezt a fiút jó izomban volt, az arca markáns vonásokkal rendelkezett. Most viszont, mintha az egész embert kicserélték volna.

A bőre halottakéhoz hasonló színt vett fel, a szája majdnem sötét lila volt, a szemei állandó kínokat tükröztek. Emellett rettentően lefogyott, akárcsak egy csontváz előtt állnék. Hogy történhetett ez ilyen gyorsan? Hisz nem rég még élt. Valóban élt! És nem csak mozdulatlan test volt, amiből bármelyik pillanatban kiszállhat a lélek.

Mereven kibámult az ablakon, úgy tűnt csak a légzésére koncentrál, de a mellkasa így is egyeletlenül emelkedett fel-le.

-Elég szívás nem? Amint egy kis esélyt látok a boldogságra, a sors rögtön elveszi azt- mondta, miközben még mindig nem nézett rám.

Közelebb léptem az ágyhoz és leültem a szélére, kellő távolságra tőle. Akárhogyan is szerettem volna eltűntetni az ellentétet, még most is meg volt köztünk.

-Kristen sokkal jobbat érdemel, mint te vagy én- fordult felém.- Csak ő lehet ilyen vak, hogy ezt nem látja.

Egyetértően bólintottam, ezt én is így gondoltam.

-Tudod… sose kedveltelek igazán. Eszméletlenül féltékeny vagyok rád, amiért te valaha is többet kaptál Kristenből, mint én. Neked van esélyed, van életed!

Egyszerűen képtelen voltam megszólalni, mind a látványtól, mind attól, amit mond.

-De azt is tudom, hogy jó ember vagy és sosem bántanád Krist. Képes lennél vigyázni rá, amikor én már nem leszek itt.

Éreztem, hogy lassan a tárgyra térünk és nyíltan kimondja mit akar.

-Bár azt nem tudom valóban szereted -e?- kérdőn rám tekintett.

-Jobban, mint az összes ember szeretete együtt véve- feleltem kis idő elteltével.

Egy mosolyt kényszeríttet az arcára, de hamar lefagyott onnan.

-Már arra is rájöttem, hogy ismeretlen okoknál fogva viszonozza ezt az érzést.

-Mit vársz tőlem Adam?- kérdeztem, mert már elegem volt a kertelésből.

Először mióta a szobában voltam nézett mélyen a szemembe. Az üresség, ami eddig a tekintetét uralta hirtelen lángra gyúlt és merő elszántságot tükrözött.

-Tedd boldoggá! Adj, meg neki mindent, amit én nem tudtam!- könyörgött, de ezekben a mondatokban ott volt a parancs is- Őrült szerelemmel szeresd!

-Adam…

-Nem!- emelte fel gyorsan a kezét.- Ígérd meg ezt nekem Tyler Hawkins!

-Megígérem.

Megkönnyebbülten hátradőlt, az erős hangleejtésű szóváltástól teljesen kimerült. Levegő után kapkodva kezdett újra beszélni.

-Még valamit hadd kérjek tőled.

Bólintottam. Lehunyta a szemét és kis ideig nem szólalt meg.

-Vidd el innen! Nem akarom, hogy lássa, ahogy meghalok. Nem kell ezt neki végig néznie, túl sokat szenvedett már miattam.

-De akkor ki fog ápolni téged?

-Rengeteg barátom van és ott a családom is. Hagy kíméljem meg legalább Kristent ettől.

Csendesen ültem, megrágtam a szavakat amiket mondott. Mindennél fontosabb neki szerelmem sorsa, nem érdekli, hogy ővele mi fog történni. Hirtelen olyan mély megbecsülés és tisztelet fogott el iránta, mint még sosem.

Felálltam és az ajtóhoz sétáltam, de mielőtt még kiléptem volna rajta Adam felé fordultam.

-Megígérem, hogy mindent teljesítek, amit kértél. Mellette leszek, ameddig csak tudok, segítek neki túljutni ezen. De akkor te is teljesítsd egy kívánságom.

Lehunyta a szemét és várt.

-Bocsáss meg nekem! Mind azért amit elkövettem ellened és mindazért, amit nem. Ne haragban váljunk el!

Szemhéjai lustán felnyitódtak és a tekintetét ismét ez enyémbe fúrta.

-Amiért szereted Kristent, testvéremként szeretlek.

Elmosolyodtam szavai igazán, egész lényéből az igazság pecsétje áradt.

-Ég veled testvér!

Hátat fordítottam neki és szeretettől fűtött szívvel végleg kiléptem azon az ajtón.

30. fejezet

(FIGYELEM! A történet meglehetősen a végső fejezeteket rúgja. Az utolsó, azaz a lezáró részt jövő hét szombaton(November 20.) 19:00-kor felteszem nektek. A blog sorsáról egyelőre még nem döntöttem.

Ezért arra kérek mindenkit, aki kicsit is szerette/szereti ezt a történetet a pár maradék fejezetnél írja meg nekem a véleményét.)

Ez az utolsó előtti-előtti fejezet, azaz még kettő várható! Ezzel a fejezettel bezárólag a cselekmények felgyorsulnak, a gondok nagy része megoldódott. Még egyszer kérnék mindenkit, hogy ne legyetek lusták pár sorban megírni a véleményeteket!

Csóközön: Kitti

Ha Isten megbocsátott az emberiségnek, nekünk is meg kell bocsátanunk egymásnak.

Nem sokkal később Aiden is hazaért és szívélyesen üdvözölte Kristent, úgy örült neki, mint egy gyerek aki először látja a mikulást. A szobatársam jelenlétében a hangulat gyorsan és könnyen oldódott. Kris sokat mosolygott, de nevetni képtelen volt, pedig úgy szerettem volna hallani gyöngyöző kacaját.

Eljött az a pont mindkettőnk életében, amikor már nem a testi vágy uralta a lényünket. Sokkal fontosabbnak tartottam, hogy az éjjel folyamán átöleljem az angyalomat és védelmezzem őt. A szívverése és az egyenletes légzése megnyugtatott, lehunyni mégsem tudtam a szemem. Aggódtam a holnap és a jövőnk miatt, azt ígértem Kristennek majd mindent rendbe hozok Adam halála után. De valójában fogalmam nem volt miképp tehetném ezt.

Miután Michael meghalt nekem nem volt szükségem támaszra, arra, hogy valaki megvigasztaljon. Más se volt képes erre. A családon belül mindenki az elhunyt bátyámat siratta. Kivéve Carolinet aki nem fogta fel a dolgok súlyát, ezért kerestem az ő társaságát. Imádtam azt nézni, ahogy gondtalanul játszik a játékaival, nevetgél és nem érzékeli azt a gyászos hangulatot ami körülvette.

Kristen is erre fog majd vágyni? Hogy békén hagyják és elfelejthessen mindent? Ő is elvesztette az édesanyját, de akkor még ő is kicsi volt. Gyerekként könnyebb.

Alig, hogy elaludtam máris az augusztusi nap fényei világítottak be az ablakomon. Kristen mocorogni kezdett a mellkasomon, ő is érezte, hogy mennünk kell. Nem húzhatjuk tovább az időt, Adamnek szüksége van Kristenre.

Álmosan kinyitotta a szemét és szomorúan rám pillantott.

-Idő van igaz?

Némán bólintottam.

Mint a kis iskolás gyerekek tudtuk a dolgunkat, felöltöztünk és megreggeliztünk, majd a lehető legkevesebb lelkesedéssel indultunk el Adam lakása felé.

-Apukád hogy van?- kérdezte kis kíváncsiságot tömködve a hangjába.

-Jól, sokat beszélgettünk gyakran megyek be az irodájába. Nem olyan rég eljött Carolinenal és velem egy kiállításra- az ámulat, hogy ezt megtette még mindig ott bujkált a hangomban.

-Klassz látni, hogy rendbe jöttek a dolgok.

Kedvesen rám mosolygott, de én nem viszonoztam.

-Nem minden jött rendbe. Addig, amíg te nem vagy mellettem, ezek csak aprócska életörömök.

Kristen lehajtotta a fejét, nem ígért… nem ígérhette, hogy ez hamarosan másképp lesz.

-Szeptemberben nőgyógyászhoz megyek- suttogta, de a mosoly ott játszott az ajkain.

