7. fejezet

Remélem tudjátok, hogy szeretlek titeket és csak azért kaptok új fejezetet, mert most nagyon fáradt vagyok o.k. után.:) A fejezetről annyit, hogy biztos vannak benne hibák de tekintsetek el tőle. Illetve ez egy számomra nehéz fejezet volt, mert hát...na majd meglátjátok!:D

Kitti



Egy teljes éjszakát átvezettem,a nap már magasan járt az égen és éreztem, hogy ideje lenne egy újabb józanító nedűre. Kristen nem igen szólt hozzám de már nem éreztem azt a feszültséget ami a beszélgetésünk előtt uralkodott. Nem volt annyira az ablakra tapadva, sőt kifejezetten közel ült hozzám.
-Megállok kávéért.- ismertettem vele terveimet.
-Jobb lenne ha inkább aludnál.
Megráztam a fejem, estig erre semmiféleképpen nincs időm. Leparkoltunk az autópálya melletti kis kávézónál. Elvitelre akartam kérni, de Kristen nem engedte mondván, hogy legalább ennyi pihenést engedjek meg magamnak. Kint leültünk a kőre és csendben ittunk egy cigi kíséretében. Csodáltam, hogy mióta elindultunk kris se aludt semmit, valószínűleg attól félt, hogy elalszok vezetés közben.
Elővettem a telefonom és anyukám számát tárcsáztam.
-Szia!Van valami változás?- érdeklődtem Caroline állapota iránt.
-Lélegegeztető gépre kapcsolták és állandó orvosi felügyelet alatt van, de én még nem mehettem be hozzá. Ti merre vagytok?
Körülnéztem valamilyen tábla után kutatva.
-Már Kanadába vagyunk. Valahol Sudbury közelébe, most megálltunk kávézni de mindjárt indulunk tovább.
-Hogy, hogy már ott vagytok?-kérdezte anyám meglepetten.
-Végig úton voltunk...
-Tyler! Ne csináld ezt! Álljatok meg valahol pihenni.Nem akarlak téged is elveszíteni.
Az is- szócska egyértelműen arra utalt ha én meghalok Caroline is meghal. Kristen életéről nem is beszélve.
-Jó.-feleltem kurtán kinyomva a telefont.
-Indulhatunk?-fordultam Krishez.
Bólintott majd elnyomta a cigijét és elém állt mélyen a szemembe nézve,
-Sikerülni fog!
Olyan határozottan mondta, hogy egyszerűen nem tudtam kételkedni a szavában.
***

Már hosszú ideje úton voltunk és kezdtem észlelni, hogy a koffein kiszállt belőlem. Egyre nagyobbakat pislogtam és a szemem is kezdett elhomályosulni.Ezt Kristen is észrevette- beszélni kezdett hozzám, hogy ébren tartson.
-Na és hány barátnőd volt már?
Felnevettem a kérdés hallatán.
-Volt egyáltalán tartós kapcsolatod?- faggatott.
-Nem igazán. És egyelőre nem is tervezem.
Őszinte akartam lenni Kristnhez, nem lett volna tanácsos több hazugság az előzőből tanulva.
-Miért?
-Michael miatt, részben a barátnője kergette a halálba.
Kristen egy kicsit hallgatott, a semmibe révedve.
-És gondolod, hogy veled is így történne?
-Nem akarok kockáztatni.
Ismét feszültség szikrázott a levegőbe, jobbnak láttam ha témát váltunk.
-Lefogadom neked már minimum hat barátod volt.
Keserűen elnevette magát a kijelentésemen.
-Két hónapja szakítottam az első barátommal. Három évig jártunk...
-Mondanám, hogy sajnálom, de az nem lenne igaz.
Bár így se láttam sok esélyt arra, hogy lehetne köztünk valami de egy barát ezt teljesen keresztbe húzta volna.
-Már mondtam, hogy semmi nem változott...- mondta bosszúsan.
-Tudom!
Fintorogva álltam meg az egyik útmenti lepukkant hotel mellett, olyan kevés időnk van! Nem akartam alvásra pazarolni, de Kristen hajthatatlan volt. Az előtérbe szürke cigi füst terjengett, a recepcióhoz mentünk ahol egy kövér nő a lábat az asztalra téve kelletlenül kiadott nekünk egy szobát. Kris nem fintorgott, de láttam rajta, hogy nem érzi itt túl jól magát.
Gondolatba ismét megköszöntem Aidennek a bank kártyát amit adott. A szobában a falak penészesek voltak és bogarak rohangáltak rajta, az én lakásom se valami tiszta de azért ez durva. Amikor megláttam, hogy egy rozoga francia ágy van rögtön elsápadtam, egészen biztos nem fogom kibírni ha ilyen közel leszek Kristenhez. Ez fizika képtelenség!
-Öm,majd én alszom a földön...- ajánlottam fel azért fohászkodva, hogy beleegyezzen.
-Ha azt akarod, hogy megegyenek a bogarak,tőlem!- vonta meg a vállát.
Bogarak. Remek!
-Elmegyek lezuhanyozni.- motyogta Kristen és már el is tűnt.
Leültem az ágyra és cseppet sem tiszta ágyneműmet leterítettem a még koszosabb padlóra. Sikítás hallatszódott a fürdőszoba felől, gondolkodás nélkül arra vetődtem.
-Tyler!- kiabálta Kristen.
Őrült módjára nyitottam be, Kris egy száll melltartóba és egy farmerbe állt valamit a földön bámulva. Odaszaladt hozzám és az arcát a mellkasomba temette. Mielőtt visszaöleltem átkukkantottam a válla felett, hogy mi rémíthette meg ennyire. A lélegzetem is elállt.
A padlón egy ínjekcióstű hevert vér foltokkal körülötte, nem volt nehéz kitalálnom mi történt itt nem olyan régen. Védelmezően átkaroltam Krist, de mikor megéreztem mellkasomnak nyomódó domborulatait gyorsan kitereltem a fürdőből azzal a címszóval, hogy majd én ezt rendbe rakom.
Undorodva fogtam meg a fecskendőt és a kukába dobtam, a vért wc papírral törölgettem fel. Mikor már úgy láttam minden nyom eltűnt kiszóltam Krisnek és úgy igyekeztem visszamenni, hogy csak véletlenül se nézzek rá.
Miután végzett én is gyorsan lezuhanyoztam, a hideg víz hatására-mert meleg az nem volt- rögtön felélénkültem és már nem is voltam olyan fáradt. Készültem elkucorodni a helyemen amit Kristen az ajkait rágcsálva szemlélt.
,,Kényelmesen" elhelyezkedtem amikor megszólalt a telefonom. A kijelzőn apám száma villogott.
-Gyere haza! Majd én elmegyek az orvosért.- mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
-Nem!
-Tyler!Nem hagyom, hogy rajtad múljon az élete így is elég bajt okoztál.
Kezdtem dühbe gurulni, felpattantam a földről és az ablakhoz masíroztam.
-Pont ezért akarom ÉN helyre tenni!
-Gyerek vagy az isten szerelmére! Semmit nem tudsz, oda se találsz!
Itt elszakadt a cérna-üvölteni kezdtem.
-A rohadt tíz év alatt hányszor foglalkoztál a lányoddal?
-Tyler!- kiabált ő is.
-HÁNYSZOR?
Néma csend keletkezett, ami időt adott, hogy lenyugodjak.
-Ha nem tudod megmenti...ha miattad fog meghalni.-kezdte folytot hangon- Én magam foglak megölni.
-Rendben!-vágtam rá.
Tudtam, hogy nem blöfföl, túl jól ismertem. Amint a telefon kisípolt a falnak támaszkodtam és éreztem, ahogy újra magamba zuhanok. Ha Caroline meghal én is mindenféleképpen megakarok halni, ez nem volt kérdés.
Megremegett a vállam és megint csak nem férfiként reagáltam. Egyszerűen túl nagy volt rajtam a nyomás.
-Tyler!-Kristen remegő hangjára lettem figyelmes, majd arra, ahogy a keze a karomra fonódik.
Még jobban hátat fordítottam neki, nem akartam, hogy így lásson.
Egy ideig próbálkozott azzal, hogy a szemébe nézzek, de nem ért el semmit vele. Ezt megelégelve fal és közém siklott, a teste az enyémhez préselődött. Nagyot nyeltem, ahogy a szemeibe néztem amik magabiztosságot és elszántságot sugalltak felém. A két tenyeremet a fal mellé támasztottam, miközben az arcát figyeltem miként reagál. Nem húzódott el. Ajkaimmal gyengéden cirógattam végig az övéit,döbbenten tapasztaltam, hogy még mindig nem lökött el magától. Sőt! A kezeit a nyakam köré fonta és közelebb vont magához. Rátértem a nyakára és most azt hintettem be csókokkal mire felnyögött. A hangja bejárta az egész lényemet, teljesen megrészegítve. Többet akartam!
Vadul az ajkai után kaptam, ő a lábait a derekam köré kulcsolta amitől az alsórészünk összesimult. Erősen a falhoz nyomtam és a pólóját lerángatva a melleit kezdtem el csókolgatni.
Kristen szapora lélegzettel a fülemhez hajolt és mámorítóan suttogni kezdett.
-Elakarok veled mindent feledtetni. Akarlak!
Önkétlenül mosoly kúszott az arcomra és Krissel az ölembe az ágy felé támolyogtam. Óvatosan ráfeküdtem és tovább faltuk egymás ajkait.Dühös vadmacskaként kezdte el rólam leszedni a pólót, ami nem volt egyszerű feladat mert közbe egy pillanatra se engedtem el.
Tisztába voltam vele, hogy aludnom kéne annak érdekében, hogy minél minél hamarabb útra kelhessünk de már nem bírtam megállni.
A combjain végig simítva húztam le róla a nadrágot, felfedve előttem bőrének legnagyobb részét.Kikapcsoltam a melltartóját is és kezeimmel kényeztetni kezdtem a kemény bőrfelületet.
Kuncogva figyeltem, ahogy Kristen türelmetlenül azon erőlködik, hogy a szűkké vált nadrágomat letolja rólam. Segítettem neki, bár még szívesen néztem volna szenvedését. A melleitől kezdve lassan lejjebb haladtam,a hasát csókolgatva. Selymessége szinte kényeztette az ajkaimat, ahol csak hozzáértem.
Az utolsó zavaró ruhadarabot is eltűntetetve róla, ujjaimmal és számmal csaptam le a feltárt területre. Az íze hihetetlen volt, -úgy éreztem magam mint valami drogos- a combjaiba markoltam és még közelebb húztam magamhoz. Kristen megállás nélkül nyögdécselt, addig folytattam tevékenységemet míg sikolyát is meghallottam.
Mosolyogva emelkedtem ismét felé egy csókért könyörgő szemekkel. Teljesítette kérésemet amikor vadul szájon csókolt, miközben a kezei a testemen barangoltak. Hangosan felnyögtem amikor kezeit megéreztem a merev férfiasságomon sajnos még csak a gyenge anyagon keresztül. Kristen ezen gyorsan segített, hanyatt lökött és most ő volt az aki fölém emelkedett.
Apró keze körém fonódott és ütemesen mozgatni kezdte rajta, vágytól elhomályosult tekintettel néztem arcát amit most pír öntött el.De egy idő után már erre se tudtam koncentrálni, főleg miután ajkait is megéreztem forrón lüktető szervemen. Állatias morgások törtek fel belőlem és tudtam már nem bírom sokáig de Kristent ez egyáltalán nem érdekelte.
Szólni akartam neki, hogy hagyja abba de sehol se találtam a hangomat. Mikor már egyetlen hajszálválaszott el a csúcstól abbahagyta és újra megcsókolt. Aztán végre megkaphattam azt amire már napok óta vágyódom-Őt.
Lassan mozogni kezdett rajtam,a mellkasomon támaszkodva, egy idő után a lassúzást megelégeltem és átfordítottam másik oldalára így most én voltam felül.Hevesebben mozogtam benne, miközben a mellbimbóit harapdáltam. Egyszer csak egy hatalmas reccsenésre lettünk figyelmesek, majd arra, hogy megmozdul alattunk az ágy. Eltört-állapítottam meg. Kristenre néztem aki szélesen elvigyorodott és megmozdította a csípőjét, hogy folytassam amit elkezdtem. Eleget téve kérésének tovább mozogtam, de már nem kellett sok idő míg mindketten egyszerre nem értünk a gyönyörök világába. Kristen megállás nélkül sikoltott és a hátamat kaparászta, én oroszlán módjára felüvöltöttem vad morgások közepette.
Pihegve öleltem át Kris remegő testét, egyikünk se tért teljesen magához. Ebben a pillanatban minden kínomat elfelejtettem.

