RMF-Remember Me Forever

Meghoztam a fejezetet, ti is látni fogjátok, hogy ebben a részben az érzések kezdenek szépen lassan elmélyülni. Köszönöm a türelmet, remélem meg lesztek elégedve. :)

Kitti

6. Összefonódás

Minden vakítóan fehér volt, mintha valaki szándékosan kiszipolyozta volna a színeket a különböző tárgyakból. Hideg szél keringett körülöttem, végig ölelte a lábaimat, majd a hasamon keresztül felkúszott az arcomig. Nem egészen láttam tisztán, a szememre valamiféle köpeny borult, ami homályosította a látást. Eltelt pár másodperc, miközben a formák szépen lassan alakot öltöttek. Először az égig nyújtózó fákat tudtam kivenni, amit még mindig az a fehér valami borított. Majd a padok és a szobrok is feltűntek. De várjunk csak… ezek nem szobrok. Sírkövek. Abban a temetőben álltam, amiben az álmomban is jártam. A fehér maszlag, pedig nem mást volt, mint hó.

Nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez is csak egy képzeletem által szült világ, vagy ébren vagyok, amíg észre nem vettem a bátyámat felém közeledni.

Egy fajta örömmel vegyített félelem öntött el, mégis ugyanaz a családi melegség, amit a testvérem iránt éreztem.

Határozottan megállt előttem, de nem szólt semmit.

-Michael!- leheltem.

Nem érkezett válasz, lassan megfordult és intett, hogy kövessem. Készségesen teljesítettem parancsát, távolságot tartva, bár mindennél jobban meg akartam ölelni, valami mégis visszatartott ebben.

Kis idő után lecövekelt egy sírkő előtt, miközben mereven bámulta rajta a feliratot. Én jól tudtam mi áll ott, hisz a múltkor már volt szerencsém elolvasni. De azért odapillantottam.

Meglepődve tapasztaltam, hogy eltűnt egy név. Már csak az én nevem vájt bele a kőzetbe.

Megforgatva az agykerekeimet próbáltam rájönni, hogy ez vajon mit jelenthet.

Michael hirtelen felemelte a kezét és a vállamra tette, az elmém elsötétült és képek villantak fel a szemem előtt.

A kórterem…Kristen sikítozik… orvost hívok…nagy csattanás és egy éles fájdalom. Majd azt kiáltom: ,,Kristent mentsék meg!”

Mint egy pórszívó szippantott vissza az álmom a temetőbe. Már értettem mért csak az én nevem áll ott.

Lemondóan felsóhajtottam, de egyfajta boldogság öntött el, hogy legalább ő él.

Michael mellettem megrázta a fejét, mintha csak a gondolataimban olvasna, majd egyetlen szót mondott keményen, parancsolóan.

-Küzdj!

Ezzel taszított rajtam egyet és én zuhanni kezdtem…

Újra fájdalmat éreztem, ugyancsak a mellkasomban. Élesen beszívtam a levegőt, de attól, hogy a bordáim megemelkedtek csak rosszabb lett. Fel akartam emelni a kezemet, hogy a szívemre tapasszam azt, de valami meggátolta. A fülembe bekúszott az idegesítő csipogása az EKG monitornak. Erőlködve nyitottam ki a szemem, de úgy tűnt, mintha a szemhéjaim súlyokat tartanának. Hunyorogva néztem körül a teremben, a szemközti falra pillantottam, ahol Kristen ágy van. De nem volt ott. Ágyastól eltűnt. Az ablakok be voltak sötétítve és az éjjeliszekrényemen különféle rajzok, ajándéktárgyak sorakoztak.

Most balra fordultam, ahol megláttam Kristent, az ágyán fekve, ami az enyémhez volt tolva. Nem rám nézett, de láttam, hogy a szeméből könnyek áramlanak. Csak az infúziós cső tekergett a kezén, ezek szerint az EKG monitor hozzám tartozik. Ez meglepett, Kristen sokkal rosszabb állapotban volt azon az estén.

-Kris- suttogtam szinte hangtalanul.

De ő felém kapta a fejét és előbb megdöbbent, majd örömteli pillantással pásztázott.

-Istenem, Tyler!- sóhajtott fel megkönnyebbülten.

Az ágyán feltérdelve közelebb jött hozzám és vékony, remegő kezét az arcomra helyezte. Jól esett az érintése, egyfajta támasz volt.

-Mi… mi történt?- minden szót alaposan végig kellett gondolnom, mintha elfelejtettem volna beszélni.

-Három hete kómában voltál, annyira féltem Tyler. Azt hittem megöltelek- zokogott fel keservesen.

Összezavarodva figyeltem az eseményeket.

-Megöltél?

-Azon az estén, ha nem akarsz odajönni segíteni, akkor nem történt volna semmi.

-Kris- suttogtam- Ez nem a te hibád. Ha fele annyira nem lettél volna rosszul, akkor is odamentem volna.

Lesütötte a szemeit és halkan szipogva végig cirógatta a kézfejem. Kellemes borzongás futott végig rajtam.

-Tudod mért vagy most ennyire súlyos állapotban?- kérdezte halkan.

Válaszként a fejemet ráztam.