Zavartan néztem rá, én eddig azt hittem a nők utálnak ilyesfajta orvoshoz menni. Kristen égnek emelte a tekintetét, majd a kezét a hasára csúsztatta.

Amint felfogtam mi ez a mozdulat túltengett bennem az adrenalin. A nőgyógyász azonnal megtudja állapítani Kristen csakugyan teherbe esett-e vagy sem.

Elkaptam a derekát -és nem érdekelt, hogy az utcán vagyunk és körülöttünk rengeteg ember ácsorog- lehajoltam hozzá, hogy megcsókoljam. Eszembe se jutott visszafogni magam, fékeveszett tangóba hívtam nyelvét az enyémmel.

Halkan kacarászva tolt el magától játékosan megérintve az orrom hegyét.

-Ugye tudod, hogy ez nem azt jelenti, hogy terhes is vagyok?

-De én érzem, hogy az vagy!- makacsul hittem az igazamban.- Mikor mész pontosan? El akarlak kísérni.

-Szeptember 11.-én.

Boldogan öleltem ismét magamhoz, az csak alig három hét. Könnyű volt egy pillanatra megfeledkezni a gondokról, amik körül vettek minket. Semmibe venni őket, mintha nem is léteznének. Sajnos ez az állapot nem tartott sokáig, ahogy egyre közelebb értünk az épülethez. Az emeletes ház semmivel nem volt különb, mint az én lakásom, a lépcsőházban ugyanaz a cigi és pisi szag terjengett.

A 11-es számú ajtó előtt álltunk meg, egy pillanatra elfogott a félelem. Nem tudtam mire számítsak, egyáltalán mért kellett idejönnöm.

Kristen megszorította a kezem, de amint kinyitotta az ajtót el is engedte azt. A lakásban csend honolt, mintha nem is lakott volna itt senki. Minden olyan… mozdulatlan volt.

-Adam?- szólította remegő hangon Kristen.

Kis idő múlva egy mély, gyenge hang felelt:

-A hálóban vagyok!

-Menj előbb te!- javasoltam Kristennek.

Féltem szembesülni azzal a ténnyel, hogy mikor szerelmem belép a szobába Adamhez szalad és megcsókolja. Nem bírtam volna elviselni a látványt.

Türelmesen várakoztam az ajtó előtt, hangokat ugyan hallottam kiszűrődni, de nem értettem őket.

-Tyler gyere be!- szólt ki nekem az angyalom.

Vettem két mély levegőt, majd földre szegezett szemmel léptem be a kicsinyke szobába.

-Kristen megtennéd, hogy magunkra hagysz minket?- suttogta fáradtan Adam hangja.

Továbbra sem néztem fel.

-Persze.

Az ajtó csapódásával az én pillanatom is elérkezett, lassan emeltem fel a tekintetem és néztem Adamre. Ezerszer rosszabb volt, mint amire számítottam, a megbotránkozástól kikerekedtek a szemeim és a légzésem is elakadt.

Mikor először láttam ezt a fiút jó izomban volt, az arca markáns vonásokkal rendelkezett. Most viszont, mintha az egész embert kicserélték volna.

A bőre halottakéhoz hasonló színt vett fel, a szája majdnem sötét lila volt, a szemei állandó kínokat tükröztek. Emellett rettentően lefogyott, akárcsak egy csontváz előtt állnék. Hogy történhetett ez ilyen gyorsan? Hisz nem rég még élt. Valóban élt! És nem csak mozdulatlan test volt, amiből bármelyik pillanatban kiszállhat a lélek.

Mereven kibámult az ablakon, úgy tűnt csak a légzésére koncentrál, de a mellkasa így is egyeletlenül emelkedett fel-le.

-Elég szívás nem? Amint egy kis esélyt látok a boldogságra, a sors rögtön elveszi azt- mondta, miközben még mindig nem nézett rám.

Közelebb léptem az ágyhoz és leültem a szélére, kellő távolságra tőle. Akárhogyan is szerettem volna eltűntetni az ellentétet, még most is meg volt köztünk.

-Kristen sokkal jobbat érdemel, mint te vagy én- fordult felém.- Csak ő lehet ilyen vak, hogy ezt nem látja.

Egyetértően bólintottam, ezt én is így gondoltam.

-Tudod… sose kedveltelek igazán. Eszméletlenül féltékeny vagyok rád, amiért te valaha is többet kaptál Kristenből, mint én. Neked van esélyed, van életed!

Egyszerűen képtelen voltam megszólalni, mind a látványtól, mind attól, amit mond.

-De azt is tudom, hogy jó ember vagy és sosem bántanád Krist. Képes lennél vigyázni rá, amikor én már nem leszek itt.

Éreztem, hogy lassan a tárgyra térünk és nyíltan kimondja mit akar.

-Bár azt nem tudom valóban szereted -e?- kérdőn rám tekintett.

-Jobban, mint az összes ember szeretete együtt véve- feleltem kis idő elteltével.

Egy mosolyt kényszeríttet az arcára, de hamar lefagyott onnan.

-Már arra is rájöttem, hogy ismeretlen okoknál fogva viszonozza ezt az érzést.

-Mit vársz tőlem Adam?- kérdeztem, mert már elegem volt a kertelésből.

Először mióta a szobában voltam nézett mélyen a szemembe. Az üresség, ami eddig a tekintetét uralta hirtelen lángra gyúlt és merő elszántságot tükrözött.

-Tedd boldoggá! Adj, meg neki mindent, amit én nem tudtam!- könyörgött, de ezekben a mondatokban ott volt a parancs is- Őrült szerelemmel szeresd!

-Adam…

-Nem!- emelte fel gyorsan a kezét.- Ígérd meg ezt nekem Tyler Hawkins!

-Megígérem.

Megkönnyebbülten hátradőlt, az erős hangleejtésű szóváltástól teljesen kimerült. Levegő után kapkodva kezdett újra beszélni.

-Még valamit hadd kérjek tőled.

Bólintottam. Lehunyta a szemét és kis ideig nem szólalt meg.

-Vidd el innen! Nem akarom, hogy lássa, ahogy meghalok. Nem kell ezt neki végig néznie, túl sokat szenvedett már miattam.

-De akkor ki fog ápolni téged?

-Rengeteg barátom van és ott a családom is. Hagy kíméljem meg legalább Kristent ettől.

Csendesen ültem, megrágtam a szavakat amiket mondott. Mindennél fontosabb neki szerelmem sorsa, nem érdekli, hogy ővele mi fog történni. Hirtelen olyan mély megbecsülés és tisztelet fogott el iránta, mint még sosem.

Felálltam és az ajtóhoz sétáltam, de mielőtt még kiléptem volna rajta Adam felé fordultam.

-Megígérem, hogy mindent teljesítek, amit kértél. Mellette leszek, ameddig csak tudok, segítek neki túljutni ezen. De akkor te is teljesítsd egy kívánságom.

Lehunyta a szemét és várt.

-Bocsáss meg nekem! Mind azért amit elkövettem ellened és mindazért, amit nem. Ne haragban váljunk el!

Szemhéjai lustán felnyitódtak és a tekintetét ismét ez enyémbe fúrta.

-Amiért szereted Kristent, testvéremként szeretlek.

Elmosolyodtam szavai igazán, egész lényéből az igazság pecsétje áradt.

-Ég veled testvér!

Hátat fordítottam neki és szeretettől fűtött szívvel végleg kiléptem azon az ajtón.

2010. november 13., szombat

29. fejezet

(FIGYELEM! A történet meglehetősen a végső fejezeteket rúgja. Az utolsó, azaz a lezáró részt jövő hét szombaton(November 20.) 19:00-kor felteszem nektek. A blog sorsáról egyelőre még nem döntöttem.

Ezért arra kérek mindenkit, aki kicsit is szerette/szereti ezt a történetet a pár maradék fejezetnél írja meg nekem a véleményét.)

Nem lett túl hosszú fejezet, ne haragudjatok! De remélem azért tetszeni fog, bár elég semmilyen lett. Na mindegy, jó olvasást!

Kitti

Az emberi test gyorsan változik, az érzések még annál is gyorsabban.

