9. fejezet

Hamar jött az új rész tudom, köszönjétek Lillucinak! A drámák sorozata továbbra se ér véget, úgyhogy lehet félni. Lesz némi újítás: a fejezetek elején a saját gondolataim láthatóak az aktuális résszel kapcsolatban. Egyfajta idézetek.

Puszi: Kitti

Az egész életünk döntések sorozata, vannak jó és rossz döntések. A jó döntések meghozzák gyümölcsüket az élet fáján. A rosszak álmainkba kísértenek.

Igyekeztem csak Caroline-ra gondolni de akárhányszor ezt megtettem, újra az agyamba kúszott Kristen arca amint könnyek gördülnek végig rajta.

Egy ilyen következtébe csikorgó fékekkel megálltam az út szélén és a kezeimbe temettem az arcomat.

Michael! Mindig azt mondtad, hogy bármilyen szorult helyzetből ki lehet mászni. Ehhez csak meg kell találni az arany középutat.

De vajon minden esetben van? Megtudnám menteni egyszerre Caroline és Kristen életét? Valóban lehetséges lenne?

A műszerfalon lévő órára pillantottam, amitől teljesen kétségbe estem. Még ha oda is érek az orvoshoz, kétszer se biztos, hogy vele együtt időben érkezünk New Yorkba.

De ha nem tudtam megmenteni Caroline életét, akkor képes lennék hagyni két lelket kárba veszni? Apám kezei által egyszerűbb lesz meghalni, nem lenne menekülési útvonalam.

Élesen elrántottam a kormányt és 180°-os szögbe visszakanyarodtam. Tudtam a döntésem végleges, ha több időt pazarolok mindketten meghalnak. A gázra léptem és elhajtottam egészen a kocsmáig ahol utoljára láttam Kristent. Az úton még ott sorakoztak a cigi csikkek, ezeket követve indultam északra, ahogy az apró jelzések egyre ritkábban jelentek meg kezdtem megijedni. Míg végül teljesen elfogytak.

Nem tehettem mást tovább hajtottam hátha valahol mégis találok még nyomokat amiket követhetnék. Fél óra céltalan autózás után kezdtem feladni a reményt.

Kitudja megtalálom-e Kristent, de még ha megtalálom mi a bizonyíték arra, hogy életben lesz?

Feleslegesnek tartottam hívni a rendőrséget, nem kapnák el őket hiszem még a motorok rendszámát se tudom. Arra gondoltam innen rögtön hazamegyek, ahol a biztos halál vár rám.

Annyira magamba zuhantam, hogy alig vettem észre, hogy az úttól körülbelül öt méterre a fűben egy mozdulatlan női alak fekszik.

-Kristen!- suttogtam és azonnal megálltam.

Feltéptem az ajtót és a nevét kiabálva futottam felé, de nem reagált. Amikor odaértem még akkor sem mozdult bár a szeme nyitva volt az a semmibe révedt. Az arcát élénk horzsolások tarkították, a teste furcsa kicsavarodott pózba hevert. Az ujjatlan pólójától láttam, ahogy majdnem az egész karja lila színekbe borul.

Nem mertem hozzáérni féltem, hogy esetleg eltört valamilye és fájdalmat okozok neki.

-Kristen, mondj valamit!- könyörögtem, de nem figyelt rám.

Eddig észre se vettem a nyöszörgést ami a száját hagyta el, szüntelen. Ha kicsit jobban figyeltem rájöttem, hogy nem is nyöszörög hanem énekel.

Felpattantam mellőle, hogy kinyissam a kocsi hátsó ülésének ajtaját. Felnyaláboltam Kristen testét, de bármennyire is próbáltam óvatos lenni az arca megrándult a fájdalomtól.

A szemembe egy másik autó fényszórója világított, ahogy leparkolt mellettem. Egy középkorú férfi ugrott ki belőle és hozzánk sietett. Védelmezően közelebb vontam magamhoz Kristent. Nem akartam, hogy elszakítsák tőlem vagy, hogy bárki is hozzáérjen.

-Látom segítségre szorul. A nevem Mr. Cox, egyetemi orvostan hallgató.

Nehezen fogtam fel mit is jelent ez. De nem öntött el különösképpen megkönnyebbülés, nem akartam, hogy egy ujjal is Kristenhez nyúljon ez az ember.

-Letenné a földre, hogy megvizsgálhassam? Van a kocsimba elsősegély csomag.

Nem tudtam mit tenni, bólintottam és akárcsak egy csecsemőt lehelyeztem a puha fűbe. A halk dúdolgatása nem hagyott alább, viszont egyre halkult.

A férfi rögtön mellé térdelt és megvizsgálta a fejét, majd az elsősegély csomagért nyúlt.

-Mi történt vele?- kérdezte az ügyködése közben.

-Nem tudom.- nyögtem és le nem vettem a szemem Kristen arcáról.

-Maga ismeri?