6. fejezet

Lehet, hogy kicsit meglepődtetek amiért ilyen hamar van új fejezet, de a hétvégén osztály kirándulni leszek és nem lesz időm. Ezért is kaptok egy hosszabb fejezetet amibe ismét fény derül egy-két titokra.

A fejezet elsősorban Kristennek(Dórinak) szól születésnapja alkalmából sok-sok szeretettel!

Kitti

A szörnyű érzelmek amik bennem tomboltak egy percre se csillapodtak, de az, hogy itt volt Kristen megnyugtatott. Bár fogalmam nem volt, hogy került ide és pláne mért van itt.

-Honnan tudtad meg?- kérdeztem eltolva magamtól.

-Amikor anyukád nem ért el téged, felhívta Aident hátha vele vagy. Én aztán találkoztam vele az utcán és felismertem, akkor mondta, hogy mi történt…

Így már valamivel világosabb volt a helyzet, de még mindig nem láttam tisztán.

-És miért vagy itt?

Tudtam, hogy ostoba dolog hiszen azok a szavak amiket hozzám vágott igazak voltak. Most mégis abba reménykedem, hogy miattam.

-Ugyanúgy az én hibám is, ahogy a tiéd!

Megráztam a fejem. Ez csak az én hanyag viselkedésemnek az oka, én mondtam Carolinenak, hogy menjen egyedül. Én voltam az aki nem volt ott mellette.

Nem ócsárolhattam magam tovább, mert az orvosok akik eddig az apámat csillapították- aki már nem volt sehol- most hozzánk indultak. Anyukám rögtön mellettem termet a karomba kapaszkodva.

Az egyik öregebb, szemüveges orvos állt elénk, mielőtt belekezdett a mondandójába rám nézett.

-Jól érzi magát? Nem kell ellátnunk a sérüléseit?

-Teljesen jól vagyok, köszönöm.- ez nem felelt meg igazságnak fizikai fájdalmaim is voltak de ezeket mélyen elnyomta a lelki kín.

-Rossz hírrel kell szolgáljak.- mondta lassan ejtve ki minden szót.

Éreztem, ahogy a szemembe ismét könnyek gyűlnek, anyám már rég zokogott mellettem Kristennel egyetembe. Meghalt… én öltem meg!

-A kislány állapota súlyosabb mint gondoltuk. Sajnos mi nem tudunk rajta segíteni.

-NEM!- anyukám összeroskadt a fájdalomtól.

Ez rosszabb volt mindennél amit eltudtam képzelni. Én tettem… Vártam, hogy jöjjenek értem a rendőrök vagy valaki megöljön véget vetve szenvedésemnek.

-De van még egy esély.- szólt halkan az orvos.

Könyörgő tekintettél néztem rá. Bármi is az mindent megfogok tenni, hogy életben maradhasson a húgom. Ebben a pillanatban a lehetetlen nem létezett számomra.

-Van a Kanadai Winnipeg városban egy orvos aki talán megmentheti. A neve Dr. Henrik Stanton. De nem tudjuk elérni telefonon, a kislányt gépek segítségével még életben tudjuk tartani pár napig…

A hangjában világos volt mire céloz. Elmegyek azért az orvosért, most azonnal!

-Tekintve, hogy Mr. Hawkins nincs olyan állapotba jobb lenne ha maga menne el.- az ujjával felém bökött.

-Megyek veled!- szögezte le anyukám.

-Nem, anya! Te maradj csak itt Carolinenal. Én okoztam a hibát, engedd, hogy helyre tegyem!

Kimérten bólintott és egy csókot nyomott az arcomra, majd a fülemhez hajolt.

-Nagyon siess! Az élete a te kezedben van.

Abban a pillanatban sarkon fordultam és a kijárat felé rohantam, még hallottam, hogy az orvos utánam kiabál.

-Hivatkozzon az én nevemre! Dr. Fortes!

Futásnak eredtem, a repülőtér hála égnek nem volt túl messze. Már a portánál jártam, amikor megláttam Kristent, hogy szalad utánam.

-Várj, veled megyek!

Nem tudtam mi vezérli ezt a lányt. Úgy érzi, hogy kötelessége velem jönnie és mindent helyre tenni? Vagy csak engem félt?

-Rendben.

Mint kiderült Kris gyalog jött, ezért felültettem a biciklim vázára és őrült tempóba a reptérhez hajtottam.

-Állj!- kiáltotta amikor meglátta merre megyünk.

-Miért?

-Lefogadom nincs nálad elég pénz egy repülőjegyre.

Igaza volt. Morogva fordultam vissza, minden egyes perc végezetes lehet.

Mikor felértünk én rögtön a szobám felé vettem az irányt, Aiden mellém lépett és a vállamra tette a kezét.

-Mi történt? Hova mentek?

-Kanadába! Meg kell találnunk egy orvost, csak hazajöttünk pénzért.

Hiába kerestem nem találtam meg a bankkártyámat, Aiden és Kris is besegített, de így se jutottunk semmire. Nem sikerült! Nem lehet, hogy ilyen kegyetlen legyen velem a sors.

Végső elkeseredésemben a földre ültem és üveges tekintettel bámultam a plafont, Kris ismét felzokogott mellettem.

Megérdemeltem a halált, nem, még annál sokkal de sokkal rosszabbat is! Egy ilyen helyzetbe kevertem a testvéremet és még arra se vagyok képes, hogy megmentsem.

-Tessék! Ne köszönd meg, csak fuss!- Aiden az ő bankkártyáját nyújtotta át amin a tandíjra való pénzét tartogatta.

Hálásan felpattantam és átöleltem, ez mindennél többet jelentett nekem. Van az a mondás, hogy a pénz nem boldogít. De engem most a világ legboldogabb emberévé tett.

-Gyerünk!

Kifulladva, 10 perc után értünk a reptérhez, a biciklimet leláncoltam egy tiltott helyre, de nem érdekelt ha el is viszik. Nem számít.

Amikor beléptünk az előtérbe döbbenten tapasztaltuk, hogy mekkora felfordulás van. Az emberek bőröndöket húzva maguk után keresték merre van a gépük. Mindenhol sárga mellényes őrök álltak és próbáltál megnyugtatni az utasokat.

A tömegbe magammal húztam Kristent, próbáltam figyelni a táblákat vajon mi történhetett, de nem láttam semmit.

Átfurakodtunk az ember falon egy irodához ahol kocsikat lehet bérelni, az ott üldögélő férfihez mentem.

-Elnézést! Megtudná mondani mi folyik itt?

-Minden járatot töröltek mert a közelbe kitört valami vulkán és a hamufelhőtől nem tudnak felszállni a gépek.

Hangosan szitkozódni kezdtem, Isten komoly megpróbáltatások elé tesz, de ha ez az ára! Nem adom fel!

-Egy kocsit szeretnék bérelni!- mondtam a férfinak aki látva kapkodásomat máris elém tolta a papírokat amiket alá kell írnom.

Volt jogosítványom bár kocsim nem és így soha nem tudtam használni semmire. Most viszont szó szerint életet mentő.

Utólag kell fizetni ezért most nem is kellett ezzel bajlódnom. A férfi elmondta hol találom a kocsit, egy szürke Mazdát kell keresnem.

A három emeletes pakolóba egyáltalán nem volt könnyű megtalálnom, de végül sikerrel jártam. A kocsiba beülve máris nagy sebességgel az országúton hajtottunk.

