De addig is, hogy ne hagyjalak titeket olvasni való nélkül hoztam nektek valamit. Mint tudjátok, nem csak erre a blogra írogatok történeteket, hanem regényeket is írok. De szinte kötelező jelleggel szükség van arra, hogy novellákat is alkossak. Ezekre a kis művekre azért van szükség, hogy egy-egy felolvasás vagy pályázat alkalmával ne üres kézzel álljak, hanem adjak magamból valamit. Tudom, hogy mindenkinek vannak előítéletei a novellákkal kapcsolatban...túl rövidek, sűrűek, unalmasak és hát nem szeretjük őket. Ne aggódjatok én is így vagyok ezzel, de mivel kötelező nincs mit tennem. Ennek következtében mivel tudom, milyen unalmas tud lenni egy ilyen mű én mindig próbálom kicsit izgalmassá tenni, már amennyire a keretek megengedik.
Na tehát, van egy nem is olyan régi késznek mondott novellám, amit a kultúra napján olvastam fel, aztán be is vágtam a fiókba. Csak, hogy most elő kellett vennem, mert indulok az iskolában egy írói versenyen, ahova ezt fogom beadni. Ezért gondoltam azt, hogy nektek is megmutatom. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre és remélem, hogy novella téren sem okozok nektek csalódást, illetve akik eddig nem igazán kedvelték az ilyen jellegű műveket ezt az egyet szeretni fogják.
Jó olvasást! :)
Megbocsátás
Van egy érzés, amit úgy hívnak gyűlölet. Rendkívül sokféleképpen
mutatkozik meg az emberekben. Van, aki ellenszegül és vannak a
gyengék, akik megalkusznak. Ők hajlamosak azt elfelejteni, hogy ez
csak egy pillanatnyi állapot, ami nem tart örökké. Minden emberi
érzelem képes elhalványulni és megerősödni, így a gyűlölet is.
Életem során különösen sokat tombolt bennem ez a kegyetlen érzés.
Hiába próbáltam mindenféle módon kiűzni magamból, valósággal a
testembe égett. Az idő ugyan sokat segített, az a húsz esztendő, amit
az út szélén hagytam, segített elhalványítani minden emléket. De vajon
volt-e értelme eddig várni? Vagy már hamarabb döntenem kellett volna?
Hosszú évek alatt az összes éjszaka kínzott a gyűlölet, újra és újra
bombaként robbant bennem. Mintha már ez az érzés és én nem
létezhetnénk külön. Olyan, mintha hozzám tartozna és szervesen létemet
képezné.
De más érzelem is helyet kapott a lelkemben, ami versenyt futott a
gyűlölködéssel. Ez pedig a szeretet volt. Akit valaha életemben
utáltam, valamikor szerettem is, hisz a kettő közt láthatatlan acélkötelék van. Ez bántott a legjobban, hogy nem tudtam az érzelmeket
elkülöníteni egymástól. Hiába küzdöttem, erősebbnek bizonyult nálam.
Az alig pár perce kezdődő alkony narancssárga és rózsaszín színekbe
bújtatta a keskeny utcát, amin haladtam. A cipőm hangosan kopogott a
kemény betonon, a kabátom zizegett, ahogy céltudatosan róttam az
utam. Néhány ember mellett elhaladtam, akik jóformán ügyet sem
vetettek rám. Üveges tekintettel kerültek ki, még csak rám se pillantva.
Lassan végig haladtam az utcán, ahol az aszfalt véget ért és csak egy
kirándulók által kitaposott ösvény vezetett úti célomhoz, a magasra
nőt füvön keresztül.
Már a nedves homokon jártam, amikor váratlanul valaki megszólított.
- Arra jobb, ha nem megy szürkületkor!
Kíváncsian fordultam hátra a hang irányába. Magas férfi volt, borostás
arcbőrrel és vidám tekintettel. A ruhája gondozott, de az arcában
mégis felfedeztem valamiféle távolságtartást. Ahogy sötétbarna szemeibe
néztem, láttam bennük a félelmet és a mérhetetlen kíváncsiságot.
Egy apró mosolyra húztam a szám szélét, megszoktam ezt a reakciót a férfiaktól.
- Köszönöm a figyelmeztetést, de jól tudom mit teszek - feleltem
könnyed, szenvtelen hangon.
Meg sem várva a férfi válaszát, elfordultam tőle és ismét megtettem pár lépést.
- Várjon! - ahogy ezt kimondta megdermedtem, de továbbra is háttal
álltam neki. - Mi a neve?
A kérdése belehasított a hideg levegőbe. Régóta senkit nem érdekelt a
nevem, megszokott volt, hogy a többiek félnek attól a komor
hangulattól, ami körülleng. Őt mért érdekli?