Másfél hét… Milyen szörnyű lehet olyan tudattal létezni, hogy már csak pár napig élhetsz és mindennek vége. Másfél hét semmire sem elég. Nem tudod körbeutazni a Földet, hogy minden szép helyet láthass még halálod előtt. Nem lehet családod, gyerekek, akikre talán még nem is vágytál, de most rád zúdulnak ezek a vágyak.

Egy valamire még is elegendő ez a kevéske idő. Elmondhatod mindenkinek mennyire szereted őket, bocsánatot kérhetsz a haragosaidtól, megbocsáthatsz magadnak a saját hibáidért. És ezek többet érnek, mint egy egyszerű utazás.

Könnyűnek látszik átvészelni külön azt a másfél hetet, hiszen félévet távol töltöttünk egymástól. De ez csak megnehezíti a helyzetet. Már egy nap is kín nélküle, tudni, hogy ő mennyire szenved, miközben tehetetlen vagyok. Kristenért aggódtam a legjobban. Ő, hogy fogja ezt feldolgozni? Képes lesz –e rá valaha?

Valószínűleg nem. De minden erőmmel azon leszek, hogy legalább egy kicsit elviselhetővé tegyem számára az életet.

Kris továbbra is az asztal fölégörnyedve zokogott. Szívszaggató volt még hallgatni is. Mellé álltam, de nem tudtam mit tehetnénk. Hogy reagálna ahhoz, ha hozzáérnék. Bizonytalanul felemeltem a kezem és a vállára helyeztem.

Az izmai megfeszültek érintésem alatt, a teste megremegett. Még mindig ugyanazt a hatást váltottam ki belőle, mint régen.

Arra viszont nem számítottam, hogy felugrik a helyéről és erőszakosan magához ölel. Minél óvatosabban próbáltam ezt viszonozni, annál jobban szorított-szinte már fájtak a bordáim.

-Kristen…- ellenkeztem, de nem tágított.

-Szükségem van most rád Tyler- könnyekből készült függönyön át nézett fel rám.- Úgy érzem nem bírom tovább, nem vagyok képes végig csinálni.

Karjaim ölelését megerősítettem, hogy érezze itt vagyok és támogatom. El akartam neki mondani, hogy szeretem. De féltem. Annyira féltem, hogy azzal mindent felkavarok az így is zavarodott lelkivilágában.

Kristen térdei alá nyúlva becipeltem a mosdóba, hogy ott a mosógépre ültethessem. Kezei egy pillanatra se engedtek el. Egy tisztának mondható törölköző után nyúltam és a csap alá tartottam. Az immár vizes anyaggal megtörölgettem Kristen fáradt, beesett arcát. Olyan lelkesen tisztogattam, mintha a fájdalmat akarnám eltűntetni onnan.

-Sosem találkoztam ezelőtt olyan nővel, mint te. Ilyen odaadóval és szerethetővel. Biztos vagyok benne, hogy még egy hasonlóan tökéletes ember nincs, mint te.

Kris megrázta a fejét, de én folytatattam.

-Ezért is tudom azt, hogy képes vagy végig csinálni ezt a másfél hetet. Erős vagy és én hiszem, hogy sikerülni fog! Azzal ne törődj, hogy mi lesz velünk utána. Ez legyen az én gondom… csak erre a néhány napra koncentrálj és Adam boldogságára.

Az angyalom elgondolkodva letörölte könnyeit, és ezúttal nem érkezett utánpótlás. Majd elmosolyodott és felnézett az arcomra.

-Igazad van.

-Tudja, hogy itt vagy?- kérdeztem Kristen karórájára pillantva.

-Igen- sóhajtotta.- Nem tett szemrehányást, azt mondta addig maradhatok amíg szeretnék, csak majd hívjam fel, hogy mikor megyek.

Leemeltem a mosógépről és a lábára állítottam, úgy tűnt talpon tud maradni. A kezét fogva mentem ki a konyhába teát készíteni neki.

-Olyan fáradtnak látszol! Nem alszol sokat?- kérdeztem miközben a bögrét beraktam a mikroba.

-Adamnek komoly fájdalmai vannak, sokszor annyira szenved, hogy vérfagyasztóan kiáltozik, mintha kínoznák.

Sajnálkozva csóváltam a fejem, szörnyen kegyetlen a sors.

Mindketten hallgattunk, nem néztem Kristenre, a mikró óráját figyeltem, ahogy számolja vissza a másodperceket.

-Itt aludhatok?- törte meg szerelmem a csendet.

Lassan fordultam felé, nemet akartam mondani… az lett volna a helyes. De nem ment, nem tudtam azt megtagadni, amire én is vágytam.

-Igen- mondtam végül.- Majd én alszom az emeletes ágyon.

Kristen az ajkát rágcsálva vizslatta a szemeimet.

-Nem lehetne mellettem? Hiányzik a közelséged.

Kínomban majdnem felnyögtem, nem teheti ezt velem.

-Kristen ez nem túl jó ötlet- ráztam a fejem és igyekeztem magamat is meggyőzni ennek igazáról.

-Nem terveztem semmit…- mondta fülig pirulva, annyira gyönyörű volt.- Csak szükségem van a tudatra, hogy ott vagy mellettem.

Mélyeket lélegezve lehunytam a szemem. Képes leszek ott feküdni mellette anélkül, hogy hozzáérnék? Elég lesz az, ha Adamre gondolok és megtudom fékezni magam? Túl nagy volt a kockázat, mégis vállaltam.

-Rendben.

A kezébe nyomtam a bögrét és a hálómba siettem, hogy előkerítsek még egy párnát. Kristen utánam jött a tea nélkül. Felé se nézve az ágyra dobtam a párnát, amit találtam a szekrény alján.

Hallottam, ahogy megmozdul és éreztem a testéből áradó hőt, amikor mögém állt. Az érzékeim felébredtek és szinte már remegve vártam, hogy hozzám érjen. Meg is tette. Apró keze finoman simított végig a hátamon egészen a derekamig. Nem kellett volna, tiltott zónában jártunk, de mégis sóhajtozva fordultam felé. Szemei merő ártatlanságtól csillogtak, de végre sehol nem volt az a gyászos fájdalom, ami eddig ott terjengett.

Glóriával a feje fölött támaszkodott a mellkasomra, miközben lábujjhegyre emelkedett. Figyelmeztetően néztem a szemeibe, de nem vette észre vagy csak nem akarta észre venni. Ajkai magabiztosan közeledtek.

-Ezt ne…

-Kérlek!- nyögött fel és nem állt meg.

Megadóan lehunytam a szemem pont abban a pillanatban, amikor a szikrák körülöttünk tűzijátékká nőttek és az ajkaink hosszú idő után először érintkeztek.

Minden testrészem bizseregni kezdett, mégis óva intettem magam a hevességtől. Nyelvemet kínzó lassúsággal vezettem körbe teltajkain. A csókot Kristen csak még jobban elmélyítette, tán még sosem csókoltam meg ennyire védelmezően, ennyi szerelemmel.

Mint, ahogy semmi, ez a fajta megnyilvánulás sem tarthatott örökké. De minden pillanatát imádtam, az elejét a közepét és még a végét is. Ismét karjaimba zártam és szilárd álltam lelki támaszaként, ahogy azt ígértem.

-Sikerülni fog!- bizonygattam, akár az életemet is feltettem volna erre.

-Tudom-felelte mosolyogva.

Egy utolsó puszit nyomtam a szájára és elléptem tőle, az arcán végigsimítva.

-Hívd fel Adamt!- javasoltam a mobilját a kezébe nyomva.

Készségesen engedelmeskedett.

Amikor kiakartam menni a szobából, hogy véletlenül se hallgatózzak, megfogta a kezem és maradásra ösztönzött.

A készüléket a füléhez emelte, a vonal túlsó végén lévő személy hamar felvette.

-Szia, Kristen vagyok!- köszönt szerelmem csendesen.- Hogy vagy? Van ott veled valaki?

Örömmel töltött el, hogy az angyalom ennyire gondoskodó és óvó.

-Nem bánnád, ha itt maradnék éjszakára?- kérdezte kis szünet után.- Reggel korán átmennék hozzád.

Kristen összevonta a szemöldökét és zavart arckifejezéssel rám pillantott.

-De hát miért?- csodálkozott.

Újabb némaság és nem értő pillantások.

