8. fejezet

Lányok, sajnálom a kis szünetet, de itt a nyár és rengeteg időm lesz írni. (Leszámítva az első hetet mert akkor alszok. :D)

Tudom, hogy nagyon ,,utálni” fogtok ez a fejezet miatt. De én és a dráma két jó barát vagyunk. Ez most sincs másképp!

Jól esne ha írnátok pár sort nekem, csak, hogy tudjam a kis kihagyás után sikerült-e a visszazökkenem.

Reggel a pokolba kívántam a csörgőórát, amit még este állítottam be félötre.

Rég aludtam ilyen jól, bár ennek oka valószínűleg a karjaim közt alvó Kristen volt.

Ahogy az éjszaka emlékei elmém felszínére törtek, rögtön felélénkültem és újra elöntött a vágy. Mielőtt valami őrültséget tehettem volna kimásztam az ágyból a ruháim után kutatva.

-Kris!- szólítgattam- Indulnunk kell!

Az angyal nyöszörögni kezdett, majd álmos szemekkel felült az általunk összetört ágyon. Elfordultam tőle, mert féltem ha meglátom meztelen testét nem megyünk ma sehova. Márpedig most Caroline a legfontosabb!

A szemem sarkából láttam, ahogy felpattan és bevágja a fürdőszobaajtót. A ruháimmal a kezembe álltam és nem értettem mi baja.

Talán megbánta ami az este történt? Pánik fogott el. Hiszen ő kért arra, hogy tegyük meg! És engem mért érdekel ennyire, hogy jó volt-e? Világ életembe hidegen hagytak ezek a dolgok. Nekem jó volt és kész. Nem gondolkodtam ilyeneken.

Bőröndjeink nem voltak így most azzal nem kellett bajlódni. Mikor Kristen végre kijött a mosdóból máris az ajtó felé indult, de én nem bírtam magammal és utánakaptam.

-Mi a baj? Azt hittem te is akartad!

Rám emelte csodaszép szemeit, amitől rögtön gyávának éreztem magam. A tekintetében ellenkezés és hidegség tombolt. Vártam, hogy ismét pofán vágjon, de csak kitépte magát a kezeim közül miközben vadul sziszegett.

-Hagyj békén!

Mindkét kezemet feltartottam mutatván, hogy hozzá se érek és megadom magam. Összeszorított álkapoccsal indult előttem leadni a kulcsot a portán, ahol ugyanaz az unott képű nő üldögélt.

Még megköszönni se volt időm, mert Kris megiramodott a kocsi felé. Hangtalanul beszálltam mellé, de még nem indítottam el a motort. Várakozóan ránéztem, bár az idő megállíthatatlanul szaladt előre.

-Mi az?- morogta Kristen felém fordulva.

-Pont ezt kérdezem én is!

Az ajkait egy apró vonallá préselte össze és kibámult az ablakon. Tudtam, hogy nem fog válaszolni így máshoz folyamodtam.

Felemeltem kissé remegő kezem és gyengéden végig simítottam vele a combján. Láttam, ahogy a teste összerándul az érintésemtől, az arcára egy fintor került.

Ebből rögtön megkaptam a választ. Undorodik tőlem, valamit nagyon elrontottam az este. Vagy csak a testemmel volt baj? Esetleg a személyiségemmel?

Nem tudtam pontosan. De egyben biztos voltam: fájtak tettei.

Három óra néma hallgatás után, már nem figyeltem oda Kristen duzzogó arcára inkább a tájba gyönyörködtem. Tény, hogy Kanada gyönyörű szép hely. Néztem a hegyeket amiket sűrű fenyőerdők borítottak, rengeteg élőlénynek menedéket szolgáltatva.

Eszembe jutottak a nagy barna grizzly medvék és ezzel együtt egy történet. Tudtam, hogy Kristent nem fogja érdekelni, de biztos voltam benne, hogy ha akarja- ha nem akkor is hallani fogja.

-Láttál már grizzlyt?- csend- Lefogadom, hogy nem. Ezek az állatok általában nem merészkednek közel az emberekhez, de mindig vannak kivételek.

Kristenre pillantottam aki erősen próbált nem rám figyelni, még a fejét is elfordította.