-Kristen, ha minden igaz a kesztyűtartóba kell egy térképnek lennie. Megnéznéd melyik autópályára kell rámennem?

Remegő kézzel nyúlt a térképért , hosszas keresés után megtalálta és felém mutatta.

Számításaim szerint legalább kell három nap az út megtételéig. Nehezemre fog esni, de mindenféleképpen meg kell állnom majd valahol pihenni.

Kristen az ablakon át bámult a tájra, nem úgy nézett ki mint aki bármit is közölni szeretne velem. Egy biztos…meglehetősen hosszú út lesz.

***

Már körülbelül két órája indulhattunk el, ez idő néma csendben telt. Úgy éreztem nem bírom tovább ezt a nyomást, muszáj volt beszélnem. De mindig visszafogtam magam. Rettentően hálás voltam Kristennek, hogy itt van velem. Jó érzés volt tudnom, hogy valaki mellettem áll.

Hálámat szavakkal is kiakartam fejezni.

-Köszönöm, hogy itt vagy!- motyogtam az utat nézve.

Éreztem, ahogy rám rebben a tekintette de abban a pillanatban el is fordította a fejét.

-Nem miattad vagyok itt. Részben az én hibám is. Ettől függetlenül semmi nem változott köztünk, jobb ha tudod!

Nagyot nyeltem, ránézni nem mertem. Tudhattam volna, hogy ez van háttérben, mégis reménykedtem.

Valamikor alkonyat tájékán megálltunk elszívni egy-egy szál cigit és ittunk kávét- én az utóbbiból kettőt. Ma éjszaka nem szándékoztam aludni, tisztába voltam vele hány olyan baleset volt, hogy a sofőr vezetés közben elaludt. Ezért is megfogadtam, hogy amint úgy érzem álmosodok megállok valahol.

-Nem vagy éhes?- kérdeztem Kristent már a kocsiba ülve.

Válaszul megrázta a fejét.

-Hogy halt meg a bátyád?

Kris lágy hangjától összerezzentem, ő továbbra sem nézett rám. Gondoltam inkább beszélgessünk egy ilyen kényes témáról mint semmiről.

-Mielőtt meghalt elkezdett dolgozni apám cégénél. Anyukám nem támogatta az ötletét, de Michael addigra már felnőtt férfi volt, azt tehetett amit csak akart. Egy kis ideig szeretett is ott dolgozni, de aztán változtak a dolgok…

Elhallgattam, ahogy a szemem előtt fellobbantak az emlékek.

-Mi történt?

Bosszúsan elmosolyodtam, hogy Kristen pont ezt a témát választotta.

-Az apám nem kifejezetten türelmes ember. Ezt az arcomból is láthatod. Michael nehezen tanult bele a feladatokba, apánk persze mindenért szidta és belekötött a dolgaiba. A bátyám egyre többet idegeskedett, a vak is látta, hogy valami nem stimmel vele. Anyukám könyörgött, hogy hagyja ott a munkáját. De Mike soha nem az-az ember volt aki felad dolgokat.

Életembe először éreztem úgy, hogy ráhasonlítok. Ugyanaz az elszántság és kitartás égett bennem a húgunk megmentése miatt, mint hajdanán benne.

-A feszültség egyre csak nőt mindkettőjükbe, egészen addig amíg már nem lehetett megállni. Aznap reggel Michael és én elmentünk abba a kávézóba ahova gyakran jártunk.

-Ahol a múltkor találkoztunk? Ezért jársz oda?- vágott közbe Kris.

-Igen, az a mi közös helyünk. Ott láttam utoljára élve.- a szemem sarkából lettem mennyire megdöbben szavaimon- A 22. születésnapja volt, apámat ez nem érdekelte, megparancsolta, hogy menjen be dolgozni. Akkor nagyon összevesztek, de ezzel még nincs vége. Volt egy barátnője, akit nagyon szeretett őrülten szerelmes volt belé. Vele is pont aznap vesztek össze. Minden egyszerre zúdult a bátyámra és ő nem bírta tovább. Átmentem a lakására, hogy támaszt nyújthassak neki.

Beakartam hunyni a szemem, hogy eltűnjenek a rémképek amik eszembe jutottak, de tekintve, hogy autópályán voltunk ez nem lehetséges. Így csak a kormányt markoltam szorosan.

-Felakasztotta magát. És én láttam… A mai napig rosszálmaim vannak ettől, sokáig nem is tudtam feldolgozni pszihológushoz jártam. Nem mintha túl sokat segített volna, Caroline szinte alig ismerte azt az embert aki számomra akkor és most is a legbölcsebb és legokosabb személy volt.

Kristen csendben ült mellettem, nem tudtam, hogy nem akar megszólalni vagy csak nem tud. Türelmesen vártam, hogy feldolgozza a hallottakat, nekem ezek nem voltak újdonságok ezekkel éltem együtt már évek óta. Mégis rám ugyanolyan hatást gyakoroltak mint Kristenre.

-Amikor 11 éves voltam, anyukámmal este metróval mentünk haza. Az állomáson rajtunk kívül senki nem volt… csak két férfi. Emlékszem amikor rájuk néztem azt gondoltam biztosan rossz fiúk. Nem sokat tévedtem. Körbeálltak minket és megpróbáltál elvenni anyám táskáját. Ő persze oda adta nekik csak, hogy engem ne bántsanak. Azt hajtogatta ne nézzek rájuk. Nem értettem mért mondja ezt, de engedelmeskedtem.

Szörnyülködve pislogtam a sötét útra amit csak a szembejövő kocsik fénye világított meg.

-A metró megérkezett és a két férfi felszállt rá. Ekkor anyám elkövette a végzetes hibát: felnézett. A szerelvény ajtaja kinyílt és lelőtték az édesanyámat.

Kristen arcán egy ártatlan könnycsepp gördült le, felé nyúltam de félúton meggondoltam magam és inkább visszahúztam a kezem.

-Én… nem tudom mit mondjak.- dadogtam még mindig a megdöbbenéstől.

-Semmit. Szerintem te is pontosan tudod, hogy a részvét ilyenkor semmit nem ér.

Bólintott, teljesen megtudtam érteni.

-Most egyedül élsz?

-Nem, az apámmal együtt. Ő azt hiszem nehezebben dolgozta fel mint én és tudom, hogy csak jót akar azzal, hogy véd de olyakor túlzásba viszi.

-Akkor költözz el!

Kristen felhorkant mintha valami nagy őrültséget mondtam volna.

-Mégis hova?

Egy pillanatra a szemébe néztem és úgy feleltem.

-Hozzám.

Hitetlenkedve pislogott rám, de nem válaszolt így nem vettem nemnek se igennek.

Két ember voltunk, akik mind elvesztették az életben valamijüket és bár külön-külön szenvedtek, most mégis együtt harcolnak egy nemesebb tettért.

5. fejezet

Sajnos meglehetősen rövid fejezet lett. De úgy gondoltam ezt is elég nehéz lesz feldolgozni. Ez egy fontos rész, mert sok mindent most fogtok megérteni illetve képet kaphattok Tyler apjáról.

Jól esne ha írnátok nekem pár sort, nagyon kíváncsi vagyok a reakciókra!:)

Kitti

-Mi történt?- kérdeztem azonnal.

-Tudod hol van a gyerekkórház?

Hallottam a hangján, hogy sír de ez a bánat keveredett mással is. Talán megvetéssel vagy dühvel? Nem tudtam megmondani.

-Igen. Mindjárt ott vagyok!

-Ne siess, én se mehetek be hozzá még legalább egy óráig.

Választ se várva kinyomtam és Kristenhez fordultam, aki épp a ruháját kapkodta magára. Nem értettem mit csinál, hiszen azt se tudta kivel beszélek.

-Kristen mit csinálsz?- fogtam meg a karját amikor kiakart menni a szobámból.

-Szerinted? Elmegyek!

Kitépte magát a kezeim közül és dühösen az ajtó felé vette az irányt. Nem akartam elengedni, addig nem amíg meg nem tudtam mi ütött belé.

-Mi a baj?- szorítottam magamhoz.

A következő pillanatba ajkai nagy hévvel az enyémeken mozogtak, a sok feszültség ami a felgyűlt bennem arra késztetett, hogy erősen szorítsam magamhoz és visszacsókoljam. A kezeim a pólója alatt jártak, most semmi sem érdekelt csak Ő. Szükségem volt rá.

Hirtelen ellökött magától és egy hatalmas pofon csattant az arcomon.

-Azt hitted nem jövök rá igaz? Tényleg ennyire hülyének néztél?- üvöltötte az arcomba- Pontosan tudtam, hogy az állítólagos lányoddal csak itt akarsz tartani! És tudod mit? Szánalmas vagy.

A szavai késként hatoltak belém. Tagadva ráztam a fejem.

-Komolyan ennyire hülye vagy? Még el is szóltad magad, úgy hogy felese tűnt!

Eszembe jutott amikor itt volt reggel és azt mondta, hogy milyen jó báty vagyok. Én barom meg a saját csapdámba estem, teljesen elfelejtve a hazugságomat.

-Ha már régóta tudod akkor mért maradtál velem?- kapaszkodtam az utolsó cérnaszálba.

-Neked nem kellett volna fizetnem a sexért.

Döbbenten álltam, figyeltem az arcát hátha rájövök, hogy nem az igazat mondja. De a szemei nem erről árulkodtak.

-De már arra se kellenél, undorító vagy!

Ezzel fogta magát és hátat fordítva nekem leszaladt a lépcsőn. Dühömbe bevágtam az ajtót, majd újabb pusztításba kezdtem. Mindent lesöpörtem ami az asztalon volt, nem érdekelt ha törékeny is van közte.

Nem Kristenre voltam mérges, hanem magamra. Amiért ekkora barom voltam és amiért hagytam most elmenni. Mi a fene van velem? Engem nem szokott érdekelni ha egy lány kikosaraz! Majd jön másik, nagy dolog… Talán azért fáj annyira mert én is csak arra kellettem volna neki. Tény, hogy ilyen még nem igen fordult elő. Vagy azért mert azt mondta undorító vagyok? A vágy amit a szemében láttam mind csak színjáték volt?

