Ne haragudjatok, hogy ilyen sokára tudtam csak hozni, de rengeteg dolgom és bajom van mostanában. Ezért is nem tudok rendszeres frissel szolgálni.
Azt hiszem ettől a fejezettől kezdve készíthetitek elő azokat a zsebkendőket. :)
Kitti
5. Vihar
Van, hogy azt érezzünk egy kietlen mező közepén állunk és a felhők egyre csak gyűlnek felettünk eltakarva a napot. Ilyenkor minden zaj elhal, mintha csakugyan egyedül lennénk. A gerincünkön végig fut egy kellemetlen bizsergés. S érezzük, hogy valami nincs rendben. Valami rossz fog történni. És már nem is a bajtól félünk, hanem a közelgő felhők tudatától.
Két hét telt el azóta, hogy Kristen és köztem tisztázódtak a dolgok. Mégis jókedvünket valami távol tartotta. Lopva idegesen pillantgattunk a másikra, sejtve, hogy az idő hamarosan rosszra fordul. A kórterem fala is, mintha napról napra sötétebb lett volna. Kint nem sütött a nap, állandóan borult volt az ég.
-Tyler!- az ajtó felé kaptam a fejem, ahol szeretett húgom állt.
-Szia kislány!- mosolyogtam rá.
Gyermeki izgalommal ugrott fel az ágyamra és bontogatta máris a nekem készült rajzait. Még fel sem eszméltem, amikor anyukám és az apám is belépett a terembe.
Az apám pont olyan megviselt volt, mint négy hónappal ezelőtt amikor kiderült, hogy leukémiás vagyok. Mikor Michael meghalt, évekig bűntudat gyötörte, amiért nem vigyázott rá eléggé és csak hajszolta az öngyilkosságba. A szerencsétlenség után, teljesen megváltozott, de többé egyikőnk szemébe se tudott őszintén belenézni. Különösen az enyémbe nem, hisz Caroline alig ismerte a testvérünket. A lehetőség pedig, hogy engem is elveszthet felmarta belülről.
Anyukámat nagyon tiszteltem, amiért megpróbálja erősnek mutatni magát. De sokszor láttam, hogy elfordulva tőlem a könnyeit törölgeti.
A húgom jókedvével akar engem életben tartani, miközben nagyon is tudatában van annak, hogy mekkora veszélyben vagyok. Ő a legoptimistább, nála jobban senki nem bízik az életben maradásomban.
-Hogy vagy fiam?- kérdezte apu feszülten.
-Jól- feleltem kurtán.- Milyen volt a nyaralás?
Pár héttel ezelőtt sikeresen kiharcoltam, hogy vigyék el valahova Carolinet. Kapcsolódjanak ki és egy kicsit felejtsék el a gondjaikat. Nem akartak itt hagyni, de végül beleegyeztek.
-Szuper!- fecsegett közbe a testvérem- Voltunk egy csomó múzeumban, ahol a leghíresebb európai festők műveit néztük meg.
-Ó, de kár, hogy nem láthattam. Viszont a te rajzaidat, most már szeretném megnézni- böktem a papírok felé, amiket eltakart előlem.
Szinte az összesen én voltam, még a régi időkről, boldogan mosolyogtam és nevettem a képeken, kivéve egyen, amin egy sírkő mellett állok, miközben egy villám csap le mellettem. Nem csak a rajz drámaiságán lepődtem meg, hanem azon, hogy Caroline eltért a megszokott vidám dolgoktól.
-Itt rossz hangulatodban voltál?
-Nem. Ezt még régebben rajzoltam, szeptember 11.-én.
-Amikor Michael meghalt-suttogtam.
Több nővér lépett be egyszerre Kristent visszakísérve a napi vizsgálatról. Meglepve nézte a körülöttem álló embereket, miközben lefektették az ágyára.
-Kris ők itt a családom. Az édesanyám, az apám és a húgom- mutattam be őket udvariasan.
-Örvendek- bólintott a lány.
Anyu nem nézett Kristenre, le se vette az arcomról a szemét mióta csak bejöttek. Aggódva pásztázott újra és újra.
-Mit mondanak az orvosok?- kérdezte idegesen.
Ma reggel megérkeztek a labor eredmények és kiderült, hogy elhamarkodottak voltak az orvosok mikor azt mondták túlélem. Bár az állapotom javult, valószínűleg ez csak egy hullám völgy. Az orvos gyászosan közölte, hogy az esélyeim ismét minimálisra csökkentek. Erről senkinek nem beszéltem, de a családomnak nem volt szívem hazudni.
A kíváncsian várakozó húgomra pillantottam, majd az apámra, aki meredten a padlót bámulta és végül az anyámra, aki összeomolva, mégis reményteli szemekkel nézett rám.
-Sajnálom-suttogtam megtörten, bocsánatot kérve, amiért fájdalmat okozok nekik.
Anyukám a szája elé kapta a kezét, miközben csökönyösen rázta a fejét. Láttam, ahogy nagyokat nyel, hogy visszafojtsa a sírást.
-Mennyi időt mondtak?
-Pár hónapot, max. egy évet- mondtam remegő hangon.
Anyám megfordult és a sírástól hörögve kirohant a szobából. Összeszorult torokkal figyeltem, ahogy apám is utána indul.
-Caroline a kocsiban várunk! Tyler majd visszajövünk valamelyik nap- kiáltotta az ajtóból.