-Rendben, akkor reggel ott leszünk.

A többes számra felkaptam a fejem. Kíváncsian figyeltem Kristen arcát, ő pedig engem pásztázott.

Mikor letette izgalmam még tovább fokozódott.

-Maradhatsz?

-Igen- mondta, de a gondolatai máshol jártak.

-Mondott még valamit?- ösztönöztem, mert nem igazán akaródzott megszólalnia.

-Azt akarja, hogy holnap te is át gyere velem. Beszélni szeretne veled.

Valami közeledik… valami, ami mindent megváltoztat. A plátói szerelem valóssá lesz, a szomorú könnyek, örömkönnyekbe csapnak át. A tolószékes öregember feláll és járni kezd, a szegény meggazdagszik. És az ellenségek kibékülnek.

2010. november 12., péntek

28. fejezet

FIGYELEM! A történet meglehetősen a végső fejezeteket rúgja. Az utolsó, azaz a lezáró részt jövő hét szombaton(November 20.) 19:00-kor felteszem nektek. A blog sorsáról egyelőre még nem döntöttem.

Ezért arra kérek mindenkit, aki kicsit is szerette/szereti ezt a történetet a pár maradék fejezetnél írja meg nekem a véleményét.

Ehhez a fejezethez mindössze annyit fűznék, hogy legyen mellettetek sok-sok zsebkendő! :)

Kitti

Bizonyos történések hatására nem csak mi magunk változhatunk meg, hanem az általunk mások iránt táplált érzéseink is.

Miért létezik az ember? Ha csak ugyan Isten teremtett minket, akkor mért tette ezt? Hogy megszülessünk, éljük pár évet, és aztán meghaljunk?

Minden ember arra törekszik, hogy halála után is fent maradjon az utókornak. Hogy úgy emlékezzenek rá, igen… ő csinált valamit, nem csak hasztalanul jött a világra.

Én ez alól kivétel voltam, nem akartam sztár, vagy híres politikus lenni. Michael távozása minden ilyen vágyat kiölt belőle. Talán mert, ő várt valamit az élettől. Híres zenész akart lenni, a sors mégsem adta meg neki ezt a lehetőséget.

Miért én maradtam életben? Itt ragadtam a pokol és a mennyország között, álmok nélkül. Szerettem volna egy szép feleséget, gyerekeket, de ez már mind a múlté. Azért vesztem el az egyetlen embert, aki ezeket az álmokat megvalósíthatja, mert egy másik emberé porba hull. Egy egyszerű betegség miatt, ami önkényes válogat az élőlények között.

Némán bámultam Kristenre, a szemeiből könnyek csorogtak. Pont annyira tehetetlen volt, mint én magam.

-Miért vesz el tőlem mindig? – suttogtam elhaltan.

Kris ijedten megrázta a fejét.

-Gyerünk be és elmagyarázom.

Élettelen robotként bólintottam és lehajtott fejjel battyogtam vissza az állandóan kupis lakásomba. Kristen tartotta közöttünk a minimum egy méter távolságot. Nem akart kísértésbe esni, mindketten tudtuk, hogy miképp reagál, ha hozzáérek.

-Szóval Adam mért kényszerít erre téged?- ismételtem meg a kérdést.

-Nem kényszerít! Eszébe se jutott, sőt le akart beszélni róla, azt kívánta, hogy boldog legyek.

Zavartan tekintettem könnyáztatta arcára.

-Nem értem…

-Én akartam így! Nem… hagyhatom, hogy az utolsó hónapjait úgy élje le, hogy nem csak ráktól szenved, hanem tőlem. Nem tehetem vele ezt Tyler! Az utolsó örömét az életben meg kell adnom neki.

-És elhitte, hogy te valóban ezt akarod?

Nem számít mit mond, egy reménye vesztett embernek éreztem magam. Aki minden esélyét elvették.

-Nem. De megpróbáltam elhitetni vele, hogy csak szánalomból vagyok melletted- a padlóra szegezte a szemét, nem mert rám nézni.- Mindaz nem számít ami köztünk van, csak ő a fontos!

Tudtam, hogy mindez hazugság mégis hallva őket, annak a szájából, aki az életemet jelenti pokoli volt.

Többé nem voltam képes úgy gondolni Adamre, mint ellenségemre. Úgy, mint arra a személyre, aki elveszi a szerelmemet. A szememben ő egy szerencsétlen sorssal megáldott ember volt. Mélységes sajnálatot éreztem iránta, most, hogy tudtam a teljes történetet. Fájt… de támogattam Kristen ötletét. Hisz az utolsó heteimben én is arra vágytam volna a legjobban, hogy magam mellett tudjam azt, akiket szeretek. És ebbe Kristen is beletartozott.

-Mondj valamit!- kérte kétségbe esetten az elveszített angyalom.

-Nem megy.

El akartam hitetni magammal, hogy menni fog ez nekünk. De tudtam, hogy ez lehetetlen. Amikor Kristen először elhagyott, nem tudtam, hogy mindez neki is olyan kínokat okozott, mint nekem.

Most viszont látom, ahogy megtörten áll előttem, látom, hogy a szeméből szüntelen folyik valami átlátszó nedvesség, ami nem örömkönnyeknek néz ki. És látom, ahogy minden pillantásával, amit felém intéz, búcsúzik tőlem.

Minden lehetséges elhullott erőmet, előkotortam a lelkem mélyéről és ingatag hangon megszólaltam.

-Tégy meg mindent azért, hogy Adam boldogan halhasson meg.

Kristen hitetlenkedve emelte fel a fejét, a szemében ugyanezt a megdöbbenést véltem felfedezni.

-Segítek csomagolni- kicsikartam magamból egy mosolyt és a hálószoba felé indultam.

Csendesen pakoltunk, némán búcsúzkodtunk egymástól, és mégis… ugyanúgy átéreztem Kristen fájdalmát, mintha kimondta volna.

Amikor már az utolsó pulóvereket hajítottuk bele a bőröndbe, az angyalból kitört a zokogás. Arcát elrejtette kezei közé és a sarokba húzódott. Csak egy pillanatig hezitáltam, hogy hozzáérjek e, majd egy lépéssel mögé álltam és magam felé fordítva, teljes erőmből szorítottam a mellkasomhoz.

A vállai remegtek, a hangja sírásközben folyton elcsuklott. Fejem ráhajtottam az övére és vártam, hogy csillapodjon, ami tudtam, hogy csak ideiglenes állapot lesz, aztán újra visszatér.

Elértem arra a pontra, hogy nem a saját érzéseim érdekeltek. Hidegen hagyott, mi lesz velem, ha ő elmegy. Neki ezerszer nehezebb lesz… El kell játszania Adam előtt, hogy szívesen van mellette, úgy kell, hogy tűnjön, mintha minden rendben lenne. Most sírhat utoljára, most…amíg rajtunk kívül más nem tud erről.

Tizenöt perc elteltével, eltoltam magamtól és a táskáját a kezembe véve tereltem az ajtó felé. A küszöbön állva letöröltem a szeme alól a könnyeket, ahova rögtön utánpótlás érkezett.

-Nem kérhetem tőled, hogy várj rám- kezdte halkan.- Nem is kívánom ezt. Csak arra kérlek, hogy soha nem felejtsd el mennyire szeretlek.

Egy egészen aprócska másodpercre megszilárdított érzelmeim meginogtak és a szemeimbe könnyek gyűltek, de elég volt csak arra gondolnom, hogy Kristennek még rosszabb és újra visszanyertem beton kemény énemet.

-Várni foglak a halálom napjáig- feleltem elszántan.

Kristen bólintott, inkább csak magának.

-Nem ígérem, hogy azonnal… Adam elvesztése után visszatérek hozzád. Idő kell majd, amíg feldolgozom.

Megértően elmosolyodtam.

-Eljössz valamikor meglátogatni?- szükségem van arra, hogy lássam. Hogy tudjam a körülményekhez képest jól van és nem esett semmi bántódása.

-Két hétnél hamarabb nem.

A mai nap folyamán először éreztem magamba némi életöröm szikráját, nem volt elég ahhoz, hogy tüzet gyújtson, de határozottan ott volt.

-Minden percben rád fogok gondolni- ígértem búcsúzásképp.