A falnak döntöttem a fejem és legszívesebben jó párszor belevágtam volna. De most nem hiányoztak újabb sérülések.

-Caroline!- suttogtam amikor eszembe jutott.

A biciklimet felkapva rohantam le a lépcsőházba, a kórház nem volt túl messze, de gyalog alighanem nagy út lett volna.

Próbáltam minél kevesebbet gondolni Kristenre aki minden férfi büszkeségemet a porba tiporta. A forgalomba lassan haladtam, a kórház előtt különösen sokan voltak. A biciklit nekitámasztottam egy padnak és máris futottam a recepcióhoz.

-Caroline Hawkins-t nem rég hozták be. Megtudhatom hol van?- kérdeztem az egyenruhás nőt.

Egy ideig a monitort bámulta, amíg én idegesen doboltam a pulton.

-Az intenzív osztályon a 310-es terembe van.

-Köszönöm.

Marha jó! Fogalmam nincs hol van az intenzív. Intenzív. Ennyire komoly lenne? Rettegés söpört végig az egész testemen, főleg, hogy a baleset okát se tudtam.

Nagy nehezen megtaláltam a táblát amelyre ki voltak írva az osztályok elhelyezkedése. Beszálltam a liftbe, de túl lassúnak találtam így a második emeleten ki is szálltam és futni kezdtem a lépcsők felé.

Már levegőt is alig kaptam amikor felértem a hatodik emeletre. A folyosón megpillantottam az anyámat aki az egyik zöld széken ült és sírt. Amint meglátott hozzám szaladt és átölelt, a könnyeit a pólómba rejtve. Egyre jobban elfogott a pánik. Mi folyik itt?

-Mi történt?- kérdeztem elcsukló hangon.

-Te…te nem kísérted el.

Még mindig nem értettem semmit, az iskola pár méterre volt.

-Sietett, hogy ne késsen el és nem nézett szét amikor lelépett az úttestre…

Anya újra felzokogott, a karjaim ernyedten hullottak le magam mellé. Én tettem. Miattam van most itt. Nem! Bántottam az egyetlen embert aki az életemet jelentette. A mellettem álló székre roskadtam, a kezembe temetve az arcom. Hogy tehettem? Miért hagytam egyedül elmenni?

Anyukám letérdelt elém és a kezemért nyúlt, undorodva rántottam el. Még ő vígasztal engem. Kristennek igaza volt szánalmas vagyok.

Michael! Gyakran mondogattad nekem, hogy nőjek fel és legyek felelősség teljes. Én akkor kinevettelek. 5 éves voltam amikor ezt mondtad nekem. Most magamon nevetek…

-Az orvosok az életéért küzdenek.

Szédülni kezdtem, a szemeim megteltek könnyel. Majdnem megöltem a húgomat és kitudja túléli-e.

-Az én hibám.- suttogtam- Minden miattam van.

A folyosó kihalt volt, kevesen kerültek be az intenzív osztályra. Nekem sikerült idejuttatnom a testvéremet.

Nekem kellene meghalnom és nem neki! Ő sokkal érettebb nálam, okosabb és még olyan fiatal. Soha nem tudnám megbocsátani magamnak ha miattam halna meg.

-Te!!!

Felkaptam a fejem és a könnyeimen keresztül is láthatnám, hogy apám úgy közeledik felém mint akinek feltett szándéka, hogy megfolyt. Nem tévedtem sokat…

Amikor odaért a felsőmnél fogva felrángatott- anyám hiába ellenkezett- és a falhoz nyomott.

-Mit tettél vele? Hol a büdös életbe voltál amikor az iskolába kellett volna kísérned??? Mi a szar volt fontosabb mint a kishúgod biztonsága?

-És te hol voltál?- kérdeztem elhaltan.

A már így is sebes arcom egy újabb ütést kapott.

-Azt kérdeztem mit csináltál!- kiabálta ismét a falhoz nyomva.

-Egy lánnyal voltam.

Minden ütést, minden szót megérdemeltem. E pillanatban azt se bántam volna ha apám halálra ver.

Apa dühösen felüvöltött és még jobban a falhoz szorított. A levegő egy szuszra távozott a tüdőmből.

-Charles, engedd el!

-Megölted a húgodat!- a szemében gyilkos düh lobbant, ahogy kiejtette a szavakat.

-Te meg a bátyámat!- kiabáltam én is.- Miattad akasztotta fel magát, mert te kényszerítetted!

Apám ütésre emelte a kezét, amikor anya elkiáltotta magát, de már késő volt. A szám ismét felrepedt.

-Valaki segítsen!- kiáltotta anyu a kietlen folyosón.

Szólni akartam neki, hogy hagyja csak úgyis megakartam halni. De a sors nem volt ilyen kegyes hozzám, orvosok rohantak ki az egyik szobából és lefejtették rólam a saját apámat.

-Megfoglak ölni!- kiabálta nekem vadul vergődve az orvosok karjai között.

Többet nem érdekelt, hogy férfi vagyok-e vagy sem. Lecsúsztam a földre és a könnyeim megállás nélkül ömleni kezdtek. Némán zokogtam, minden fájdalmamat belesűrítve az apró nedvesség cseppekbe amik a szememből patakzottak. Túl sok volt: Kristen szavai, Caroline haldoklása, az apám tettei, de ezeket mind felülmúlta bűntudat amit éreztem.

Kezek érintették meg a remegő vállamat, nem érdekelt most semmi. Ellöktem magamtól a vigasztaló karokat anélkül, hogy felnéztem volna.

-Tyler! Nézz rám, itt vagyok!- suttogta egy női hang de nem ismertem fel.

Egyedül csak Caroline hangját akartam hallani, a gondtalan nevetését amikor Aiden valami vicceset csinál. Erre volt szükségem, semmi másra.

Ettől függetlenül engedtem a kezeknek és hagytam, hogy magukhoz öleljenek. Az illat régi ismerősként köszönt nekem, abban biztos voltam, hogy nem anyukám illata.

Erőlködve kinyitottam a szemeim és Kristen szintén könnyes arcával találtam szembe magam.

-Kristen!- a döbbenettől alig jutottam szóhoz.

Nem érdekeltek azok a szavak amiket mondott nekem, sem a pofon-amit kétségkívül megérdemeltem.

Magamhoz öleltem és egymás karjaiba halkan zokogtunk.

Felhívás

Többen írtátok a 4. fejezettel kapcsolatban, hogy hibát találtatok. Miszerint: Tyler eddig azt hazudta Kristennek, hogy Caroline a lánya most viszont Kris a ,,báty" jelzőt használja. Ezt én szándékosan írtam bele, mivel Tyler gondolatait olvassátok nem tudtam beleírni mert ő még erre nem jött rá. Ez van ha az ember sokat hazudozik.:D Egyébként a következő fejezetbe megfogjátok érteni.

Kitti

4. fejezet

Lányok csak szólok előre, hogy ez az utolsó nyugis fejezet. A következőkben elkezdődik a dráma aminek már az első hányadait láthatjátok. Kíméletlen leszek! Sokan tudjátok mennyire odavagyok az ilyen dramatikus részekért így ők körülbelül tudják mire számíthatnak. De ez még annál is ,,rosszabb” lesz!

Kitti

Az ajtóban állva nehezen tudtam elengedni új imádatom tárgyát. Egy őrült pillanatig azon gondolkodtam, hogy bezárom az ajtót a szökést megakadályozva.

Egyvalami tartott vissza ettől: a kishúgom.

-Gyere holnap át.- könyörögtem suttogva mint egy gyerek.

Kristen nem válaszolt csak egy puszit nyomott közvetlen a szám sarkába. Az ajtófélfába kapaszkodva tartottam vissza a vágyamat, hogy hozzá érjek.

Figyeltem távoldó alakját, ahogy lemegy a lépcsőn-képes lettem volna egésznap csak nézni.

-Nagyon tetszik neked.- állapította meg Caroline.

-Jól látod. Mit rajzoltál neki?

Caroline szélesen rám mosolygott és ebből tudtam- nem fogja elárulni.

Felkaptam könnyű testét és finoman a kanapéra hajítva csiklandozni kezdtem.

A testvérem vadul vergődött a kezeim között, hangos kiáltozások közepette.

-Mond meg!- követeltem.

Egy pillanatra abbahagytam tevékenységemet, hogy válaszolni tudjon.

-Nem!

Tovább kínoztam, amikor kicsapódott a bejárati ajtó és Aiden sétált be rajta.

-Én is jövök!- kiabálta és rám ugrott mire én elterültem a padlón- Megvédelek Caroline!

Aidennek keresztbehúztam tervét azzal, hogy lefogtam a karjait.

-Kölyök, most!

Caroline rögtön teljesítette a parancsot, engem halálra csikizve.

-Jó, elég!

Mindhárman kifulladva hanyatt feküdtünk és levegő után kapkodtunk.

-Elmegyünk valahova?- kérdezte a húgom.

-Fürödjünk meztelenül a szökőkútba!- jött a hang Aiden felől.

-Idióta!- vágtam fejbe egy párnával- Múzeumba megyünk.

Aiden fájdalmasan felnyögött, de nem ellenkezett.

A Metropolitan Museumba sétáltunk, a barátom lemaradt mögöttünk, bár gyanítottam, hogy már a büfében ül.

-Nézd a festő, hogy játszik a színekkel. Ha jól megfigyeled kiolvashatod a színekből a művész hangulatát amikor a műt készítette.- mondtam egy éjszakai tájképet vizsgálva.

-Tényleg! Mintha komoly lelki probléma kínozta volna.- motyogta Caroline.

Aiden egy félig olvadt csokit majszolva állt mellénk.

-Tiszta gáz ez a kép! Ilyet én is tudok festeni.- mondta tele szájjal.

-Ugye tudod, hogy itt nem szabad enni?- kérdeztem a csokira nézve.

A szobatársam közül pillantott, majd a csomagolás egész tartalmát egybe bekapta.

