24. fejezet

Elkezdődik a drámák sorozata, előre is mindenkitől elnézést kérek!

Kitti

Meg kell tanulnunk elfogadni amink van, és küzdeni azért amink nincs.

-Szeretlek!- súgtam még a színpadon állva.

Elmosolyodott, majd fülig pirulva lehajtotta fejét. Nevetve néztem körül a terembe, Aidennek nem tűnt fel, hogy már rég véget ért a dal, tovább skandálta a reflént. Adam tekintetéttől egy pillanatra megijedtem, nem volt dühös sem szomorú, ahogy Kristent bámulta. Viszont mérhetetlen csalódás ült ki az arcára, a tartása meggörnyedt és inkább hasonlított egy száz éves haldokló öregemberre, mintsem egy fiatal srácra. Bármennyire is utáltam, most megsajnáltam. Akár én is lehetnék ebben a helyzetben, ha Kristen másképp döntött volna.

Leléptünk az aprócska színpadról, de amikor a többiek felé indultam az angyalom megragadta a karom és csábosan a fülembe suttogott.

-Menjünk fel, olyan rég voltunk már úgy együtt!

Kellemes borzongás futott végig rajtam, nem törődtem a barátainkkal megragadtam Kristen kezét és szinte a falhoz lapulva siettünk az ajtó felé. A folyosón több ismeretlen ember is megbámult, ahogy eszeveszetten rohantunk.

Reszkető ujjakkal nyitottam ki a zárat, hogy a meleg szobába lépjünk. Felkapcsoltam a villanyt, hogy láthassunk valamit, de Kristen azon nyomba le is oltotta. Vaksin tapogatóztam a sötétbe, míg végül rátaláltam Kris keskeny derekára. Amint hozzáértem zihálni kezdett, ami kellőképp fényezte az egomat.

Az iménti elveim, hogy nem fektetem meg rögtön Kristent már messze jártak. Próbáltam visszafogni fékeveszett vágyamat és nem vadállatként megcsókolni, holott legszívesebben azt tettem volna.

A lábai egy pillanatra megrogytak, így még szorosabban fontam köré a karjaim, miközben halkan kacagtam.

-Mi az ennyire hiányoztam?

Nevetve lökött az ágyra, hogy aztán fölém mászva a szemembe nézzen.

-Fogalmad sincs mennyire!

Lecsapott ajkaimra, felhergelt vadmacskaként, a bájos kis cica eltűnt. Hagytam, hogy ő irányítson mért ne tettem volna? Bármit megadtam volna egyetlen érintéséért.

Férfi létemre azért én sem voltam tehetetlen, a kezeim észrevétlenül simogatták le Kristen vékony fekete ruháját.

Mikor végre sikerrel jártam és lehúztam róla, új s egyben régi utakat kutattam fel. Puha bőre perzselt az ujjaim alatt, átadva a forróságot belém is.

Lerángatta rólam a pólómat és a nadrágomat, bár azzal voltak problémái, meglehetősen szűkössé vált ez idő alatt. Barangoló kezeimet a fejem fölé szorította és mosolyogva nyomott egy puszit a szívem helyére. Ellágyultan figyeltem, ahogy a fülét a mellkasomra tapasztja, hogy hallhassa az emberek legszebb szervének őrült dobogását. A pillanat megállt a levegőben és nem is akartam elengedni. Egészen addig, amíg Kristen sokat akaróan meg nem csókolt és eleresztette kezeimet, visszarántva belém vágyaimat.

Akadály nélkül távolíthattam el fehérneműit, miközben ő is hasonlóan tett az alsónadrágommal. Végig cirógattam a combja belső peremét, de hangja megállított.

-Nem bírok tovább várni! Szeress!

Fölé hajoltam és ajkaimmal éppen csak súrolva az övét hatoltam belé. Egyszerre szakadt fel elégedett sóhaj mindkettőnkből. Nem mozdultam meg, a régi élmény minden örömét ki akartam élvezni. Persze egy idő utána a vágyam ezzel nem értett egyet, így lassan mozogni kezdtem benne.

Már olyan hosszú ideje vágyódtunk a másikra, hogy nem kellett sok mozdulat miután előbb Kristent, majd követve őt engem értek el az orgazmus hullámai.