- Amanda - mondtam, miközben az égre tekintettem, ahonnan egyre inkább
eltűnt a narancssárgás árnyalat és a helyét a feketeség birodalma vette át.
- Az én nevem Phil - mondta. - Ha nincs ellenére, akkor inkább
elkísérném az útján, mint hogy egy ilyen szép hölgyet veszélynek
tegyek ki.
Jól ismertem az embereket, gond nélkül beleláttam a lelkükbe. Így most
tisztában voltam vele, hogy nem csak értem érzett aggódás miatt
ajánlotta fel magát.
Kesernyésen mosolyogtam rá a vállam fölött. Pont úgy állt ott, ahogy
érkezett, a szemében még mindig ugyanaz az érdeklődés csillogott.
- Nézze Phil, a világ, ahol élünk már régen megromlott. Megváltozott a
természet és vele együtt minden élőlény. De az élet még továbbra is
ugyanolyan értékes, mint volt. Ez az egyetlen dolog, amit okosan kell
kihasználnunk, úgy, hogy nekünk az kielégítő legyen. Most én arra kérem önt, hogy hagyja hadd csináljam úgy, ahogy én szeretném. Engedje meg, hogy segítség nélkül alakítsam a sorsomat.
Felé fordultam és tekintettem mélyen az övébe fúrtam.
- És Phil..., felejtse el, hogy engem valaha is látott!
A percnyi döbbenetben a szája is tátva maradt, de végül bólintott és
hátrált egy lépést. Hálából rámosolyogtam, majd mint azelőtt, hogy
megállítottak volna, továbbhaladtam.
A félig elszáradt magas fű egészen a combomig ért, csakugyan nem járt
erre senki a sötétedésben. Éreztem, hogy a rég nem tapasztalt
boldogság visszakúszik a testembe. A gyűlöletnek itt most nem volt
helye.
Amint sikerült elérnem ezt az önfeledt, majdhogynem gyerekes
állapotot, egymás utána gondoltam azokra az emberekre, akik valaha a
környezetemben éltek és akik tönkre tették az életemet.
Az első a képzeletbeli listámon az anyám volt. Meghálálhatnám, amiért
adott egy esélyt az élethez, de mégis jobban örültem volna, ha ezt
sosem teszi meg. Nem várt gyerekként hozott a világra és esze ágában
sem volt gondoskodással és szeretettel felnevelni engem. Az apám sem tehette meg ezt, hisz ő azt se tudta, hogy van egy lánya. Az anyám ötéves koromban kitett az
autópálya szélére és otthagyott.
Lehúztam a sapkámat a fejemről és a nedves fűtengerbe hajítottam.
Halkan puffant, megrezzentve a fűszálakat, de a hang hamar elhalt.
Csöppnyi gyermekként állva a száguldó autók mellett vártam, hogy az
,,édesanyám" visszajöjjön értem. Hiú gyermeki lélekkel elhittem, hogy
ez valóban be fog következni. Lekuporodtam az út mentén lévő árokpárta és csak ültem és vártam. Órákkal később, lassan kezdtek bekúszni az agyamba azok a gondolatfoszlányok, amelyek próbálták bizonygatni, hogy az anyám örökre itthagyott. Pár pillanat elteltével gyermeki reménységem kártyavára magába roskadt, majd összedőlt. Halkan pityeregtem, de nem az anyukám elvesztése miatt törtek felszínre lánykori könnyeim, sokkal jobban aggasztott, hogy egyedül maradtam. Életemben ekkor éreztem legelőször a magány fojtogató karmait.
Baljós előjelnek is vehettem volna azt, mikor egy autó lefékezett mellettem, de nem öntött el félelem.
Kövér, szakállas, mogorva férfi szállt ki a járműből. Nem kérdezett semmit és én
sem szóltam egy árva szót sem. Egy egészen aprócska pillanatra átsuhant egy mosoly az arcon, amitől hirtelen biztonságban éreztem magam, mintha egy füstölő kéményű meleg ház nyitna nekem ajtót. A férfi lekúszva hozzám, a kezét nyújtotta. Nyúlánk ujjait megfeszítette, hogy elrejtse keze remegését, de néha- néha láttam azt megmoccanni. Felemeltem a kezem és az övébe csúsztattam.
Beültetett a kocsijába, gondosan becsatolta a biztonsági övem, majd gyengéden megsimogatta a fejem. Úgy tekintettem a férfira, mint egy isteni küldeményre, aki
azért jött, hogy megmentsen a balsorsomtól. Hamar kiderült, hogy ez
korántsem így van.