***

-Mit fogunk vacsorázni?- kérdezte Caroline miközben a hűtőbe kutatott.

-Majd rendelünk pizzát.

A húgom leült mellém a kanapéra és szorosan hozzám bújt.

-Nem szép dolog, hogy ilyen kajákkal etetsz! Az ebéd is hamburger és hotdog volt. Ezek mind olyan ételek amik károsak lehetnek az egészségemre.

Mosolyogva figyeltem a szónoklatát.

-De…- kezdte a mutatóujját feltartva- ha lenne egy szép barátnőd akit történetesen Kristennek hívnak nem kéne többet ezzel foglalkoznod.

Hangosan felnevettem, kis törpe és Ő oktat engem.

-Inkább megvárom amíg te felnősz és főzöl rám.

-Arra várhatsz.

Megrendeltük a pizzát, majd miután közösen elfogyasztottuk megágyaztam a testvéremnek a szobámba. Jól betakargattam és készültem kimenni, de utánam szólt.

-Tyler, gitározol nekem?

Michael mindig játszott Carolinenak lefekvés előtt, igaz akkor még nagyon kicsi volt, de ettől könnyen elaludt.

-Tudod, hogy nem vagyok valami jó.

Caroline égnek emelte a tekintetét és a gitárt az ágyra helyezte. Nem tudtam neki nemet mondani, ahogy könyörgő szemekkel rám nézett.

-Melyiket szeretnéd?

-Nagyon jól tudod, hogy melyiket! Azt amit Michael tanított neked.

Nagy levegőt véve kezdtem el pengetni a húrokat, miközben a húgom arcát figyeltem. A dallamok betöltötték a szobát és hallottuk amint Aiden a másik helyiségbe dúdolni kezdi. Ráénekeltem azt a szöveget amit később én írtam a dallamhoz. Ez volt a bátyámmal a közös dalunk.

Caroline arcán egy apró könnycsepp gördült le, amitől a szívem szakadt meg. Semmit nem utáltam jobban csak ha őt sírni láttam.

A hangszert félretéve magamhoz öleltem és lassan ringatni kezdtem, hogy minél előbb elaludhasson.

Mikor már halkan szuszogott a karjaimba és biztos lehettem benne, hogy nincsenek fájdalmai én is lehunytam a szemem.

Még félálomba lehettem, amikor olyan érzésem támadt, hogy valaki figyel. Caroline még mindig aludt mellettem, ezt rögtön megállapítottam elgyengült testéből.

Hunyorogva kinyitottam a szemem, de gyorsan vissza is csuktam amikor rájöttem, hogy még mindig álmodok.

Nem lehet, hogy Kristen itt legyen a szobámba. Csak a képzeletem játszik velem. De az ablakon beszűrődő fény és a fülledt levegő nagyon is arra tett bizonyságot, hogy mégis ébren vagyok.

Felpattantak a szemeim és tényleg egy mosolygó Kristennel találtam szembe magam. Az ágy szélén ült és meghitten nézett ránk.

-Jó reggelt!- nevetett az álmos fejemen.

-Te, hogy kerültél ide?

-Tudtommal azt kérted ma is jöjjek el. Egyébként nem zártátok be az ajtót.

A falba tudtam volna verni a fejem amiért ilyen idióta vagyok, hogy elfelejtettem. De most ez érdekelt a legkevésbé a lényeg, hogy Kris itt van. És ma Caroline is elmegy…

-Nem gondoltam volna rólad, hogy ilyen jó báty vagy.

-Nem is vagyok. Michael sokkal jobb volt.- mondtam kikászálódva az ágyból, hogy felvegyek egy felsőt.

A telefonomra pillantottam amin már hat nem fogadott hívás várt, mind az anyámtól.

-Szia. Mért kerestél?

-Csak mondani akartam, hogy ne felejtsd ma elvinni Caroline-t iskolába.

Felnyögtem, ahogy az órára néztem.

-Oké. Rohanunk.

-Baj van?- kérdezte az angyal boci szemekkel.

Bennem ismét fellobbant a láng, ahogy végig néztem rajta.

-Csak a húgom elfog késni.- megcirógattam a testvérem arcát hátha felébred- Caroline, elfogsz késni a suliból.

A szemei úgy pattantak ki mintha bomba robbant volna mellettünk.

-Mért nem keltettél fel?- ugrott fel a ruháit keresve.

-Elfelejtettem.- vallottam be bűnömet.

Igazából még most is aludnánk, ha Kristen nem lenne itt.

-Áh, szia Kris! Megvan még a rajzom?

Egy grimaszt vágtam, tudtam, hogy ezzel csak engem akarnak idegesíteni.

-Persze, hogy megvan! Semmi pénzért nem dobnám ki.

Segítettem a húgomnak összeszedni a cuccait, miközben azon gondolkodtam mi lehet azon a nyavalyás rajzon. Talán valami ami Kristennel kapcsolatos? Vagy velem? Nem az kizárt. Annak Kris nem örülne ennyire.

-Jössz te is?- kérdeztem már az ajtóba állva.

-Aha.

Gyakorlatilag két háztömbnyit futottunk a cél érdekében. Nem tudom Caroline, hogy csinálta de én már járni alig bírtam amíg ő könnyedén szökdécselt előttünk.

-Tyler, siessetek mert elkések!

Kristen levegő után kapkodva belekapaszkodott a karomba lassan végig simítva rajta, amire különös módon reagált a testem. Minden idegvégződésem lángba borult és csak Őt láttam.

-Caroline!- szóltam oda neki le nem véve a szemem Kristen kihívó tekintetéről- Már nincs messze az iskola, tudod az utat. Menj mert mi már nem bírjuk.

Az más kérdés, hogy mit nem bírunk mert az nem a futás volt. Caroline ismét futásnak eredt ezzel együtt én is elkezdtem Kristent vissza a lakásom felé vonszolni.

Egy percig se ellenkezett, időnként végig simított némely testrészemen. Amikor a keze rossz helyekre tévedt azt hittem ott rögtön az utcán leteperem, de túl sok volt az ember.

Pont kapóra jött egy zsákutca ahova berántottam és vadul az ajkai után kaptam. Szenvedélyesen már majdnem erőszakosan csókoltam, amit ő boldogan viszonzott. A kezeim becsúsztak a pólója álla, de rögtön el is kapta azokat, megállítva mindkettőnket.

Kínomba felnyögtem és a kezét megfogva futásnak eredtünk. A lépcsőházba már a lábai a derekam körül voltak és én készségesen tartottam a fenekét, egymás ajkait játékba hívva.

Amikor felértünk a lakásomba az ajtónak nyomtam és a nyakát kezdtem el csókolgatni. Mindennél nagyobb vágyat éreztem iránta. El se akartam hinni, hogy végre megkaphatom azt amire már annyira vágytam.

-Várj!- tolt el kicsit magától, de én továbbra és a bőrét hintettem be csókjaimmal- A szobatársad?

-Nincs itthon.- mormoltam a hajába.

Ha itthon lenne már rég élvezkedve nézne minket. Meguntam az állást, így imbolyogva a szobámba indultunk ami nem volt könnyű feladat mert most Kristen szívogatta a nyakamat.

Krist talpra állítottam az ágy mellett mielőtt-cseppet se gyengéden- rálöktem és felé emelkedtem.

Lehúztam róla a pólóját, majd az enyémtől is megszabadultam. Megbabonázva simítottam végig a keblein amiket már csak egy apró, de ugyanakkor zavaró ruhadarab takart.

A telefonom elkezdett csörögni, eszembe se jutott felvenni. Épp azzal voltam elfoglalva, hogy Kristen nadrágját minél lejjebb tudjam hámozni rajta.

De a csörgés csak nem maradt abba. Dühösen nyúltam érte, miközben Kristent leszorítottam az ágyra, nehogy el tudjon menekülni. Az biztos, hogy a vonal túlsó végén lévő személy most nagyon megszívja!

Még mielőtt beleszólhattam volna, anyukám szájából a következő szavak hangzottak el:

-Caroline kórházban van!

3. fejezet

Tyler szemszög

-Te teljesen hülye vagy? Egy percre se hagyhatlak egyedül, mert bajba keveredsz?- hadonászott előttem Aiden, miközben hazafelé haladtunk.

Meglehetősen vicces volt a helyzet, szerintem nem is emlékszik pontosan arra én hány verekedésből szedtem ki vagy éppen szálltam be segíteni.

-Csak te reagáltad túl a dolgot! Semmi baj nem lett volna.- mondtam teljes nyugodtsággal a hangomban.

-Aha persze, azért néz ki ilyen szépen a képed.

Ebben igaza volt, még egy apró mosoly is fájdalmat okozott, ahogy a sebeim összehúzódtak.

-Egyáltalán minek estél neki annak a pasasnak? Nem láttad, hogy nézett ki? Ha találkoznék vele egy sötét sikátorban valószínűleg sírva rohannék az anyámhoz.

Elnevettem magam, ami rögtön egy fintorba vágott át a sérüléseim végett.

-Azzal a lánnyal volt, akit én akarok!- mondtam és megint elöntött a méreg- Mellesleg erőszakosan bánt vele!

Azért tudtam, hogy ez nem teljesen igaz, de volt benne némi valóságalap. Aiden nem vitatkozott velem tovább, tudta ha egyszer akarok valamit azt mindenáron megszerzem.

Ruhástól dőltem be az ágyba, hogy végre kipihenhessem a nap fáradalmait.

***

A telefonom csörgésére ébredtem, eszembe se jutott, hogy felvegyem, de valaki nagyon kitartó volt, így a huszadik hívás után megadtam magam.

-Igen?- szóltam be álmos hangon.

-Szia Tyler!- hallottam anya hangját- El kell utaznom két napra, megtennéd, hogy addig vigyázol a húgodra?

-Persze.- vágtam rá.

-Akkor áttudnám most vinni?

Körbenéztem a szobámba, a ruháim után kutatva ami nem volt egyszerű feladat.

-Aha, gyertek.

-Oké, tíz perc és ott vagyunk!

