Először is bocsánatot szeretnék kérni, amiért ilyen sokat késett a fejezet. De az az igazság, hogy az életem az utóbbi két hétben egy hatalmas mélyponton volt. És nem akartam ezt fejezetben visszaadni nektek. Különösképp, hogy most egy viszonylag vidám részről van szó. A zsepiket nyugodtan elrakhatjátok...egy darabig! Jó szórakozást!
Kitti
3. Az ígéret
Mindig kell egy mankó, amire tudsz támaszkodni. Ez lehet egy számunkra fontos személy, egy barát vagy egy családtag. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a támaszok nem teljes értékűek. Csak segíteni tudnak, de a problémát képtelenek megoldani. Egy ember van, aki képes erre és ez pedig te magad vagy. Minden azon múlik, hogy TE, hogyan döntesz.
Ezt akarom elérni Kristennél, hogy rájöhessen erre… a gyógyulása főként rajta függ.
A felettébb ízletes reggeli után, a lány legkedvesebb szokáshoz híven vagy az ablakon bámult ki vagy a padlót fikszírozta. Nem érdekelte, hogy órák óta őt figyelem, mintha nem is lettem volna számára a szobában.
-Mért nem nézel rám?- kérdeztem már nem először.
Lemondóan felsóhajtott és végre megszólalt, továbbra se engem nézve.
-Nem látom értelmét.
Érdeklődve bámultam rá.
-Tudod különféle kutatások szerint az emberi szemkontaktus meghatározóbb lehet egy beszélgetésben, mint pár egyszerű szó. Azt gondolom, hogy ez…
-Kit érdekel, hogy te mit gondolsz?- vágott közbe dühösen.
Egy apró mosoly csúszott a szám szélére, mióta itt van, először sikerült kicsalnom belőle nagyobb érzelmet az irányomba. Ez tetszett…még, akkor is, ha csak haragról volt szó.
Nem adtam fel, ennyi nem volt elég. Azt akartam, hogy annyira dühös legyen, hogy rám nézzen.
-Ugyanmár Kristen!- a neve hallatára megrándult- Mindenki szereti, ha törődnek vele.
-Én nem.
Figyelembe se véve folytattam.
-Pontosan tudom, hogy te is szeretnél valakivel beszélgetni. Hogy elmondhasd mennyire félsz, amiről a barátodnak nem beszélhetsz, hiszen őt is csak jobban megijesztenéd. Szükséged van egy társra. Sőt…tudod mit? Megkockáztatom, hogy egyedül RÁM van szükséged és senki másra! Csak én tudok neked segíteni! És ezt te is tudod és akarod is!
A mondandóm alatt a dühe egyre elsöprőbb erővel áramlott felém. Míg nem kitört a ketrecéből és a felbőszült oroszlán csak nem megölt engem… a pillantásával.
-Mért nem vagy képes felfogni te nagyképű majom, hogy senkire nincs szükségem! Különösképp nem egy ilyen segfejre, mint amilyen te vagy! Mégis kinek hiszed magad? Csak itt dirigálsz nekem, miközben azt sem tudod mit érzek. Menj a jó tanácsaiddal a fenébe!
Örömittas mosolyomat nem tudtam visszafojtani, ami csak még jobban felidegesítette. A szívhangját jelző műszer egyre intenzívebben csipogott. Szinte érezni lehetett mekkora erők vibrálnak köztünk, miközben farkasszemet nézünk a másikkal.
Ezt a pillanatot a legjobb barátom, Aiden szakította meg.
-Tyler!- örvendezett, mint egy ötéves, amikor meglátott.
-Aiden!- tettem én is hasonlóképp.
-Ó ember, annyi jó csaj van a folyosón, hogy alig tudtam elszakadni tőlük- nevetett magában.- De látom neked is jutott egy- mérte végig Kristent.
A lány lenéző pillantást vetett a barátomra, majd ismét kibámult az ablakon.
-Hát persze…- vigyorogtam rá.
-Hogy vagy cimbi?
Aiden leült az ágyam szélére, de láttam a tekintetén, hogy alaposan kerüli a pillantásával a karomból kilógó infúziós csövet. Utálta a korházakat, hát még a tűket és a vért.
-Azt, mondják az orvosok, hogy elég nagy esélye van annak, hogy megmaradok és tovább boldogítalak.
-Igen? Helyes! Már unom az olcsó kínai kaját…nem mintha te olyan jól főznél, de kicsit jobban, mint én.
Csak most vettem észre a bal szeme alatt éktelenkedő lila foltot.
-Mit csináltál az arcoddal?
Szégyenkezve lesütötte a szemét.
-Főztem.
Hangosan nevetni kezdtem, nem törődve a barátom mogorva pillantásával.
-Istenem annyira gáz volt, felvittem egy gyönyörű nőt a lakásomba és, hogy kicsit kedveskedjek neki gondoltam csinálok makarónit. De azt senki nem mondta, hogy a forró vízzel teli lábast ne a földre rakjam, így átestem rajta leforráztam a lábam és neki zuhantam a konyhapultnak.
-Mért a földre raktad?- kacagtam tovább.
-Hova raktam volna? A konyhapulton nem volt hely. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy a csaj ezután két órán keresztül úgy röhögött, hogy még csak esélyem se volt semmire.
