RMF-Remember Me Forever

Nos elérkezett az RMF első fejezete. Hogy félreértés ne essen ez NEM az előző történet folytatása, hanem egy teljesen különálló fanfic. Annyi változás történik, hogy a fejezeteknek címet adok, illetve nem lesznek idézetek az elején. Komment határt természetesen továbbra sem szabok meg, mindenkinek szíve joga, de jól esne ha írnátok pár sort. Azt hiszem ez a fejezet kellően bevezeti a sztori drámaiságát, de ne ettől a résztől ne várjatok sokat.

Jó olvasást, örülök, hogy újra köztetek vagyok!

Kitti

1. Küldetés

Tyler szemszög

Az embereknek álmaik vannak, álmaik, amik hajtják őket előre. Ez egyfajta megfelelési kényszer, a kiszabott cél eléréséről szól, arról, hogy miképp juthatsz el odáig. Az álmok azok a tényezők, amelyek egy-egy nehézidőszakban segíthetnek, vagy akár életben tarthatnak. De valójában az egész egy hatalmas küzdelem a sorsunk ellen. Ha hagynánk, hogy minden a végzetünk szerint történjen, nem lennének híres színészek, popzenészek. Az álmaink azért vannak, hogy lehessen egy célunk az életünkben, amit el akarunk érni. Mi megakadályozza, hogy csak sodródjunk az árral, ez a gát, ami elválasztja a rendeltetés folyóját a döntéseink folyamjától.

Kiskorom óta rengeteg álmot hajszoltam magam előtt, szerettem volna híres színész lenni, vagy énekes. Elképzeltem egy szép házat, egy kedves feleséget és sok édes kisgyereket, akik körülöttünk szaladgálnak. Most egyetlen dolgot akarok… élni.

-Hogy vagyunk ma, Tyler?- kérdezte Maria, az egyik ápolónőm.

-Ma sem hagyták, hogy meghaljak. Reggel volt bent a doki és azt mondta, növekednek az esélyeim az életben maradásra.

Maria halkan kacarászott, miközben megkocogtatta az infúziós zacskót.

-Látja, egyetlen alkalommal járt annál a fánál és máris javult az állapota.

Tegnap egy hónapja tartó fogságom után sikerült elérnem, hogy Maria és még két nővér segítségével sétálhassak egyet a kórház kertjében. Ekkor mutatták meg nekem, azt a fát, amit még 70 évvel ezelőtt egy menthetetlennek mondott beteg ültetett ide. Gondozgatta a kis csemetét és valamiféle csoda folytán az illető, pár hónapon belül teljesen felépült. Ez az eset óta, minden súlyos beteg ehhez a fához jár és várják a gyógyulást. Én személy szerint nem hittem az ilyenekben, de Maria hajthatatlan volt.

-Ez azt jelenti, hogy ma is teszünk oda egy sétát?- néztem rá sejtelmesen.

-A felépülése érdekében mindent meg kell tennünk.

Elrendezgetve a belőlem kilógó infúziós csőt, felálltam a kényelmetlen ágyról. Az izmaim valósággal elgémberedtek, jól esett kicsit kinyújtóztatni őket. De mielőtt még megtehettem volna egy lépést is, egy ápolónő rontott be a kétágyas szobába- ahol én most egyedül töltöttem a napjaimat- és kétségbeesve Mariat hívta. Tudtam, hogy valami baj történt… kíváncsian figyeltem az előttem lezajlódó eseményeket, ahogy szélesebbre tárják az ajtót és különféle gépeket tolnak be, a velem szemben lévő egyelőre üres ágy mellé. A hirtelen jött stressz helyzettől megszédültem, így inkább leültem nem megvárva, amíg összeesek.

Nem telt el pár másodperc máris egy hordágyat toltak be nagy hévvel a szobába. Hogy ki feküdt rajta azt nem láthattam az orvosok kavargó tömegétől. Akkor ijedtem meg igazán, amikor egy kocsin betolták a defibrillátort, sokkal nagyobb volt a baj, mint gondoltam. Az egyik orvos hangosan számolni kezdett, miközben egy másik, aki az én orvosom is volt a műszert a beteg felé tartotta.

-1..2..3..4..5..- kiáltotta, majd az újraélesztő gépet a pácienshez érintette, aki megrándult, szinte felemelkedett az ágyról, aztán újra visszazuhant rá.

A szívritmusát jelző gép továbbra is elnyúltan sípolt.

-Még egyszer!

-1...2...3…4...5!

Újabb áramlöket került a testbe, de semmi más nem történt. A kijelzőn haladó zöld csík, továbbra is makacsul egyetlen egészet alkotva futott tovább.