Bólintottam. A sebeit megtisztogatta, de azok még ugyanolyan zölden-kéken világítottak. Hiába beszélt Kristenhez neki se reagált semmit, ez azért megnyugtatott, hogy nem csak makacsságból nem szól hozzám.

-Jó lenne tudni, hogy mi történt de szerintem közel van az ájuláshoz. Azért énekel, hogy a felszínen tartsa magát könnyen meglehet, hogy teljesen elveszti az eszméletét.

A dallam amit énekelt már lassan elhalt dúdolásba ment át. Ijedtem a fiúra kaptam a tekintetem.

-Mit csináljunk?

-Kórházba kellene vinni ha nem tér magához. Hozzon valami nagyobb tárgyat amit a lába alá tehetünk!- utasított és én máris cselekedtem.

Mivel nem volt egy darab táska se nálam fogtam és kiszedtem a hátsó ülést, a pasas nagyot nézett, de rögtön Kristen lábai alá helyezte.

-Beszéljen hozzá, Önt jobban ismeri!

Óvatosan kisimítottam Kris haját az arcából és a szemeibe néztem ami zavartságot tükrözött.

-Kristen, ne tedd ezt velem.- suttogtam, a rögtönzött orvos tapintatosan elfordult- Nem akarlak téged is elveszíteni. Annyira sajnálom ha valaha is megbántottalak, de most nagyon félek. Megijedtem amikor nem találtalak a kocsiba, nem tudtam mit tegyek. Azzal, hogy utánad jöttem eldobtam Caroline életét. Ne csináld ezt.

Semmit nem tett, miközben beszéltem hozzá. Tehetetlenségemben kiabálni kezdtem.

-Ne merd feladni Kristen! Én is küzdöttem, hát te is tedd azt! Téged választottalak Caroline helyett, ő megfog halni!

Elfordítottam a fejem és próbáltam visszanyelni a könnyeimet, mostanában annyit sírok mint egy lány, de nem érdekelt.

-Tyler.- suttogta Kristen rám emelve a tekintetét.

Mérhetetlen öröm öntött el, pezsegve áramlott szét a lüktető ereimben.

-Itt vagyok. Mi történt?- kérdeztem miközben az arcát simogattam.

-Elvittek. Pedig én küzdöttem nem akartam menni, de nem hagytak elmenni. Nyomokat hagytam neked hátha rám találsz, aztán már nem tudtam mit eldobni. Tudtam, hogy fájni fog… leugrottam a motorról és az aszfaltnak csapódtam. Azok a férfiak nem fordultak vissza, lehet, hogy észre se vették.

-Nincs semmi baj. Biztonságba vagy, vigyázok rád.- suttogtam lágyan.

-Talán be kellene vinni a kórházba, eltört a karja és a feje is megzúzódott.- mondta nekem halkan az orvos.

Tisztába voltam vele, már nyúltam is volna Kristen alá, hogy felemeljem amikor elkezdett kapálózni.

-Nem! Nem megyek kórházba. Caroline!- sikította.

-Kristen, be kell menned.

A férfi mellettem nem értett semmit, de azért harsányan bólogatott.

-Nem. Most azonnal megyünk Winnipegbe!

Felnyögtem, hihetetlen milyen egy akaratos, makacs természete van.

-Esetleg tudom ideiglenesen rögzíteni a karját, de meg kell ígérniük, hogy Winnipegbe azonnal elmennek egy kórházba.

Mindketten harsányan bólogattunk, újra remény töltött el, hogy talán a húgomat is megtudom menteni. Rettentő hálás voltam Kristennek amiért feláldozta magát.

Képes lettem volna mindenegyes fájdalmas sóhajtásánál köszönetet mondani neki. Mr. Cox rögzítette a karját és beléparancsolt kettő fájdalomcsillapítót is.

-Nagyon köszönöm.- magamhoz öleltem az orvost és megveregettem a hátát.

-Nincs mit, legalább gyakoroltam egy kicsit.- nevetett.

Nem vártuk meg amíg összeszedi a holmiját, a kiszedett ülést bevágtam a csomagtartóba, majd Kristent óvatosan beültettem az anyósülésre. Még egyszer megköszöntük az orvosnak és máris Winnipeg felé hajtottunk.

-Köszönöm Tyler, hogy utánam jöttél.- suttogta Kris egy kis idő múlva.

Nem tudtam neki mit felelni erre, ő nem látta mennyire fájdalmas volt nekem ez a döntés. De soha nem dörgölném az orra alá.

Néha megkérdeztem tőle fáj-e a még a karja, mire ő mindig letagadta de sokszor láttam az arcát a kíntól összerándulni.

Mikor már a számban éreztem a győzelem mámorító ízét, hogy minden életet megtudok menni megcsörrent a telefonom, a képernyőn apám számával.

Még mielőtt beleszólhattam volna ő már beszélt, a hangja ridegen csengett.

-Fordulj vissza! Elkéstél.