-Kevés orvos volt bent aznap a kórházban, főként csak ügyeletesek. Fontosabbnak találták, hogy az én életemet mentsék meg. Csak később foglalkoztak veled- láttam, ahogy ökölbe szorul a keze és a harag végig áramlik az egész testén.

-Én kértem őket erre, mielőtt elájultam- mondtam boldogan, hisz nem gondoltam, hogy valóban teljesíteni fogják a kérésemet.

Kristen kitágult szemekkel nézett az arcomra, a mellkasának emelkedés megszűnt, nem vett hosszú másodpercekig levegőt.

-Te…

Kezdte de nem tudta befejezni a mondatot, mert Maria és egy orvos lépett a terembe. Kedvenc ápolónőm arcát először láttam igazán gondterheltnek, ő volt az, aki mindig bíztatott engem és majdhogynem félvállról vette a betegségem. De most félt.

-Nocsak Mr. Hawkins! Csak nem felébredt?- mosolygott rám kedvesen Bob.

-De úgy tűnik- motyogtam, de félszemmel Kristent figyeltem aki maga elé bámulva teljesen kizárta a külvilágot. Rettentően érdekelt, hogy vajon min gondolkozhat.

-Hogy van?- kérdezte a doki, miközben megkocogtatta az infúziós palackot.

-Voltam már jobban.

-Azt elhiszem. A nagy nyomástól, amit az ablak betörés okozott összezúzódtak a bordái, és a csattanástól kihagyott a szívritmusa, ettől ájult el. A gerincvelője is megsérült, ami a hosszú ideig tartó kómát okozta.

Hálás voltam, amiért nem használt szakszavakat és megérthettem mi történt velem.

-De ugyanakkor, gratulálni szeretnék.

-Ugyan miért?

-Nincs mindenkiben ekkora fájdalmak között olyan feláldozás, hogy azt kérje valaki mást mentsenek meg. Ha Önre is nagyobb figyelmet fordítunk abban a pillanatban, valószínűleg Kristent elvesztjük.

Az említett személy és én egyszerre rándultunk össze- ami nekem szörnyű kínokat okozott a bordáim tájékán.

-Azt nem tudjuk melyik orvos hibázott, amikor nekilökték az ablaknak, de ha szeretné kivizsgáltatjuk az ügyet- láttam a szemében, hogy nagyon tartózkodik ettől a variációtól.

-Nem köszönöm. Nincs szükség rá.

Megkönnyebbülten bólintott, majd a Marianal lévő fecskendőért nyúlt.

-Tudom, hogy már elege van az alvásból, de így gyorsabban gyógyul- mosolygott rám, miközben a tűt az infúziós palackba szúrta.

-Köszönöm doktor úr.

Bólintott, aztán szélsebesen kiviharzott a teremből.

-Őrülök, hogy nyitott szemmel is láthatlak- mosolygott rám Maria.

Szívesen beszélgettem volna vele, de mindketten sejthettük, hogy a fájdalomcsillapító hamarosan fejbe vág, így ő is távozott a szobából.

Azonnal Kristenre néztem, aki még mindig ugyanazt a pontot bámulta maga előtt.

-Te komolyan feláldoztad az életedet értem?- kérdezte, de mintha csak egy előre elkészített videó felvételt hallgattam volna. Kristen arca rezdüléstelen maradt.

Nem feleltem semmit. Nem bántam meg amit tettem, abszolút nem. Ha akkor nem mondom azt, amit mondtam…akkor Ő most nem élne.

-Még soha senki nem tett értem semmiféle áldozatot.

-Pedig megérdemled- búgtam.

Kristen felém fordult, majd lassan megfontoltan közelebb jött hozzám. Áhítattal figyeltem, ahogy a fejét gyengéden a felkaromra fekteti vigyázva minden műszerre.

Lehunytam a szemem és élveztem a pillanatot. Ha akartam, ha nem felébredtek bennem férfi ösztöneim és a testét átölelve még jobban magamhoz húztam, ő nem ellenkezett. Annyival másabb volt, mint a húgomat vagy az édesanyámat megölelni. Ugyan aggasztott a tudat, hogy ennyire élvezem Kristen közelségét, ezt annak tudtam be, hogy már hónapok óta semmilyen kapcsolatot nem létesítettem nővel, Kris pedig gyönyörű.

-Olyan furcsa ez nekem- szólalt meg tétovázva.

-Mi?- kérdeztem félig lecsukódó szemekkel, az altató hatni kezdett.

-Amíg nem voltál magadnál sokat gondolkodtam. Rájöttem, hogy van valami különös kötelék köztünk, valamiféle összetartozás.

Kérdőn néztem le rá, tetszett, hogy ezt mondta, de kíváncsi voltam honnan gondolja.

-Például, amikor bekerültem a kórházba, akkor te remekül voltál. De aztán, ahogy a közeledbe kerültem fokozatosan romlott az állapotod. Aztán volt az az éjszaka, amikor a roham jött rám, rántottalak magammal. Mintha egymástól függnénk, mintha a sorsunk összefonódott volna. Én nem hiszek a véletlenekben.

Váratlanul ért az eszmefuttatása, de nem tartottam butaságnak.

-Én sem- feleltem, majd ajkaimat lassan a hajához érintettem.