-Egyszer Michael, apa és én elmentünk Kanadába egy kis falucskába sátorozni. Körülbelül lehettem hat éves, az volt az álmom, hogy láthassak egy olyan nagy medvét közelről. Ki gondolta volna, hogy teljesül ez az álmom?

Felnevettem, miközben ismét Krisre kaptam a szemem aki egy pillanatra ijedten felém pislogott, majd újra közömbös lett.

-Sötét éjszaka volt, a hatalmas fenyőktől nem lehetett látni a holdat, a fénye nem hatolt át a tűleveleken. Nem messze a falutól táboroztunk le, a biztonság kedvéért. Aznap este sütögettünk a tűznél és hát… nagy zajt csaptunk. Hirtelen eleredt az eső, fejvesztve rohantunk be a sátorba minden ételt kint hagyva. Hiába vártuk, hátha csillapodik a vihar ez nem történt meg, így mindhárman álomba merültünk.

Valami zajra és morgásra keltem fel, emlékszem annyira megrémültem, hogy még riasztani se volt erőm a többieket. Kis idő múlva egy nagyobb morgás következében ők is felébredtek. Apa rögtön felismerte a helyzetet és befogta mindkettőnk száját. A rémülettől nyikkanni se mertünk.

Kristen a teljes figyelmét nekem szentelte amitől kicsit megnyugodtam és egy elégedett mosoly áradt szét az arcomon.

-Á, innen nem olyan izgalmas. Még csak nem is láthattam, bár akkor nemigen vágytam rá. Valószínűleg csak éhes volt mi meg kint hagytuk az ételt. A medve elment mi meg másnap reggel indultunk is haza. De ezt az élményt sose felejtem el.

Bólintott, aztán ismét elfordult. Semmit nem ettünk még tegnap óta, idejét láttam megállni. Az út szélén nehezen találtam civilizációt, tekintve, hogy hegyek közt voltunk. Végül rábukkantam egy aprócska nonstop kávézóra- bár szerintem kocsmának nézett ki. A bejárat előtt bőrruhás motorosok álltak, a karjaik tele tetoválással. Az egész jellemükről csak úgy szikrázott az erőszak.

Egyáltalán nem tartottam jó ötletnek, hogy bevigyem magammal Kristent is. Egyszerűbb ha én gyorsan megveszem amit kell és már el is tűnünk innen.

-Maradj itt! Mindjárt jövök!- mondtam neki de le nem vettem a szemem a motorosokról akik állták a tekintetem.

-Miért?

-Egy perc.

Kipattantam a kocsiból és gyorsléptekkel a bejárat felé indultam. A helyiségbe lépve, alig láttam a cigi füsttől ami a levegőbe terjengett. Én is dohányoztam, de ezt azért túlzásnak véltem. A pulthoz sétáltam, pár szendvics sorakozott a márványlapon mögötte egy szőke kislánnyal. Egyáltalán nem ilyen környezetbe illett a törékeny kis teste. A szemeiből könnyen kiolvastam, hogy ezt ő is így gondolja.

-Mit hozhatok?- a hangja egércincogáshoz hasonlított.

-Elvinném ez a pár szendvicset és kérek még két erős kávét is.

Kintről valami zajt halottam de mielőtt még rájöttem volna mi az valaki beindította a zenegépet maximum hangerővel. Egy régi Michael Jackson szám csendült fel.

A lány elém pakolta a rendelést egy kis zacskóba.

-A kávé még fő. Egy pillanat.- motyogta és már el is tűnt.

Sajnáltam, hogy ilyen munkája van szegény lánynak. Sokkal könnyebben eltudtam volna képzelni, mondjuk egy könyvtárban dolgozni.

Kis idő múlva a kávékat is belehelyezte a zacskóba, készpénzzel akartam fizetni de rájöttem, hogy csak bankkártyám van. Remek, újabb időpocsékolás. Aggodalom fogott el, ahogy a bank visszajelzésére vártunk.

Amint ezt megkaptuk felmarkoltam a csomagot és máris az ajtó felé indultam. Nem értettem az adrenalint és nyugtalanságot ami az ereimbe keringett.

A füstből kilépve megkönnyebbülten vettem észre, hogy a motorosok már elmentek. Az autóm felé pillantottam, hogy láthassam Kristen unott arcát, de ő nem volt ott.