-Ahogy én is rád!

Lábujjhegyre állt és ajkát alig észrevehetően végig húzta az enyémeken. Majd hátat fordított és elindult élete talán legnagyobb és legszörnyűbb kihívása felé.

A hét minden napján betartottam az ígéretem, csak ő járt a fejemben. Gondolatban próbáltam erőt adni neki, hogy képes legyen átvészelni ezt a nehéz korszakot. El se tudtam képzelni, milyen rossz lehet végig nézni egy ember utazását a biztos halálhoz. Michael elvesztése más volt, az hirtelen következett be, nem haldoklott, nem szenvedett, csak kioltotta az életét, hogy végleg nyugovást nyerjen.

Nem mertem felhívni Kristent, nem attól féltem, hogy Adam megtudja, hanem attól, hogy azzal még jobban megnehezítem örökszerelmem helyzetét.

Aiden a második hét első felében ért haza Miamiból, elmesélte az utazás minden részletét. Jó volt hallani, hogy vannak még boldog emberek. Vannak, akik szeretnek élni és maguknak teszik ezt, nem pedig azért mert muszáj.

Amikor barátomnak feltűnt Kristen távolléte elkerülhetetlen volt, hogy szint valljak neki. A tragikus történet végén csak megveregette a vállamat és annyit mondott:

-Mindig melletted fogok állni!

Apám és hasonlót mondott, anyukámnak és Carolinenak is hiányzott a hőn szeretett barátnőm. A húgomnak a szépített történetet adtam elő, miszerint Kristen egy barátja nagyon beteg és mellette van, hogy ápolja. Nem tudom elhitte e nekem. Valószínűleg nem. Ő is látta, amit mindenki más a környezetemben. Napról-napra próbálok megélni. Rengeteget alszok, hogy gyorsabban teljen az idő. Persze ez csak az első pár napon segített, utána a szervezetem valósággal megtagadta az alvást. Túlságosan kipihent lettem.

Augusztus második hete lassan, de biztosan elérkezett. Ahogy közeledett a nap, amikor újra láthatom Kristent mást se csináltam csak az ajtót bámultam és vártam.

Aiden aznap bement az egyetemre így egyedül maradtam otthon. Ültem és számoltam a perceket, mígnem meghallottam a régóta várt kopogást. Ész nélkül rohantam az ajtóhoz, hogy feltépjem a zárat.

Mikor végre sikerrel jártam, a küszöbön a pokolból visszatért angyal állt előttem. Tisztán látszott rajta, hogy lefogyott, a szemei karikásak voltak, de az arcizmai kisimultak.

-Szia!- köszönt csendesen.

Hangja simogatta az érzékeimet, a látványa elkápráztatott.

-Bejöhetek?

Gyorsan kapcsolva arrébb álltam, figyeltem, ahogy kemény léptekkel a konyhába sétál és leül az asztalhoz. Követtem, de a tekintetem semmi más nem vonhatta el, mint Kristen.

-Hogy vagy?- kérdeztem rátalálva a hangszálaimra.

Nem válaszolt.

-Te hogy vagy?

Nem tudtam szavakba önteni mit érzek, mégis megpróbáltam két szóval kifejezni.

-Boldog vagyok.

Kétkedve felvonta a szemöldökét és a szemeit végigvezette rajtam.

-Erre a napra vártam két hete, most, hogy elérkezett boldogabb nem is lehetnék- feleltem.

Kristen halványan elmosolyodott. A gyászos hangulat örömünk ellenére nem szűnt meg.

-Ha innen nézzük… én is boldog vagyok.

Elhúzódó szünet keletkezett, de nem is kellett beszélnünk. Élveztem annak a tudatnak a mámorát, hogy itt van tőlem alig pár centire.

-És… Ő hogy van?

Kris arca elsötétült a szemeit elfordította, de az onnan kiszökő könnyeket nem tudta megfékezni.

-Rosszul. Annyira…szörnyű Őt látnom, ahogy szenved. Sokszor azt kívánom bárcsak meghalna, hogy ne kelljen szenvednie. De talán egy kicsit az is benne van, hogy nekem se kelljen többet kínlódnom és veled lehessek. És ezért a gondolatért rettentően utálom magam.

A sírás eluralkodott felette, az asztalra borult és szakadatlan törtek elő belőle a rohamok. Érzéseit maximálisan megértettem. Hisz én is így éreztem, egy olyan dologra vágytam, amire nem szabadot, mert az másnak a halálát okozza. Még is megteszem…

-Nem hajlandó bemenni a kórházba, azt mondta otthon akar meghalni- hörögte bódultan.

-Mennyi ideje van még?

Kristen csak nagyon sokára tudott válaszolni, nem bántam. Nekem is fel kellett készülnöm minden lehetséges feleletre.

-Az orvosok szerint kevesebb, mint másfél hét.

Senki nem kívánja másnak a halálát. Gyakran mondogatjuk, hogy egy gyűlölt személy bárcsak meghalna. De valójában sosem gondoljuk komolyan. Nem… mert azzal fájdalmat okoznánk, az ő barátainak, családjának. És nem kellemes beismernünk, de egy utálatos ember elvesztése is mély nyomokat hagyhat az életünkben.

2010. november 7., vasárnap

27. fejezet

Fény derül a titokra, amire már nagyon kíváncsiak voltatok. De úgy gondolom a fejezet végén azt fogjátok mondani, bár ne tudtátok volna még meg.

Kitti

Egyetlen tett vagy szó elég ahhoz, hogy egy egész birodalom dőljön össze.

Hihetetlen volt, az egyik pillanatban még fejvesztve menekültem az épületből, most meg boldogan battyogva az apám mellett hagyjuk magunk mögött a World Trade Centert.

Mikor a kocsija felé tartottam, megfogta a vállam és azt javasolta, hogy inkább menjünk gyalog. Zokszó nélkül beleegyeztem.

Különös boldogság járt körül, nem láttam a szembejövő emberek arcát. Mintha ők is csak élettelen tárgyak lennének, akár egy villanyoszlop, vagy az útszélén parkoló autó.

Most csak az apám és én léteztünk, ebben az őrült, rohanó világban.

-Mindent rendbe szeretnék hozni, de ahhoz tudnom kell, hogy miképp állnak a dolgok. Caroline és a te életed érdekel.

Szemlátomást kellemetlenül érezte magát, bevallom én is. Még is mosolyogva kezdtem bele abba a történetbe, amit apám még sosem hallott.

-Caroline tehetsége igazán kinyílt, ha nem tanul állandóan rajzol. Olyankor mintha egy külön dimenzióba kerülne, nem hall és nem érzékeli, ha valaki a szobába lép, ahol ő van.

-Miket rajzol?- kérdezte apám egyre kíváncsibban.

-Többnyire embereket. Sokszor lerajzol engem és titkon… téged- apámra pillantottam, aki jártában megmerevedett.

Csak sejteni tudtam, milyen bűntudat gyötri most. Mégis semmi kárörvendés nem kapott helyett a lelkembe, egyedül színtiszta sajnálatot éreztem az apám iránt.

Lassan összeszedte magát és megtett egy lépést, akárcsak az élet hosszú útján.

-És te? Veled mi történt az utóbbi pár évben?- köszörülte meg a torkát, hogy visszanyerje a hangját.

-Januárig szinte semmi, de utána megismerkedtem egy lánnyal- apám felvont szemöldökkel fordult felém.

-Az, aki a kórházban volt?

Önelégült vigyorral bólintottam.

-Szép lány! Hogy ismerkedtetek meg?

-A könyvtárban láttam meg, ahol akkor dolgoztam. Aztán a sors állandóan keresztezte az útjainkat.

Épp egy parkon haladtunk át, kisgyerekek játszottak a pázsiton, fogócskáztak vagy sárkányt teregettek. Lelki szemeim előtt fellobbant az a kép, amikor Kristennel a saját gyerekünket hozzuk ki ide és együtt játszunk vele.

-Akkor minden rendben köztetek?

-Nem egészen, elég bonyolult a helyzet.

Apukám tudni akarta az egész történetet, így az út további részében elmeséltem neki, amit tudtam. Egyelőre azt még nem említettem, hogy talán hamarosan én is apa leszek. De a sztori többi felét lelkesen hallgatta végig és sok kitartást kívánt, illetve, hogy szóljak, ha tanácsra van szükségem.