A húgom dermedten ült az ágy szélén. Megsimogattam a kezét, de nem reagált. Meg akartam vigasztalni, de a szó belém szorult, amikor megláttam, hogy egy kövér könnycsepp gördül végig az arcán.
-Meg fogsz halni?- kérdezte remegő hangon.
-Michael biztos magányos odafent- próbáltam más szemszögből megközelíteni.
-Nem akarom még egy testvérem elveszteni- a hangja elcsuklott, majd a könnyei hirtelen megsokasodtak.
Közelebb kúsztam hozzá és szorosan magamhoz öleltem. Annyira sajnáltam… Bármit megtettem volna azért, hogy ne kelljen ezt látnia. Azt, hogy a bátyja meghal. Hogy még egy személy kilép az életéből.
-Tyler… könyörgöm gyógyulj meg!- zokogta a vállamba, miközben kicsi kezei végig karmolták a hátam.- Esküszöm, hogy többet nem fogom a szemedre vetni ha dohányzol, vagy hogy pocsék a főztöd.
Gyászosan elmosolyodtam és utat engedtem egy könnycseppnek. Nem érdekelt, hogy megfogadtam erős maradok, a húgom fájdalma letaszított a mélybe. Őt volt a legrosszabb látni szenvedni.
Még egy elcsukló hang töltötte meg a szobát. Meglepve néztem Kristenre, fátyolos szemeimen keresztül. Sírt. Minket nézett és pont, mint én, hagyta elgyengülni magát. Lehunytam a szemem, képtelen voltam látni plussz egy ember gyötrődését. A pokol közepén éreztem magam.
-Menj!- suttogtam Caroline fülébe.
Nehezen elengedve egy puszit nyomott nedves arcomra.
-Szeretlek.
-Én is téged- mondtam, miközben búcsút intettem neki.
Kristen csendesen pityeregve figyelte a húgom távozását.
-Azt hittem hazudtál!- nézett egyszer csak rám.- Azt gondoltam csak nekem mondtad azt, hogy túl fogod élni, hogy közel engedjelek magamhoz.
Nem láttam értelmét hazudni.
-Így is volt. De reggel megérkeztek a labor eredményeim.
-Annyira szörnyű volt látni…, ahogy egyenként omlanak össze a családtagjaid. A húgod…-küszködve elhallgatott.
-Neked nincs családod?
-Nincs. Garett az egyetlen fontos személy az életemben.
-Akkor szerencsésebb vagy ilyen szempontból, mint én.
***
Tisztában voltam vele, hogy álmodom, de minden valósághű volt. A húgomat láttam, ahogy egy sírkőre borul és szívszaggatóan zokog. A szívem egyetlen apró csomóba ugrott össze, szinte éreztem a mellkasomba nyilalló fájdalmat. A szívem felé tapasztottam a kezem, miközben közelebb mentem a húgomhoz. De mire odaértem eltűnt, s az ég hatalmasat dörrent. Az ezután következő villámcsapás, megvilágította a sötét temetőt. A szél elsöprő erővel támadt fel és süvített végig a fák között. Én a földre zuhantam, de megállíthatatlanul közeledtem a célom felé. Hunyorogva próbáltam kivenni a mészkőbe vájt felíratott. Lassan olvastam végig a betűket: Itt nyugszik Tyler Hawkins és Kristen Craig.
Ebben a pillanatban egy vérfagyasztó sikítást hallottam a távolból, ami egyre hangosabb lett. Minden gondolatom eltűnt a rémisztő hangban, a fülemre nyomtam a kezem, de a sikoly csak még hangosabb lett…
Felpattantak a szemeim, vadul ziháltam, miközben a látásom hozzászokott a szoba sötétjéhez. Csak egy álom volt-nyugtattam magam. De a sikoltást még mindig hallottam. Egyenesen Kristen ágya felől.
Remegő kézzel nyúltam a kislámpám felé, hogy fel tudjam oltani. Amint halvány fénybe borultak a falak a rémálmomhoz hasonló látvány fogadott. Kris önkívületi állapotban vergődött az ágyán, miközben fülsüketítően kiáltott.
Gondolkodás nélkül álltam talpra és szaladtam oda hozzá.
-Kristen! Hallasz?
Nem érkezett válasz, a szemei fent akadtak és úgy tűnt semmit nem fog fel. Az egyik kezemmel megpróbáltam lefogni vadul hánykolódó testét, míg a másikkal a nővérhívó gombot nyomtam meg.
-Kris! Figyelj rám!- ragadtam meg az arcát.
Kirántotta a fejét a kezeim közül, majd hadonászva igyekezett eltaszítani magától. Orvosok és nővérek hada rohant be. Könnyedén arrébb löktek, a hátam nekicsapódott az ablaküvegnek. Az ütéstől hirtelen nyomást éreztem a mellkasomban, ami egészen a szívemig hatolt.
Felhördültem a fájdalomtól, miközben éreztem, hogy kezdem elveszteni az eszméletem.
-Tyler!- hallottam valahonnan Maria hangját, azután éreztem, hogy gyenge kezei elkapnak. -Orvost!
-Ne!- kiabáltam, bár nem voltam benne biztos, hogy hangokat is képeztek a hangszálaim- Kristent mentsék meg!
Egy utolsó éles fájdalom szúródott a mellkasomba, és ezzel együtt minden elsötétült.