Gyorsan magamra kaptam egy farmert és flanelinget, Aiden még horkolt amikor elhaladtam mellette. Most nem állt szándékomba felkelteni, Caroline örömmel fogja megtenni helyettem.

A tükör elé állva, először szembesültem az arcomat csúfító foltokkal és sebekkel. Próbáltam vízzel kicsit megtisztogatni őket, de csak rosszabb lett a helyzet.

Az ajtóhoz vágtattam amikor meghallottam, hogy csöngettek. Caroline állt a küszöbön, az anyámat nem láttam sehol.

-Szia Maestro!- nyomtam egy puszit az arcára- Anya?

-Sietnie kellett. Mit csináltál az arcoddal? Úgy nézel ki mint egy csöves!

A húgom soha nem rejtette véka alá mit gondol, ez most is így történt.

-Tegnap verekedésbe keveredtem.- magyaráztam, miközben elvettem a táskáját és a kanapéra hajítottam.

-Aha. Aiden alszik még?- kérdezte ördögi mosollyal az arcán.

Leültem a kanapéra és vártam, hogy meghalljam a lakótársam dühödt kiabálást. Ehelyett egyszer Aiden lábujjhegyen osont be a nappaliba és elbújt az ajtó mögé. Kétségkívül agyilag nem volt sokkal idősebb a testvéremnél.

-Tyler! Nincs az ágyába.

Caroline amint belépett abba a helyiségbe amibe én és a rejtőzködő barátom tartózkodtunk, Aiden előugrott és igyekezett ijesztő fejet vágni nagy kiáltozások közepette.

-Megijedtél?- kérdezte hangosan hahotázva.

-Nem.

A barátom zavarába megköszörülte a torkát, majd felkapta a foszlott táskáját és az ajtóhoz lépett.

-Tyler te ma nem jössz be az egyetemre?

-Nem, úgysem iratkoztam be.

-Én se, hát akkor jó szórakozást.- intett nekünk és már távozott is.

A húgom mellém ült a fejét lehajtva, tudtam valami baja van és azt is tudtam mi vagyis inkább ki.

-Apa?

-Aha. Tegnap felhívtam…

Az egész testem megfeszült, ahogy az elszomorodott testvéremet néztem az apám miatt. Nem először éreztem színtiszta gyűlöletet az a személy iránt, aki nélkül nem is létezhetnék.

-És?- bíztattam.

-Megkértem, hogy jöjjön el hozzánk és nézze meg a rajzot amit neki csináltam.

-Nemleges választ adott?- szűrtem a fogaim között.

Caroline még jobban lehajtotta a fejét, erősen gondolkodtam rajta, hogy most azonnal felpattanok és beszélek az apámmal.

-Azt mondta munka után beugrik. Amikor este 11 is elmúlt anya felhívta, kiderült, hogy elfelejtette és most már nem tud átjönni.

Megfogtam a magam mellett lévő párnát és minden erőmmel a falhoz vágtam, de ez nem volt elég. Már készültem felpattanni, hogy valami nagyobb dolgot is összetörjek amikor megszólalt a csengő. A húgom kicsit megrémülve nézett rám, nem szoktam előtte így viselkedni.

-Caroline, menj be a szobámba, mindjárt megyek én is.- mondtam neki az ajtóhoz sétálva.

Még nem nyugodtam le teljesen, de azért igyekeztem nem egy felbőszült bikaként ajtót nyitni. A lábam teljesen földbegyökerezett amikor megláttam ki áll előttem. A vágy ismét elöntött amit mindig éreztem akárhányszor csak megláttam. Fogalmam nincs honnan tudta meg a címem, de nem is érdekelt. Ő nyilván nem örült annyira, hogy láthat a szemei valósággal villámokat szórtak.

-Szia.- köszöntem illedelmesen.

Mintha valami csúnyát mondtam volna elkezdett kiabálni.

-Te egy elmebeteg, idióta állat vagy! Nehogy azt hidd, hogy annyival megúszod amit tegnap kaptál! Csak úgy odajössz és minden jog nélkül elkezded összeverni a férfit akivel voltam. Mi van ha a pasim az? Vagy a férjem? Semmi közöd az egészhez, se hozzám, se…

Eddig némán elbűvölve figyeltem, ahogy mindent a fejemhez vág. Nem tudtam miért hallgatott el, szerettem a hangját. Erre rögtön választ kaptam amikor magam mellé néztem. Caroline állt a baloldalamon az dühödt angyalt szemlélve.

-Ő kicsoda?- kérdezte a lány a testvérem felé nézve.

Tudtam nem szép dolog amit most készültem tenni, de túl jól ismertem a nőket. Tisztába voltam vele, hogy egy gyerek bármikor megtudja hatni a szívüket. Történetesen ha az a gyermek az enyém…

-Ő a lányom Caroline.- hazudtam szemrebbenés nélkül.

Istenhez fohászkodtam, hogy a húgom ne buktasson le. De ő csendben hallgatott mellettünk.

-Neked van egy lányod?- esett le az álla rám nézve.

-Bekísérem a Carolinet a szobájába, addig gyere és ülj le!

Még láttam, ahogy beljebb lép és ez már is önelégültséggel töltött el.

-Kérlek, kérlek ne buktass le!- könyörögtem a húgomnak aki csak megvonta a vállát- Az egyik polcon ott van az Alice csodaországban keresd meg… de sokáig.

Kicsit megtoltam ezzel is befolyásolva akaratát. Visszamentem a nappaliba az angyalhoz aki épp a gitáromat nézegette. Nem játszottam valami jól, de amit Michael tanított az megmaradt.

-Hol az anyja?- kérdezte hirtelen felém fordulva.

-A születése után itt hagyta nálam és lelépett.

Láttam, ahogy a lány arca egyre jobban megenyhül, de aztán ismét komor arckifejezést vett fel.

-És te ahelyett, hogy itthon nevelnéd bulizni jársz és minden közeledben lévő nőt megpróbálsz felszedni.- egy kis szünetet tartott az összegzést követően- Szép!

-Valójában nem minden nőt… csak téged.

Lassan közelebb araszoltam hozzá, mire válaszul egy figyelmeztető pillantást kaptam. De ez nem állított meg, már csak pár centi választott el tőle amikor a mellkasomra téve apró kezeit megakadályozta tervemet. Érintése nagy hatással volt rám, túlságosan naggyal.

-Voltál orvosnál az arcoddal?- kérdezte aggódva ami megint csak imponált nekem.

Megráztam a fejem, szerintem koránt sem volt annyira vészes.

-Meg kell tisztítani a sebet, különben elfertőződik.

A következő pillanatba már a konyhába volt ahova tökéletesen átláttam anélkül, hogy mozdultam volna, hála az amerikai típusú elrendezésnek.

Egy csomag vattával és betadinnal tért vissza amiről nem is tudtam, hogy van itthon. Idegesen figyeltem, ahogy barnás löttyöt felitatja majd gyengéden a sebeimhez érinti a fertőtlenítőszeres

pamacsot. Az arcom összerándult a fájdalomtól amikor hozzám érintette, mire ő rögtön elhúzta a kezét és a szemembe pillantott aztán kárörvendően elmosolyodott és folytatta amit elkezdett. Ha nem csípet volna ennyire az a valami még élveztem is volna a helyzetet.

Mikor végzet az összes sebbel az arcomon, a tekintete a számra vándorolt ami szintén felvolt repedve.

Vártam, hogy történjen valami, de ő csak állt és nézett. Tisztába voltam vele, hogy mivel a testvérem is a lakásban tartózkodik nem mászhatok rá megint. De a lány erről nem így vélekedett. Édes ajkait finoman az enyémekhez érintette, a vérem felforrt és legszívesebben azonnal a hálóba cipeltem volna, vagy még odáig se. A tűrőképességem akkor dőlt végleg romba amikor nyelvét megéreztem az alsó ajkamon ahol a seb is volt. Vigyázva nyalt végig rajta, ahogy ezzel végzett is elhúzódott tőlem. A szemeibe értetlenség tükröződött akárcsak az enyémekbe.

-Tyler nem találom a DVD-t!- jött oda hozzám Caroline.

-Nem baj, akkor majd rajzolunk.

-Jó, de te inkább ne mert azzal csak rosszul járunk.

A lány angyalian felkacagott, én megbabonázva figyeltem és ismét elöntött a vágy.

-Rajzolnál Neki valamit?- kérdeztem a húgomat.

Caroline egy percig se tétlenkedett, az asztal fölé hajolt és alkotni kezdett. Egy sörrel a kezembe figyeltem, ahogy a lány egyre döbbentebben figyeli a testvérem tehetségét. Rám pillantott, mire én elmosolyodtam.

-Nem tőlem örökölte!

Felhorkant és tovább nézte a rajz készülését, Caroline szinte azonnal megkedvelte, együtt bolondoztak amit én csak vigyorogva szemléltem.

Hirtelen eszembe jutott valami amire eddig nem is gondoltam.

-Caroline neked nem suliba kéne lenned?

-Igazgatói szünet van.

A húgom már az utolsó simításokat végezte a műremeken, kíváncsi voltam mit rajzolt de nem engedte, hogy megnézzem.

-Mit írjak kinek lesz?

-Kristen Craig.

Végre megtudhattam a nevét, de teljesen le is lombozott. Nem lehet, hogy ez a neve…Felnyögtem, mindketten rám kapták a tekintetüket, de most nem érdekelt. Dühösen felálltam és a hűtőhöz mentem valami erősebb italért.

-Mi a baj?- kérdezte Kristen a hátam mögött.

-A bátyám barátnőjét is így hívták.- nyöszörögtem.

Hallásra nem volt olyan rémes egy külső szemlélőnek, de én ismertem ennek a hátterét is.

Kris kezeit a vállamon éreztem, vigasztalni próbált. Hirtelen szembefordultam vele, amitől kicsit megijedt és hátrébb lépett.

-Lassan mennem kéne.

Mély levegőt vettem, hogy lenyugodjak és eltudjam engedni.

-Holnap is átjössz? Caroline örülne.

-Még nem tudom…-tétovázott- Talán.