Szórakozásomnak Maria vetett végett, aki kedvesen belépve a szobába jött felénk.
-Látom kellően jó a hangulat. Jó reggelt Kristen!- mosolygott a lányra, aki mindössze csak bólintott.
-Tyler, mivel tegnap elmaradt a séta arra gondoltam ma kimehetnénk egy kicsit.
-Hadd, vigyem ki én!- ugrándozott Aiden.
-Nem! Csak nővéri felügyelettel mehetnek ki a betegek.
-Ugyan már nem fogom megszöktetni!
-Azt, mondtam, hogy nem- felelte szigorúan Maria és máris a karom után nyúlt.
Aiden áthajolt a válla fellett, miközben a kedven ápolónőmre mutatott, majd az ujjaival egy telefont formált. A hab a tortán az volt, amikor Maria nézve végignyalta a száját.
Elfojtott nevetésemre a nővér is felfigyelt.
-Mit susmusoltok ti itt ketten?
Gyorsan menteni kezdtem a helyzetet.
-Csak Aiden épp azt magyarázta, hogy kicsit szédül.
-Rosszul van?- fordult Maria hátra a barátom felé, aki tettetve az ájulás lehetőségét az ágyba kapaszkodott.
-Nem bírom a kórház szagot. Talán jól esne egy séta Tylerrel.
Maria összeszűkült szemekkel nézett ránk, majd a fejét csóválva beleegyezett. Aiden szinte letérdelve elé fogta meg a nő kezeit és csókolgatta agyon.
-Maga egy szent! De komolyan, ilyen ápolónőkre van szüksége a világnak! Talán meg kéne adnia a telefonszámát, ha esetleg megint rosszul lennék…
-Felejtse el- zárta le a témát Maria, majd szigorúan rám pillantott- Aztán semmi virgonckodás!
A hosszúra nyúlt séta alatt Aiden többször is a lelkemre kötötte, hogy kérjem el Maria telefonszámát, ugyanis imádja az erélyes, mégis lágyszívű nőket.
A nap ragyogott az égben és még a vékony kórházi köntösben sem fáztam. Már az épületben tartottunk, amikor a barátom izgatottan felém fordult.
-Ki az a lány a szobádban?
-Ő Kristen. Tegnap hozták be, leukémiás pont, mint én.
-Még így is gyönyörű.
-Egyetértek- bólogattam.
-Mért nem hajtasz rá? A lehető legjobb helyzetben vagy, vigasztalás közben elejtesz egy kis puszit vagy egy csókot.
-Ja… ha hagyná, hogy vigasztaljam. Mellesleg barátja van és ezt tiszteletben tartom.
Aiden sunyin felém sandított.
-Kíváncsi vagyok meddig fog tartani ez a tisztelet.
Mielőtt ezen elgondolkodhattam volna, a kórtermem ajtaján Garett lépett ki.
-Szia Tyler! Épp téged akartalak megkeresni. Beszélhetnénk?
Aidenre néztem, aki vette a lapot és gyorsan elköszönt.
-Nem bánnád, ha inkább kint beszélgetnénk? Nem szeretném, hogy Kristen meghallja.
Máris helyett foglaltam a folyosón álló egyik széken.
-Tehát miről van szó?
-Kristen elmondta, hogy ma reggel nagyon felbosszantottad- várakozva rám tekintett.
-Igen…muszáj volt kicsit, rettentően magába fordult. Ki akarom billenteni ebből az állapotból.
Megértően bólintott.
-Tudod tegnap este kicsit gondolkodtam. És arra jutottam, hogy nagyobb fájdalom számomra nem is lehetne a világon, mint elveszteni őt. De aztán ma bejöttem és látom rajta, hogy mennyire boldogtalan, hogy rákészül a halálra. Rádöbbentem, hogy inkább az fájna jobban, ha úgy kellene elvesztenem, hogy tudom, hogy az utolsó hónapjaiban nem lehetett boldog.
Garettel nagyon hasonló volt a gondolkodásunk, én is azt gondoltam, amit ő. Kristen most a legfontosabb.
A fiú megfonta a vállam és mélyen a szemembe nézett.
-Én nem tehetem eléggé boldoggá Tyler. Nem vagyok itt vele éjjel-nappal, nem ismerem milyen betegnek lenni. Csak te vagy az, aki képes arra, hogy helyrehozhassa a lelkét. Én csak a szeretettemmel tudok neki segíteni, de ez nagyon kevés.
-Mit szeretnél tőlem?- kérdeztem kimérve.
-Tedd boldoggá! Mindegy, hogy hogyan. Használd a saját módszereid, de nem akarom többé ilyen szomorúnak látni Őt.
-Megígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek.
Megkönnyebbülve magához ölelt, mintha csak régi jó barátok lennénk. Furcsa módon, ezt éreztem.
Miután Garett elviharzott, fagyos arckifejezést magamra erőltetve léptem be a szobába. Kristen egy könyvet olvasott, egy pillanatra sem elszakadva a lapoktól.
A földre szegeztem a szemem, miközben befeküdtem az ágyamba és nem néztem rá többet. Viszont pár óra elteltével, mialatt kitartótan nem törődtem a lány jelenlétével. Egy kíváncsi szempárt éreztem magamon, de a pillantását nem viszonoztam…