Anyám háza elé érve, mindketten nagy levegőt vettünk. Megveregettem az édesapám vállát ezzel bátorítva egy kicsit.

-Menjünk!- javasoltam és beléptem az ajtón.

Caroline, Kristen és anya egyszerre rohantak elém, de amikor meglátták, hogy nem egyedül érkeztem földbegyökerezett a lábuk.

-Charles te, hogy-hogy itt vagy?- makogta anyukám zavart arckifejezéssel.

-Carolinenal szeretnék beszélgetni.

A húgomra pillantott, aki alaposan megrágta az, ajánlatott, majd diplomatikusan bólintva a szobája felé húzta régóta várt apját.

Mosolyogva figyeltem őket, miközben Kristen az oldalamhoz simult.

-Sikerült?- kérdezte ragyogó szemekkel.

-Igen.

Szerelmem jutalmul megcsókolt, ami nem nyúlt hosszúra mivel nem egyedül voltunk a helyiségben.

-Olyan büszke vagyok rád!- ölelt meg anya is könnyáztatott arccal.

Csakhamar hallottuk kiszűrődni a másik szobából, a testvérem édes, boldog kacaját. Nem sokkal később csatlakoztak hozzánk a nappaliba, öröm volt látni, ahogy apukám csodálattal a szemében nézegeti Caroline rajzait. Párat el is kért tőle, hogy kirakhassa az irodájába őket.

Tekintve egy átalvatlan éjszakára és az utazásra már hat órakor, elköszöntünk a többiektől. Apám szívélyesen megölelt és mondta, hogy holnap felhív valamikor.

Ezúttal nem kellett attól félnem, hogy megszegi a szavát.

Kristen a vállamra támaszkodva jött mellettem New York utcáin, a lakásom felé. Ruhástól dőltünk be az ágyamba, annyira volt még erőm, hogy Kris könnyed testét magamhoz vonjam.

Michael, azt ígérted nekem kiskoromban, hogyha te halsz meg hamarabb találkozunk a túl világon. Ezt a pillantott mióta elmentél várom. Most mégis azért fohászkodom, hogy minél később következzen be.

Egy hét elteltével a kedélyállapotom nem változott. Talán csak jobb lett. Apámmal majdnem minden nap találkoztam és jókat beszélgettünk a parkban, miközben Caroline a többiekkel játszott. De a legtöbb időmet Kristennek szenteltem, akivel minden este próbáltuk egymás tudatára adni mennyire szeretjük a másikat. Újra védekeztünk, nem kísértve a sorsot. De titkon mindketten abban reménykedtünk, hogy az, az egy alkalom elég volt ahhoz, hogy megfoganjon a baba.

Az érzéseim talán még soha nem voltak ennyire a helyén. Újra írni kezdtem a noteszembe Michaelnek, mindent leírtam neki. Kristennel végleg átköltöztünk a lakására, bár Aiden még Miamiban süttette a hasát. Azt ígérte Augusztus végére visszaérnek és hozza magával a nekem vásárolt guminőt. El sem tudom mondani mennyire fogok örülni ennek az ajándéknak…

Péntek reggel nem találtam magam mellett az angyalomat, egy alsónadrágot magamra kapva indultam a keresésére. A konyhában találtam rá, fel volt öltözve és idegesen dobolt a lábával a padlón. A telefonja az asztalon hevert és a szemeivel szinte szugerálta a készüléket.

-Jó reggelt!- köszöntem neki vidáman.

Halványan rám mosolygott, majd ismét minden figyelmét a telefonnak szentelte.

-Mi a baj?- ültem le vele szemben, mert most már engem is elkapott az aggodalom.

Sokáig nem válaszolt, a csend túl nyomasztó volt. Mikor megakartam szólalni felemelte a kezét és ő kezdett beszélni.

-El kell mennem Adamhez.

Élesen beszívtam a levegőt, nem értettem mért lett ez hirtelen ilyen sürgős. Az egy hét alatt szó nem esett arról a srácról.

-Miért?

Kristen félve pillantott fel rám, a szemében pánik csillogott.

-Muszáj…találkoznom vele.

Lehunyt szemmel dőltem hátra a széken, miközben az orrnyergemet masszíroztam. Eszem ágában nem volt elengedni, de ugyanakkor nem vagyok az anyja, hogy szabályozzam. Mély levegőt vettem, hogy újra beszélni tudjak.

-Ugye nem lesz semmi bajod? Nem fog bántani?- még a gondolattól is elborzadtam.

-Nem! Dehogyis, soha nem tenne ilyet. De nekem tényleg beszélnem kell vele Tyler!

Összeszorított szemekkel bólogattam. Azon viszont meglepődtem, amikor Kristen sietve megfogta a táskáját és az ajtó felé indult. Máris elmegy?

-Kristen!- szóltam utána.

Visszafordult és valószínűleg megláthatta mennyire magamba zuhanva ülök a széken, így hozzám sietett és az arcomra simította apró tenyerét.

-Nem lesz semmi bajom Tyler!

Magamhoz húztam egy csókra, úgy faltam ajkait, mintha ez lenne az utolsó. A kétségbeesés eluralkodott rajtam. Két kézzel ragadtam meg a csípőjét, hogy a testét az ölembe rántsam. Túlságosan sokat jelentett nekem ahhoz, hogy elengedjem.

-Olyan rossz előérzetem van- súgtam elhaltan a homlokának dőlve.

-Nekem is.

Könnyes szemeibe pillantottam, amitől ha lehet még jobban megijedtem. Kizárt, hogy elengedjem!

-De tudod mit? Nem számít. Szeretlek és szeretni is foglak bármi, történjék is.

Hörgő hangok törtek elő a mellkasomból, úgy éreztem megfulladok.

-Ne… ne búcsúzz tőlem Kristen! Ne csináld ezt!- minden szó vége elhalt, hiába akartam erőt venni magamon.

-Nem búcsúzom-ellenkezett.

Utoljára megcsókolt, majd felállva az ölemből kiviharzott az ajtón. Magam elé bámulva figyeltem, ahogy az érzéseim kavarognak a testemben. Fellázadtak, majd egymás ellen vívtak harcot. Tehetetlenül vergődtem közöttük, mintha csak tajtékzó hullámok cibálnának.

Két óra elteltével ugyanott ültem, mozdulatlanul. Szüntelen meredtem az órára, néztem, ahogy a nagymutató körbe-körbe jár.

Hamar rájöttem, hogy jobb, ha lefoglalom a gondolataimat mielőtt Kristen után eredek. Idegtépő volt a várakozás. Felöltöztem, rendet raktam ebédet készítettem. Amit egyedül kellett elfogyasztanom.

Amikor azt hittem már eleget vártam, az idő bebizonyította, hogy még koránt sem. Délután négy körül járt, mikor először sms-t jelzett a telefonom. Kristentől érkezett és mindössze ennyi állt benne:

Este nyolcra otthon vagyok!

Nem tudhattam, hogy jól van e. Nem-e Adam bántotta, vagy útközben esett valami baja. Ezekre nem utalt az aprócska üzenet. Így tovább ültem az ablak előtt és vártam.

Fél kilenckor még nagyobb félelem kapott el, mint eddig az egésznap folyamán. Egymás után szívtam el a cigi szálakat, de cseppet sem segítettek.

A szívem meglódult, amikor egy óra elteltével hallottam kattanni a zárat. Az angyalom lépett be rajta. Rögtön végig mértem esetleges sérülések után kutatva, megkönnyebbülésemre, minden testrésze épp volt. De amikor belenéztem vörös, duzzadt szemeibe halálsápadtra dermedtem. Az alakja meggyötört volt, a keze enyhén remegett.

Elindultam felé, megakartam érinteni, magamhoz ölelni, de amint megtettem egy lépést megijedt és hátrálni kezdett.

-Kicsim, mi a baj?

A hangomtól összerezzent és elfordította a tekintetét, de én láttam az ott megjelenő nedvességet.

Újabb lépést tett felém, mire a szeme rám villant a keze a kilincsre csúszott.

-Ne gyere közelebb!