Rámosolyogtam, hamiskásan viszonozta aztán visszament a nappaliba és elrakta a rajzot amit én még mindig nem láthattam.

2. fejezet

Tyler szemszög

A nap további része egyetlen ködbe folyt össze, a gondolataim az a lány körül jártak. Még a fülembe csengett a hangja és a tekintetét is magamon éreztem.

-Ha befejezted ezt a sort, akkor elmehetsz!- szólt oda George.

-Oké, köszi.

Hirtelen siethetnékem támadt, bár már alkonyodott úgy gondoltam lesz elég időm elmenni a kávézóba ahova Michaelel régen jártunk. Mesélni akartam neki az új ,,áldozatomról” és a reggeli incidensről Aiden anyjával.

A kávéházban már csak pár ember lézengett, a szokásos box felé véve az irányt odaintettem Jane-nek aki épp a pultot törölgette.

Elővettem az idő által kissé megviselt noteszem és írni kezdtem:

,, Michael…már régóta odavagyok egy lányért a könyvtárból, ma végre beszéltem vele. Ó, istenem látnod kellene, neked is biztosan tetszene. De bátyó ne is álmodozz róla Ő most az enyém!

Caroline-nak nagyon hiányzol, sokat mesélek neki rólad. Mindenkinek hiányzol… majdnem mindenkinek.”

Az ajtó fölött lévő kisharang megcsendült jelezvén, hogy gyarapodik a társaság. Felpillantottam és a döbbenettől tátva maradt a szám. Az angyal a hajába túrt miközben a pulthoz lépett és kikért egy kávét.

A velem szemben lévő boxba ült, de nem vett észre. Megvártam amíg Jane kiviszi a rendelést, aztán intettem neki jelezve, hogy jöjjön ide.

-Hozhatok valamit?- kérdezte mosolyogva.

-Annak a lánynak kivinnél egy krémest, az én számlámra?

Jane kérdőn rám nézett majd a lányra és mindentudóan visszament a pulthoz.

Feszülten figyeltem, ahogy lerakja a sütemény a lány asztalára. Mikor Ő rákérdezett a régi barátom felém intett.

A szépség rám kapta gyönyörű szép szemeit és egy pillanatig meredten a szemembe nézett, aztán lehajtotta a fejét és valamit írni kezdett.

Elszoruló szívvel láttam, ahogy Jane a süteménnyel felém igyekszik.

-Visszaküldte.- közölte a nyilvánvalót.

A szalvétára írva a következő szavak álltak:

,, Ne küldözgess nekem semmit. Hagyj békén!!!”

Tényleg azt hitte, hogy ez megállíthat? Jót mosolyogva ennek képtelenségén körmölni kezdtem.

,, Nem szereted a krémest, ha gondolod vehetek mást is!”

Jane kissé megelégelve a levelezésünket kikapta a kezemből a szalvétát és odaadta a lánynak.

Kihasználva a csöppnyi időmet, még gyorsan leírtam a noteszembe a reggel történteket.

-Nem vagyok a postagalambotok!- rakta elém dühösen Jane az üzenetet és otthagyott.

,,Mit írsz abba a füzetbe?”- állt az üzenetbe.

Most, hogy a postagalambunk elrepült nem tudtam neki visszaírni, így az ujjammal intettem hívogatóan. Alaposan fontolóra vette az ajánlatom, de végül felemelkedett és lassan ringó csípővel hozzám sétált.

-Szóval?- kérdezte türelmetlenül.

Az illata betöltötte egész lényemet, minden erőmet összekellett szednem, hogy ne vessem rá rögtön magam.

-A bátyámnak írok.

-Mért nem hívod fel?- szólt gúnyos hangnembe.

-Mert meghalt.- a hangom még nekem is túl ridegnek hangzott.

-Sajnálom, én… nem tudtam.

-Hát persze.- morogtam.

Sértettséget színlelve határozottan a kijárat felé indultam. Biztosra vettem, hogy utánam fog jönni a bűntudat miatt amit szándékosan keltettem benne.

A bicikli zárral vacakoltam amikor, apró éreztem a kezemre fonódni.

-Ne haragudj. Nagyon sajnálom.

-Öngyilkos lett, a 22. születésnapján.- már nem kellett a szomorúságot megjátszanom.

Felemeltem a fejem és mélyen a zöld szemeibe fúrtam a tekintetem. Előrébb léptem egy kicsit mire ő automatikusan hátrálni kezdett. Addig játszottuk ezt amíg a falhoz szorítva minden menekülési utat elzártam.

Csak egy pillanatig haboztam, számat az ajkaira tapasztottam és megbabonázva nyaltam végig rajtuk. Ma már nem tudom hanyadjára az arcomon egy pofon landolt.

Hagytam, hogy dühtől reszkető testtel elmenjen, jön ő még az én utcámba.

***

-Rendeltem neked is pizzát!- mondta Aiden amikor hazaértem- Ott van a konyhába a földön!

-Aha, kösz.- vigyorogtam.

Lezöttyentem mellé a kanapéra és tovább örültem a fejemnek amiért a világ legcsodálatosabb lényét pár perce még csókoltam. Bár a keze nyoma még mindig sajgott, egyáltalán nem bántam meg tettemet.

-Te mégis mit mosolyogsz? Ennyire örülsz, hogy vettem neked kaját? Jól teszed! Baromi drága volt.

Elengedtem a fülem mellett Aiden megjegyzését. Nekem holnap mindenféleképpen látnom kell azt a lányt, ha ő nem is akar velem találkozni. Az utolsó pillanatig küzdeni fogok érte. Még az esküvőjén is ott fogok állni könyörgök neki, hogy ne menjen hozzá ahhoz a fatuskóhoz aki a vőlegénye.

Aiden az arcomba vágott egy párnát, eloszlatva a gondolataimat.

-Hol a francba jársz?- kérdezte ingerülten.

-Emlékszel arra a lányra akit egyszer a könyvtárba mutattam neked?

-Öm… nem.- azt rögtön gondoltam.

-Ma megcsókoltam.- vigyorodtam el még jobban.

-Szóval jó csaj?

Komolyan kezdtem aggódni, hogy befog törni a képem ha tovább ezt csinálom.

-Fogalmad sincs mennyire.

-És mit akarsz vele? Hosszú kapcsolat?- rángatta röhejesen a szemöldökét.

-Nem kell nekem barátnő.- tiltakoztam- De még soha senkit ennyire nem kívántam.

Tudom, szemét dolog, hogy csak egy éjszakára kell- esetleg többre- de meg volt a tökéletes okom miért nem akarok barátnőt…

-Elmegyünk ma bulizni?- kérdezte Aiden izgalommal a szemében.

-Tegnap voltunk.

-A jóból soha nem elég!

Igazat adva neki felálltam és a szobámba mentem átöltözni. Felvettem egy farmert és egy fehér pólót, kabátot nem szándékoztam vinni. Feleslegesnek bizonyult volna a forró New Yorki éjszakába.

Aidennel gyalog mentünk el a közeli clubig, az emberek már zsúfoltig voltak a táncparketten. Mi rögtön a bár felé vettük az irányt és egy jó erős tequilával indítottuk az estét. Amikor elhaladt mögöttünk két nagy mellű- ami valószínűleg egy plasztikai sebész érdeme- Aiden felnyögött és utánuk eredt. Pár perc múlva a szeme alatt egy lila folttal tért vissza, amikor szólásra nyitottam a számat felemelte a kezét.

-Ne mondj semmit!

Hangosan felnevettem, az esetek többségében így jár.

-Szia! Megiszunk valamit?- támaszkodott mellém egy barna hajú akár még szépnek is mondható nő.

-Két sört kérek!- szóltam oda a pincérnek miközben a lányra mosolyogtam.

Aiden tapintatosan elfordult ami igazán nem valt rá, valószínűleg csak új prédát keresett.

-Hogy hívnak?

-Tyler. Na és téged?- biccentettem felé.

-Amanda.

Pár percig beszélt hozzám, de tulajdonképpen nem is figyeltem arra mit mond. Valahogy nem érdekelt az élete története és a nagymamája gombás lábai. Amanda is észrevette, hogy nem igazán érdekel a mondandója és ezt megelégelve lovagló ülésbe az ölembe ült. Rögtön több figyelmet irányítottam felé, amire boldogan elmosolyodott. Végig simítottam körém csavarodó lábain, mire ő vadul az ajkam után kapott.

Már épp azon gondolkodtam ideje indulni, a táncparkett felé pillantottam, hogy leellenőrizzem Aident milyen állapotba hagyom itt. Úgy tűnt nagyon jól érzi magát két nő társaságában akik körül álljak. Magamba mosolyogva állítottam talpra Amandát, hogy aztán a derekát átkarolva távozzunk. Még utoljára a táncolók felé pillantottam, a szemem megakadt egy kék erősen kivágott felsős lányon aki egésznapra kibérelte a gondolataimat.

Szokásához híven most is gyönyörű volt, de valahogy most még karcsú alakja is jobban izgatott mint máskor. Egy nagy melák, kigyúrt pasival táncolt. Talán a barátja? Erre rögtön megkaptam a választ amint a férfi kezei a fenekére csúsztak és a lány elfintorodott. Valami oknál fogva már nem izgatott a mögöttem álló lány és más se, csak Ő.

-Várj meg kint, még el kell intéznem valamit!- szóltam oda neki rá se nézve.

Miután Amanda elment, további pár percig a táncoló párost figyeltem. Alig bírtam magammal, ahogy a lány csavargatni kezdte a csípőjét roppant izgató módon. A tűrőképességem addig bírta amíg a nagy melák erőszakosan meg nem csókolta. Ekkor dühösen átvágva a tömegen megfogtam a férfi pólóját és elrángattam onnan.

-Mi a fenét csinálsz?- kérdezte az én személyes angyalom döbbenten mellőlem.

-Megvédelek.- sziszegtem összeszorított fogakkal, miközben a kijárat felé vonszoltam az IQ bajnokot.

Az épületből kiérve azonnal egymásnak estünk, ott ütöttem ahol értem. Nem voltam túlságosan kigyúrva ami az ellenfelemről nem volt elmondható. Állat módjára estem neki újra és újra.