Ekkor az egyik ápoló pont úgy lépett arrébb, hogy végre láthattam az ágyon fekvőt. Egy lány volt, nem lehetett több tizenkilencnél. Az arca halálsápadt volt és rendkívül békés, csokibarna haja, dúsan terült szét a párnán. Kicsi, törékeny alakja élettelenül hevert, mintha már nem küzdene a halál ellen.

-Újra!- üvöltötte Bob.

-Nincs értelme- szólalt meg egy másik orvos.

-De igenis van!- morrant rá- Még egyszer!

Hirtelen én is sokkal idegesebb lettem, amikor ismét meghallottam a visszaszámlálást. Görcsösen szorítottam a lepedőt, miközben le sem vettem a szemem a lány arcáról.

A teste ismét hatalmas puffanással ért vissza a lepedőre. Az eddig folyamatosan tartó csipogás, most egy pillanatra elhalt, majd szaggatottá vált. Minden szem a képernyőre tapadt, amin lassan hullámozni kezdett a csík.

-Számoljatok!

Amint ezt kimondta, visszatért az állandó sípolás. Az orvosok elszántan megpróbálták újraéleszteni, mikor ez megtörtént feszült csendben a monitort figyelték.

Most mindennél jobban vágytam arra, hogy a számomra idegesítő csipogást hallhassam.

-Gyerünk!- suttogtam ökölbe szorított kézzel.

A néma csendbe valósággal belehasított a ritmusváltás, a kijelzőn megjelentek a hullámok, most már sokkal erőteljesebben.

A szobában beleértve engem is mindenki hangosan kifújta a levegőt. Mind a nővérek, mind az orvosok megtapsolták Bob-t, majd lassan a helyére állt a rend. Bár a lány körül még mindig rengeteg orvos és ápoló mozgott, hogy elrendezhessék a különféle gépeket, illetve vizsgálatokat végezzenek, már korántsem volt olyan ijesztő a helyzet.

Csak órák múlva csillapult le a hangulat, kiürült a szoba és csak hárman maradtunk benn. Maria, én és a lány. Aki továbbra is félholtan hevert és nem volt eszméleténél.

-Mindjárt hozom a vacsorád Tyler- szólt oda nekem a kedvenc nővérem és már ment is ki.

-Várj egy kicsit!- megtorpant az ajtóban kíváncsian felém fordulva.- Ki ez a lány?

Elmosolyodva az ágyam mellé sétált és leült a szélére.

-Ő, Kristen Craig. Most derült ki, hogy leukémiás- felelte gyászos hangon.

-Pont, mint én… -tűnődtem a szemközti ágyat bámulva.

-Az orvosok nem sok jót jósolnak neki.

Mariara kaptam a tekintetem, aki szomorú szemeivel a lányt nézte.

-Hány százalék, hogy életben marad?

Felsóhajtott, miközben a szemébe alig észrevehetően könnyek gyűltek, mindig nagyon a szívén viselte a betegei sorsát.

-30%.

A tekintetem újra az ágy felé tévedt elcsodálkozva ennek képtelenségén. Hisz még olyan fiatal… Most kéne igazán élnie, bulizni járnia, szerelmesnek lennie.

-Nem kell vacsora,- suttogtam lefagyva- nem vagyok éhes.

-Rendben. Jó éjszakát Tyler!

Aprót bólintottam, de közben le sem vettem szemeim a lányról, Kristenről…

Mikor az ajtó halkan becsukódott Maria mögött, felálltam-amit nem szabadott volna nővérek jelenléte nélkül- és az infúzió tartót megfogva, húztam magam mellett egészen Kristen ágyáig, leültem a szélére és közelebbről is megvizsgáltam az arcát. Gyönyörű volt. És annyira védtelen, pedig még csak most várt rá a java. Fogalma sincs arról, mi történt vele, nem tudja, hogy bármikor meghalhat.

A kezem megfontoltan felemelve végigsimítottam, hideg kézfején, meglepett annak selymessége. Apró köröket írtam le rajta, de reakciót nem kaptam, mintha már most halott lenne…

Ennek a gondolata is megijesztett, kétségbe esve kaptam a szemem a kijelzőre és csak figyeltem a szíve ritmusát. Egy apró szív dobbanásait, ami bármelyik pillanatban megszakadhat és kihűlhet. De én melegen akartam tartani ameddig csak lehet. Majd én vigyázok kicsit testrésze minden egyes dobbanására. Segítek neki, ha úgy látom rosszul van, a barátja leszek vagy az oltalmazója. Az, aki, képes lesz növelni az életben maradási esélyeit, azt a keveset, ami van. Aki képes meggyógyítani a lelkét és összeforrasztani a betegség által okozott sebeket.

Mostantól, ő az én küldetésem…