A hangja érdes volt és az enyémnél is jobban remegett. Nem tudtam mit tegyek, amikor nem enged közel magához és nem válaszol a kérdéseimre.

Öt percig álltunk én őt bámultam ő az ablakon nézett ki. Mély levegőt vett és lassan felém fordult.

-Mondani szeretnék valamit.

A torkomba keletkezett csomó nem csak a légzést nehezítette meg, hangokat egyáltalán nem tudtam képezni, így bólintottam.

Kristen kétségbeesetten nézett végig rajtam, majd a rojtos fotel felé intett.

-Inkább ülj le!

Követte a mozdulatom, ahogy remegő lábbakkal leereszkedtem a bútorra. Ő a velem szemben lévő kanapára ült, egyetlen asztal választott el minket.

-Bántott?- ez az egy volt ami igazán érdekelt a többit bármi legyen is az képes vagyok elviselni.

-Nem.

Egésznapi várakozásomból az a pár perc volt a legrosszabb, amikor arra vártam, hogy Kristen végre beszélni kezdjen.

-Hatalmas hibát követtem el azzal, hogy idejöttem.

Közbe akartam vágni, hogy ez nem igaz, de leintett.

-Mégsem bántam meg, egy percét sem. Mert végig veled lehettem és nem törődtem más érzéseivel csak a sajátoméval. Belerángattalak téged is abba, hogy titkoljuk el a kapcsolatunkat, amikor tudtam, hogy ez lehetetlen.

-Nem! Én is akartam Kristen, sőt én voltam az, aki belevitt téged ebbe.

Makacsul rázta a fejét.

-Adam rájött és én utálom, hogy ezt tettem vele…- az arcát a két tenyere közé temette, láttam megrázkódni a vállát. Sírt, mégsem vigasztalhattam meg.

-De hát mit? Mit tettél Kristen?

A kérdésemet elengedte a füle mellett.

-Ma, amikor nála jártam megígértem neki valamit.

Lélegzet visszafojtva figyeltem a küszködését, hogy kimondja, amit már eddig is sejtettem.

-Azt ígértem, hogy szakítok veled és mindaddig vele maradok amíg ő azt akarja.

Dühösen ugrottam fel és az ajtó felé rohantam. Ezt nem teheti az a szemét! Semmi joga nincs hozzá tönkre tenni az életemet! Már a lépcsőházba rohantam, amikor Kristen utolért és minden erejével a falhoz lökött.

-Megölöm- szűrtem a fogaim közt.

-Nem!- mondta Kristen határozottan és megfogta az arcom.

Lesütöttem a szemem és hagytam, hogy a düh helyét átvegye a fájdalom.

-Mért teszed ezt velem Kristen? Miért?- suttogtam szinte némán.

A levegő egy pillanatra megállt körülöttünk, csak Kristen arcára figyeltem és arra, ahogy kiejti az ellentmondást nem tűrő és végzetes szavakat. Amin ha akarok sem változtathatok soha. Se ő, se én!

-Adam rákos! Meg fog halni.

2010. november 1., hétfő

26. fejezet

Ehhez a fejezethez nem fűznék sok mindent, magáért beszél!

Kitti

Merd megpróbálni véghezvinni azt, ami lehetetlennek tűnik! Nem biztos, hogy kudarc ér.

Mindketten fellélegeztünk, amikor megláttuk New York felhőkarcolóit. Engem egy kis félelem is elkapott, a hosszú út alatt, miközben Kristen aludt sokat gondolkodtam az apámon. Ösztönöztem magam arra, hogy valóban leüljek vele beszélni felnőtt emberek módjára. Talán soha ennyire nem lesz szükségem az önuralmamra, mint ma délután.

A nap egyelőre még gyenge sugarait visszaverte az ablaküveg. Lassan augusztus hónapjába léptünk így az idő is egyre melegedett, szerettem a nyarat. Ilyenkor él igazán ez a város, nincs suli, egyetem az utcákat elöntik a fiatalok.

Leszálltunk a vonatról a kevéske csomagunkkal, ami nálunk volt. Kristent kézen fogtam, miközben taxit hívtam.

-Hova megyünk?- kérdezte, mikor letettem a készüléket.

-Előbb meglátogatjuk Carolinet, -mély levegőt vettem- aztán bemegyek apám munkahelyére.

-Hol dolgozik?

Fintorogva ejtettem ki a számomra rideg épület nevét.

-A World Trade Centerben.

Kristen homloka ráncokba szaladt.

-Az ikertornyokban?

-Az északiban- pontosítottam- majdnem a legtetején. Miért kérded?

Zavartan megvonta a vállát, így nem firtattam tovább. Anyukám már az ajtóban várt minket, szívélyesen üdvözölte Kristent, én Caroline szobája felé siettem. Halkan bekopogtam, mert tudtam, hogy utálja, ha berontanak. Vékony hangon szólt ki, hogy bemehetek.

-Szia!- vigyorogtam rá, oldva a feszültséget.

-Hello! Kristen is itt van?

Nagy lendülettel ugrottam mellé az ágyra és kezdtem el csiklandozni a hasát.

-Mi az, hogy Kristen itt van-e? Hm?- nevettem- Én már nem is számítok!

Megjátszott sértődöttséggel fordítottam neki hátat, nem tartott soká, amíg megéreztem, hogy hátulról megölel és próbálja átérni a mellkasomat.

Felé fordultam és egy puszit nyomtam az arcára.

-Ezt Aiden küldi- adtam egyet a másik oldalára is.

-Be fog csajozni Miamiban igaz?

-0,001%, hogy nem.

A húgom felsóhajtott és lemászott az ágyról.

-Mondtam neki, hogy a sok sex mindig más partnerrel nem egészséges!

Elképedve néztem, ahogy a rajzait pakolgatja.

-Honnan tudsz te ilyen szavakat?

Huncutul nevetett és felmutatta az egyik művét, ami a szobatársamat ábrázolta.

-Meg fogom ölni, hogy ilyeneket tanít neked!- morogtam magam elé bámulva.

Egy párna csapódott az arcomba, mérgesen néztem körül ki lehetett az. Kristen túlságosan nyugodtan álldogált az ajtóban, mintha ebben a pillanatban érkezett volna meg.

-Ez bosszút kíván! Caroline támadás!

Egyszerre vetődtünk a megrémült barátnőm felé, aki a nappaliba menekült. Pechjére ott is rengeteg párna volt.

Se a húgom, se én nem kíméltük Kristent.

-Jó, elég, feladom!- sikoltotta.

Egy puszit nyomtam áldozatom szájára, aki éhesen kapott az ajkaim utána, hangosan felnyögve toltam el magamtól. Az előbb papoltam arról a testvéremnek, hogy milyen szavakat tud én meg előtte csókolózom a szerelmemmel. Micsoda hamis kártyás vagyok!

-Tyler idejönnél egy kicsit?- kérdezte anyukám a konyhából.

-Caroline vigyázol Kristenre, amíg három méterrel arrébb leszek?

-Persze.

Kristen a hátamnak vágott egy párnát, gonosz mosollyal az arcomon fordultam vissza hozzá. Majd este legyen ilyen merész, amikor kettesben vagyunk.

Anya gondterhelten a pultra támaszkodott, sejtettem mi a baja.

-Caroline mesélte neked mi történt az apja és közte, igaz?

Feszülten bólintottam.

-Nem tudom mit tegyek Tyler! Egyszerűen nem bírom jobb belátásra bírni Charlest. Szörnyű, ahogy veled és a húgoddal viselkedik, ez annyira fáj nekem.

Láttam megcsillanni a szemében néhány könnycseppet, de a két tenyere közé temette az arcát így nem láthattam kigördülni azokat. Szomorúan öleltem át, tudtam, hogy őt is bántja ez. Apám mindenkit tönkre tett a környezetében.

-Ma bemegyek az irodájába és beszélek vele!

Elhúzódott tőlem, hogy az arcomra nézhessen.

-Valóban? De ugye nem csapsz balhét?

-Nem anya! Most nem azért megyek, szeretném megbeszélni vele a dolgokat.

Elérzékenyülve szorított újra magához. A szeretteim sorsa rajtam függött, az édesanyámé, Caroliné talán még Kristené is és az esetleges gyerekünké. A nyomás egyre csak növekedett rajtam. Egész délelőtt ideges voltam, Kristen minél többször igyekezett elterelni a figyelmem, de a feszültség ott lappangott bennem.