-Hagyjátok abba! Elég legyen!- kiabálta a lány.

Éreztem, ahogy egy ütés következtében felreped a szám és kiserken a vérem. Valóságos tömeg gyűlt össze körülöttünk, vadul szurkolva, hogy minél véresebbre verjük egymást.

-Tyler!- felismertem Aiden hangját.

Két ember és a barátom segítségével tudtak csak szétválasztani minket. Biztos voltam benne, hogy nem csak a szám az ami holnapra még jobban fájni fog. A lány őrjöngve elém állt és nekem esett.

-Te teljesen megőrültél? Mégis kinek képzeled te magad?- üvöltözött de még így is gyönyörű szép volt- Minek kellett beleavatkoznod?

-De hát megcsókolt!

-Na és?- vonta fel az egyik szemöldökét- Te is!

A szavai villámcsapásként értek, igaza volt. De ez akkor is más ettől a pasastól undorodott, tőlem meg nyilvánvalóan nem.

Aiden elkezdte rángatni a karomat attól félve, hogy újabb verekedés tör ki. Az utolsó pillanatig a lány szemeibe néztem amiből harag, megvetés és lenézés áramlott felém.

1. fejezet

Hát íme az első fejezet, kicsit rövidke lett. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, hogy folytassam-e. Negatív, pozitív kritika egyaránt jöhet. Jó olvasást! :) Kitti

Tyler szemszög

Egy nagy sóhaj kíséretében átfordultam a másik oldalamra, amire válaszul fájdalmasan megsajdult a fejem. Aiden és én tegnap két emelettel voltunk feljebb egy házibuliba, annyi még rémlik, hogy a szobatársam egy szál alsónadrágba az utcán rohangált a Süss fel napot énekelve- hajnali kettőkor.

A naptárra pillantva eszembe jutott valami ami jobb lett volna ha nem történik meg. Ma jön vendégségbe hozzánk Aiden anyukája.

A lakásunk inkább hasonlított egy disznók által megtámadt harcterületre mint egy szeretettel lakott rendes kuckóra.

Magamra kaptam a tegnapi szennyes ruhakupacból egy farmert és igyekeztem rendet teremteni. Amikor megláttam a plafonra ragadt wc papírt letettem az egészről, hogy itt valaha is tisztaság lesz.

Aiden nem zavartatta magát, békésen és főként másnaposan hevert az emeletes ágyán- számomra kész rejtély, hogy mászott oda fel totál részegen.

- Aiden, mindjárt itt az anyád!

Erre csak morgott valamit, de nem úgy tűnt mint akinek szándékában áll ma még felkelni. A konyhába mentem és az első kezembe akadó lábosba hideg vizet engedtem, tudtam, hogy a kedves barátom ezért nyakamat véti, de csakis az ő érdekébe teszem.

Megemeltem a lábost és a tartalmát Aidenre borítottam. Annyira megijedt, hogy még az ágyról is leesett amit már igazán nem lehetett röhögés nélkül kibírni.

- Normális vagy, bassza meg???- kiabált rám- Van fogalmad arról milyen álmos vagyok?

- Nem, de arról igen, hogy anyukád mit fog szólni ha meglát így.

Aiden nem úgy nézett ki mint akinek leesett amit az előbb mondtam. Felhúztam a földről és a kezébe nyomtam egy csomó ruhát.

Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón mire mindketten felkaptuk a fejünket.

- Máris itt van? Tyler nyisd ki az ajtót, addig én kerítek egy rágót.

- Neked egy csomag rágó sem lenne elég, nem, hogy egy!- viccelődtem miközben az ajtóhoz csámpáztam.

Nagy meglepetésemre nem a barátom anyja állt a küszöbön, hanem egy felbőszült szőke nő akit még az életembe nem láttam. De ő valószínűleg már ismer engem mert egy hatalmas pofon csattant az arcomon.

- Te mocskos disznó!- üvöltözött velem mint egy idióta- Tönkre tetted az életem!

Megláttam Aident, ahogy felém igyekszik, de amint meglátta az előttem álló hisztérikát rögtön visszafordult. Ennyit a jó barátokról.

- Ne haragudj, de ismerjük egymást?- kérdeztem a tőlem telhető legudvariasabban.

Erre ő felsikított és szó szerint nekem esett, vadul ütögette az öklével a mellkasom és minden ütés után újabb pofon landolt a képemen.

Megelégeltem és a csuklóit lefogva a falhoz szorítottam, erre ő elkezdett zokogni. Na még csak ez hiányzott kora reggel.

- Tyler, Aiden megjöttem!- kiabálta a lépcsőházból a legjobban nem kívánt személy.

A lányt elkezdtem rángatni a szobám felé, ha Mary itt meglátja nekünk végünk. Betuszkoltam a szekrényembe majd rázártam az ajtót, reménykedve, hogy nem töri fel.

Aiden már rohant is az ajtóhoz és tárt karokkal várta az édesanyját, aki amint belépett körbe nézett a szobában és arrébb lökte a fiát.

- Komolyan mondom ide egy nő se lenne elég, hogy mindent rendbe rakjon.- morogta miközben leakasztott a fogasról egy alsónadrágot, ami szerintem nem az enyém volt.

Dörömbölés hallatszódott a szobámból mire Aiden és én is köhögő rohamot kaptunk. Mary felvont szemöldökkel nézett ránk majd megindult a birodalmam felé.

- Figyu, anya nem kéne bemenned!- esdekelt Aiden mellette halladva.

- Igen, szörnyű nagy kupi van még pizza is rohad az ágy alatt.- segítettem be én is.

De Mary megállíthatatlan volt, tornádóként rontott be a szobába és mintha a szekrényre lett volna írva, hogy: ,,Itt van az amit keresel!” kinyitotta az ajtót.

A szőke liba hálásan nézett Maryre mintha valami angyal lenne, Mary viszont nem úgy nézett rám mint aki engem angyalnak tart.

- Tyler, a szekrénybe tartod a barátnődet?

- Valójában nem az enyém hanem Aidené.- feleltem teljes nyugodtságba.

- Ja igen, az enyém.- egy pillanatra megállt majd rám kapta a tekintetét- Mi van?

Alig bírtam visszafojtani a feltörni készülő nevetést, de a következő percbe láttam, hogy az ismeretlen lány tiltakozni készül ezért gyorsan megragadtam a karját és a kijárat felé tereltem.

- Sajnos Tiffanynak pont mennie kell.- tette hozzá gyorsan a szobatársam.

- Engem Britneynek hívnak!

Szerencsére ezt már Mary nem halhatta mert már az előszobánál jártunk. Tiffanyt kilökdöstem az ajtón, el is indult de még gyorsan visszafordult és a tenyere újból az arcomon csattant.

- Köszi.- motyogtam.

***

- Azt hittem már sose megy el.- mondta Aiden egy üveg sört nyújtva felém.

Elnevettem magam és nagyot kortyoltam a sörömből, ami nem igazán esett jól a másnapos gyomromnak így le is raktam.

- Szóval ki volt ez a Tiffany?- kérdezte oldalba bökve.

- Britney.- javítottam ki- Fogalmam sincs, azt hittem te ismered.

-Nem volt rossz.

Elfintorodtam, soha nem tetszettek a szőke lányok biztos nagyon részeg lehettem ha kikezdtem vele. Felkeltem a kanapéról és a biciklimhez indultam.

- Megyek dolgozni, este jövök! Ha gondolod ugorj be hozzám.

- Én és könyvtár. A-a, kivan zárva!

A könyvtár ahol dolgoztam nem volt messze a lakásunktól, kényelmesen elbicikliztem anélkül, hogy kifáradtam volna.

A főnököm rögtön le is üvöltötte a fejem amint odaértem, állítása szerint egy órát késtem.

Ma is könyveket kell pakolnom, állapítottam meg. Épp az asztalokról szedtem össze a nem használt a könyveket és raktam a kocsira amikor valaki kivette a kezemből azt a darabot amit épp raktam volna el.

Felnéztem és egy körülbelül velem egy korú vöröses- barna gyönyörű lánnyal találtam szembe magam. Sokszor láttam már itt egymagába ülni, de még soha nem mertem megszólítani.

-Az a könyv még kell!- mondta a gyönyörű szép hangján.

Én meg csak álltam mint egy szerencsétlen és meg se tudtam szólalni. A lány újra a könyvre nézett, majd amikor észrevette, hogy még mindig itt vagyok dühösen rám meredt.

- Mi az, megfogod várni amíg kiolvasom?- kérdezte maró gúnnyal.

- Igen, tulajdonképpen azt terveztem.- feleltem mosolyogva.

Hangosan kifújta a levegőt aztán tovább olvasott. Leültem a vele szemben lévő székre és figyeltem, ahogy olvasás közbe néha összeráncolja a szemöldökét és az ajkát rágcsálja.

- Figyelj, baromira idegesít, hogy bámulsz! Így nem tudok olvasni.

- Akkor ne olvass, inkább bámuljuk egymást!- vetettem fel az ötletet.

Mint egy mérges kiscica úgy nézett rám, ahogy összeszedte a cuccait és az ajtó felé rohant.

Fogalma sincs ezzel mennyit rontott a saját helyzetén, mindig is az olyan lányok tetszettek akikért harcolni kell.

Megnyitottunk!

Üdvözöllek a Remember me történetét feldolgozó blogomon!

A történet: Tyler(Robert Pattinson)bátyja pár évvel ezelőtt öngyilkos lett ami az egész családot megrendítette. Bár rengeteg év telt el a család több részre szakadt. Tyler meglehetősen ,,érdekes" körülmények között él a szobatársával akivel csak bejárnak egy egyetemre. Eddig bizonyára aki látta a filmet annak ismerős a történet. A főhősünk életébe megjelenik egy lány, Kristen(Kristen Stewart) akivel mindenféle bonyodalmakba keverednek.

Többet nem szeretnék elárulni. Remélem mindenkinek elnyeri a tetszését! :) Jó olvasását!

Kitti