Ijedten körülnéztem az aprópakolóba, de sehol se láttam.

Lehet, hogy csak pisilni ment az erdőbe. De mi van ha megeszi egy medve? Majdnem felnevettem ezen a képtelenségen ha épp nem lettem volna tiszta ideg. Elhatároztam, hogy várok egy darabig és nem jön vissza hívom a rendőrséget.

Bedobtam a kocsiba a csomagot ezzel is húzva az időt, beülni nem mertem. Egyszerűen túl ideges voltam. És ha valami baja esett? Pánikszerűen az ajtóba markoltam és a szememet szorosan behunyva hajtottam le a fejem elűzve a rémképeket. Biztosan nincs semmi baja. Csak engem akar bosszantani, hiszen tudom milyen makacs!

Kinyitottam a szememet és az aszfalton megláttam és félig elégett cigi csikket. Lehajoltam érte, csakis Kristené lehet. Ahogy jobban megfigyeltem az aszfalton egyenletes vonalba több elszívatlan csikk is hevert. Egészen addig a helyig ahol a motorok álltak mielőtt bementem.

Szédülni kezdtem, minden homályos lett körülöttem és csak egy bizonyos dolog vízhangzott a fejemben. Elrabolták.

Miattam! Hogy lehettem ilyen barom, hogy egyedül hagytam? Minden az én hibám. Sikerült még egy ember életét tönkretennem… Caroline, Kristen.

Leroskadtam az aszfaltra és a hajamat téptem, éreztem ahogy a könnyek gyülekeznek a szememben. Nem! Nem! NEM!

Miért a szeretteim szenvednek miattam? MÉRT NEM ÉN???

Felüvöltöttem és az aszfaltba vágtam az öklöm, ami a fájdalomtól összerándult. Megakartam halni, bármit megtettem volna csak, hogy megmenthessem Kristent és Carolinet. Az életemet áldoznám értük.

Szedd össze magad!

A hang a fejembe tiszta és érthető volt. Mike hangja. Gyakran hallottam hasonló helyzetekbe a hangját így most sem lepődtem meg. Általában ez csak hallucináció semmi jelentősége nincs.

Gondolkodj!

Behunytam a szemem és lassan belélegezve a friss hegyi levegőt relaxáltam.

Kristen bizonyára kiszállt a kocsiból, hogy rágyújtson. Amikor azok az őrültek elkapták kiesett a cigi a kezéből…

Felpattantak a szemhéjaim. Az országút felé néztem és tisztán láttam az apró fehér csíkokat végig az úton.

Kristen jeleket hagyott nekem, hogy tudjam merre mennek. Hát persze, Kristen okos , nem adja fel egykönnyen! Négykézláb másztam az autómhoz, amint beültem azonnal indítottam, de valami megállított.

Ha most Kristen után megyek… kifutunk az időből. Nem érek oda az orvoshoz és vissza New Yorkba. A torkom összeszorult, ahogy felismertem a helyzet fontosságát. Két élet volt a kezembe és én bármelyiket eldobhatom.

Ha nem követem a nyomokat és nem mentem meg Kristent, vagy megölik vagy még rosszabbat tesznek vele.

De ha utána megyek Carolina egészen biztos, hogy meghal. Ami egyúttal az én halálomat is jelenti.

Mindkettő esetben! Hogy is tudnék élni a bűntudattal amikor tudom, hogy miattam halt meg egy ember?

Teljesen mindegy kit mentek meg, én mindenféleképpen meghalok. Vagy a apám kezei által vagy a sajátoméval.

Caroline még olyan fiatal és Kristen… Mi van Kristennel? Alig ismerem, lefeküdtünk egymással és ennyi volt. Különösebben még csak barátoknak se számítottunk.

Kristennek talán van esélye nélkülem is túlélni, de a húgomnak nincs!

A kijárat felé hajtottam, két irányba lehetett menni: bal: amerről jöttünk és ahol a jelek voltak, jobb: amerre tartottunk és az orvos volt.

Döntenem kellett, nem húzhatom tovább az időt. Mielőtt még mindkettőjüknek túl késő lenne. A vállam megremegett, ahogy elhatároztam magam. Nem titkoltam könnyeimet, senki nem látta.

Csak az előttem lévő feladatra koncentráltam amikor jobbra fordultam.