A telefonom vad rezgésbe kezdett a zsebemben, Aiden hívott.

-Szia!- szóltam bele.

-Hello! Hazaértetek?

-Igen. Mi újság veletek?

-Igazából azért hívtalak, hogy szóljak Adam eltűnt.

Az izmaim megfeszültek és éreztem, ahogy a szemembe düh villan.

-Mi az, hogy eltűnt?

-Valószínűleg ő is visszament New Yorkba.

Felhorkantam, még csak ez hiányzott.

-Remek! Kösz, hogy szóltál.

Még ingerültebben ültem le Kristen mellé, aggódva pislogott rám miközben az édesanyámmal beszélgetett. Először nem akartam neki elmondani, de végül arra jutottam, hogy mégis csak tudnia kell.

A füléhez hajoltam és a lehető legcsendesebben súgtam el neki mi történt. Ijedten fordult felém, de aztán csak bólintott és tovább társalgott anyuval.

Az óra elütötte a hármat, szerelmem sürgetően kapta rám a tekintetét. Felemelkedtem a kanapéról, egy csókot nyomtam a testvérem arcára, abból gyűjtve erőt, hogy ezt most érte is teszem. Anyukám is sok szerencsét kívánt, Kristen viszont kikísért az ajtóig.

-Miért jött vissza Adam?- kérdezte, amint kiléptünk a kis tornácra.

-Fogalmam sincs. Remélem nem miattad jött.

-Azt én is-bólogatott.- Ha végeztél idejössz értem?

-Hát persze!- cirógattam meg az arcát.

Átölelte a nyakam és feltűnésmentesen bámulta az ajkaimat. Nevetve adtam meg neki, amire szavak nélkül kért. A csók minden pillanatát kiélveztem, hogy ez is segítse az elkövetkezendő pár órát.

-Ügyes legyél!- suttogta, majd finoman taszított rajtam egyet, hogy elinduljak végre.

Céltudatosan lépdeltem a kereskedelmi központ felé, annyira gyűlöltem azt az épületet. A hideg is kirázott tőle, hogy be kell mennem oda. A két torony rendíthetetlenül nyújtózott az ég felé, biztosan állítottam, hogy egy ilyen masszív épületet lehetetlen lerombolni.

Az egyik liftbe zsúfolódtam be a többi ember közé, a 98-as gomb már világított, ahova nekem is mennem kell.

Utáltam, hogy majdnem minden emeleten megállunk, hogy mások szálljanak ki vagy be. Legszívesebben már most itt hagytam volna ezt az egész kócerájt. Végre elértem a megfelelő szint, nem törődve az illemmel miszerint köszönni kell, ha belépsz valahova rögtön apám irodája felé siettem. Jenny- apám titkárnője- üldögélt egy asztal mögött meglepődötten nézve rám. Mindig is kedveltem ezt a nőt, melegen rámosolyogtam.

-Szia Tyler! De régen láttalak, hogy vagy?- ölelt magához.

-Hiányoztál Jenny, és köszönöm kérdésed megvagyok.

-Mi járatban erre?- kérdezte mosolygósan.

Idegesen csavargattam az ingem alját.

-Apámhoz jöttem. Bent van?

-Igen, épp ebédszünetet tart, bemehetsz hozzá.

Bemehetek hozzá… micsoda megtiszteltetés. Belöktem a nagy barna ajtót, nyugodtságot erőltetve magamra. Apám öltönyben és nyakkendőben ült az asztala mögött és a monitort figyelte.

-Szia apa!- köszöntem, hogy végre észrevegyen.

Lassan nézett rám, nem lepődött meg túlságosan, hogy itt lát. A szembelévő szék felé intett, hogy üljek le. Követtem az utasítását, mélyeket lélegezve.

-Miért jöttél Tyler? Mit kell megint kifizetnem neked?

A kezem az asztalba markolt, hangos koccanással zártam össze a fogaimat. Minden percben emlékeztetnem kellett magam, hogy én akartam idejönni.

-Beszélnünk kell.

-Csak nyugodtan!- dőlt hátra közömbösen a székébe.

A asztalon heverő papír halomra szegeztem a szemem, nem voltam képes a szemébe nézni és látni azt az érdektelenséget, ami felém áramlott.

Elhatároztam, hogy nem mondom nyíltan ki azt ami bánt, majd ő rájön ha akar.

-Sok hülyeséget csináltam az életemben, nem vagyok büszke rájuk. Még a legapróbb gyerekkori csínyre sem. De arra igen, hogy talpra tudtam állni Michael halála után és úgy élni tovább az életemet, mintha minden rendben lenne. Pedig nem volt, nincs, de remélem, hogy talán egyszer az lesz. Hogy idős fejjel elmondhassam mindent megtettem azért, hogy boldogan éljek, még ha nem is sikerült. A tudat meglegyen. De ehhez…ehhez a boldogsághoz nem elég egy vagy két ember. Mindenki kell, aki valaha is sokat jelentett számomra. A halálom napján nem akarok senkire sem úgy gondolni, mint haragosomra.

Michael megtanított arra, hogy az ha van valakinek egy szép kocsija vagy egy nagy háza az nem ér semmit. Hittem neki az első szavától kezdve. Miért ne tettem volna? Senkit nem szerettem vagy tiszteltem nála jobban. Talán csak egy embert…

Félénken felpillantottam apámra, aki pókerarccal hallgatott végig, de a szemében már nem kapott helyet az undor. Így folytattam a padlót bámulva.

-Van egy lányod, aki egy báty és apa nélkül nőt fel. Nem ő akarta így, soha nem panaszkodott az miatt, hogy milyen sorsot érdemelt. Egy könnycseppet nem hullatott a sorsa miatt. Pedig megtehetné! Neki van meg a legnagyobb joga rá, mégis felnőtteket megszégyenítve tűr.

Két évvel ezelőtt elkértem tőle a Mikulásnak írt kívánság levelét, hogy majd én feladom a postán. Kíváncsiságból elolvastam előtte, két szó állt nagy nyomtatott betűvel a papír sarkában: ,,Szerető apát” Ennyit kért…és nem kapta meg. Ő mégsem utálja a helyzetét, inkább azt gyűlöli, hogy nem tud rajta változtatni. Nem tudja felhívni az apja figyelmét saját magára.

Talán elvesztettük Michaelt, talán elvesztettem a boldog élet reményét. –felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézzek -De ami igazán maradandó nyomott hagyott mindkettőnkben, az, az apánk elvesztése!

Nem mondtam többet, nem akartam mást mondani. Se kérni őt, hogy változtasson ezen a helyzeten, se könyörögni. Némaságba burkolózva ült, a fejét kis idő múlva elfordította.

Vártam, hogy feleljen valamit, hogy kiabáljon, megértsen vagy bármit. De ő nem tett semmit, csak ült. Mintha nem is hallotta volna, amit mondtam.

Bólintottam inkább csak magamnak, megértve ezzel, hogy mi a válasza. Remegő lábakkal keltem fel és mentem ki az irodájából. Csalódtam magamban és benne is, az életben csalódtam!

A folyosó kihalt volt, ahogy végig mentem rajta. Azon gondolkodtam, mit mondjak Carolinennak, ha megkérdezi mi volt. Reménytelenül megráztam a fejem, amikor gyors lépteket hallottam meg mögöttem. Hátra fordultam, hogy megnézzem ki az.

Apám futott felém, a lábaim földbe gyökereztek a remény szikrája újra felcsillant bennem, hogy mikor apám odaért és magához ölelt magas lánggal lobogó tűzzé váljon.

Hitetlenkedve öleltem át, a válla megremegett és éreztem, tudtam, hogy sír. Nem törődve semmivel szorítottam magamhoz, miközben az én arcomat is elöntötték a könnyek.

-Bocsáss meg fiam! Igazad van! Annyira sajnálom- mondta elcsukló hangon.

Válaszolni akartam, hogy megbocsátok, de nem tudtam megszólalni. Olyan régóta vágytam erre…

-Szeretlek fiam, nem akarlak elveszíteni titeket!

Az érzéseim kiteljesedtek és először életemben igazán boldog voltam!