Arthur csak egy olyan személy volt, aki elvesztette a családját és a munkáját a saját hibájából. Azzal, hogy mellészegődtem pénzhez juthatott. Gyakran vitt ki magával a járókelőktől forgalmas utcákra, ahol mindössze annyit kellett tennem, hogy kezeimet összetéve az emberek felé tartottam a markomat. Talán fel sem fogtam mi az amire rákényszeríttettek, de az adakozók arcán átsuhanó részvét sejttette, hogy valami nincs rendjén. Ahogy cseperedtem ez nyilvánvalóvá vált a számomra. De akárhányszor megpróbáltam ellenszegülni, Arthur alkoholtól lebénult aggyal nekem rontott és véresre vert. Kizárólag azért maradtunk egymás mellett, mert csak így tudtunk megélni.
Menetközben letekertem a nyakamról a sálam és megigézve figyeltem,
ahogy eldobva, a szél belekap az anyagba és messzire repíti tőlem.
Az általános iskola elvégeztével a sarkamra álltam és Arthur egy
önkívületi állapotát kihasználva elmenekültem a lepukkant lakókocsiból.
Iskolaéveim során szert tettem egy nagyon jó barátra, Tamarára. Megértette
azokat az érzéseket, amik bennem kavarogtak. Tudta, hogyan kezelje a
meggyötört életemet, támaszt és reményt adott nekem. Ám létem történetét, nem hagyta meg magának, mint bizalmas információt. Pár nap alatt az egész osztályban szétterjedt és diáktársaink különböző feltételezéseket gyártottak rólam és egykori élettársamról Arthurról. Viszont túlságosan szerettem Tamarat, minthogy ez miatt véget vessek a barátságunknak, így megbocsátottam neki. De ő távolodni kezdett tőlem, mintha attól félt volna, hogy lealacsonyodik az én szintemre és iskolapletyka válik belőle. Valószínűleg ebből az okból kifolyólag, egyik napról a másikra a ruháival együtt eltűnt. Az albérletet, ahol éltünk nem tudtam fenntartani, így az utcára kerültem.
Egyenként lehuzigáltam az ujjaimról a kesztyűt és a lábam elé ejtve őket végigtapostam rajtuk.
Egyetlen ember volt az életemben, aki valaha is többet adott nekem,
mint bárki más. Megmutatta, hogyan kell bízni a társainkban, általa
éreztem meg milyen valakit tiszta szívből szeretni.
Steven otthont és munkát biztosított nekem, öt évvel idősebb volt
nálam és ügyvédként dolgozott. Megtanította, hogyan segíthetek neki a papírmunkákban, cserébe mindig meleg vacsorával vártam a lakásában, ahol én is élhettem. A kezdetleges barátság nem sokkal később megismerkedésünk után szerelembe csapott át. Először és utoljára voltam szerelmes. Ez volt az az érzés, ami képes volt teljes mértékben elnyomni a gyűlöletet.
De a sors újra közbe avatkozott, és fanyarú mosollyal az arcán elragadta tőlem azt az
embert, akinek köszönhetem, hogy élek. Steven váratlanul meghalt.
Az életem ismét olyan lett, mint volt. Kopár és kietlen, mintha csak
egy sivatagban sétáltam volna álmok és remények nélkül.
Elérkeztem úti célomhoz, oda ahol először találkoztam Stevennel. A
szél, ami az arcomat simogatta, hozta magával a hőn szeretett férfi
illatát. Minden kedves emlék eszembe jutott az érintései, a csókjai, a
szavai. Egyszerre voltam boldog és egyszerre szenvedtem, ez a kettőség
már megszokott volt az életemben.
Hidegtől remegő ujjakkal gomboltam ki a kabátomat, a fagyos levegő
azonnal bekúszott a könnyű pulóverem alá. Vacogni kezdtem, de
rettentően elszánt voltam. Eszembe se jutott más lehetőség csak az,
amin már régóta gondolkozom.
Ledobtam magam mellé a kabátom és mély levegőt véve a meredek, több
mint száz méter magas szikla peremére álltam. Lenézve a mélybe, a
szürkületben még éppen, hogy ki tudtam venni a fagyos tenger vad
tajtékzását. A hullámok az éles sziklafalnak csapódtak, majd ismét
visszahúzódtak. A félelem csak egy pillanatra járta át a testem, de
amilyen gyorsan jött olyan hirtelen is tűnt el.
A cipőm eleje a levegőben lógott, szinte csak a talpam egy kis része
ért a földhöz. A szél vadul cibálta a hajamat, az égen pedig viharfelhők gyülekeztek.
Lehunytam a szemem és azokra az emberekre gondoltam, akik ártottak
nekem, vagy egy szóval, vagy egy tettel. Az utolsó gondolatom, a
következő volt: Megbocsátok!