Fáradtan öleltem magamhoz, kicsiny testét, ami szüntelen remegett. A hold bevilágított az ablakon az éj nyugodt volt, mégis valahogy vészjósló.

Kristen hangja törte meg a csendet.

-Volt már olyan, hogy megérezted a közeljövőben valami nagyon rossz fog történni?- mélázott a szemközti falat bámulva.

-Igen-leheltem.

-Régen nem gondolkodtam ilyeneken. De a világ változik és vele együtt mi is változunk Tyler. És én félek, nem tudom mitől, de bennem van ez az érzés, ami nem hagy nyugodni.

-Nem akarom, hogy aggódj e miatt! Nem lesz semmi baj, óvatosak leszünk nem fogunk lebukni.

Megrázta a fejét a mellkasomon.

-Most nem csak erre gondoltam. Erről a félelmemről sem kellene megfeledkeznem, de más aggaszt.

-Mond el mit érzel!- simítottam végig bársonyos haján.

-Amióta elhagytalak rémálmaim voltak és mindnek te voltál a főszereplője. Az álmok pedig mindig ugyanúgy zárultak- suttogtam szinte hangtalanul.

-Meghaltál. Mindig! Hiába próbáltam ezt megakadályozni nem ment.

Michael halála óta úgy gondoltam erre a jelenségre, mint egy szörnyű erőre, ami elvette a bátyámat és tönkre tette az életemet. De azon sosem tépelődtem, mi lenne, ha én halnék meg.

-Azt hittem ezek az miatt vannak, hogy elhagytalak és csak a bűntudat kelti ezeket a rémes álmokat- folytatta Kris.- De még most előjönnek Tyler! Félek, annyira félek!

Könnyei a bőrömre folytak, megijedtem a hangulatváltozásától. Védelmezően öleltem, ő ugyanezt tette. Egymást akartuk védeni.

-Nélküled nem megyek sehova!- bizonygattam, de Kristen balsejtelme rám is átragadt.

Ha az emberek a jövőbe látnának, egyszerű lenne az élet. Tudnánk, hogy mit mikor és hogyan tegyünk, rossz következmények nélkül. És a saját halálunkat is végig nézhetnénk, hogy utána megakadályozhassuk azt.

Figyeltem, ahogy Kristen szemei lassan lecsukódnak, őrizni akartam az álmát, megvédeni őt mindentől.

Michael! Egyszer azt mondtad nekem, hogy nem az elhunyt szenved, hanem a családja, barátai, hozzátartozói. Kristen vajon, hogy viselné, ha csatlakoznék hozzád, ha az álmai valóra vállnak?

Az angyal szemei hirtelen kipattantak és ijedten kapta rám a tekintetét, attól féltem megneszelte a gondolatmenetemet.

-Tyler!- a hangja hisztérikusan csengett.

-Mi a baj?

Nagyot nyelt és elfordította a fejét.

-Nem védekeztünk!

A torkomra forrt minden szó. Beletelt tíz másodpercbe, amíg megtaláltam a hangszálaimat.

-Az nem lehet… te…szeded a fogamzásgátlót…

-Féléve nem- lehelte.

Egyikőnk se szólalt meg. Tudtuk nagyon jól ez milyen következményekkel járhat. Mégsem éreztem semmit, mintha minden emberi érzést kiszipolyoztak volna belőlem. Ültünk a néma csendben, mint két buborékba zárt katica. Könnyen kipukkaszthatnánk a buborékot, de nem tesszük meg, mert különös légkört hordoz magában.

A telefonom idegesítő csörgése szétrepesztette a burkunkat, mire mindketten összerezzentünk. A készülékért nyúltam, amin Caroline neve villogott.

-Szia!- a hangom ingatag volt, így gyorsan megköszörültem a torkom.

-Hello!

Az örökké fecsegő kishúgom eltűnt, gyászosan hallgatott.

-Baj van?- kérdeztem azonnal.

-Apa már egy hónapja megígérte, hogy elvisz arra a kiállításra, ami csak egy évben egyszer nyílik meg.

Élesen beszívtam a levegőt, rosszat sejtettem.

-Anyuval a múzeum előtt vártunk rá, de nem jött. Elmentünk az irodájába, de épp tárgyalása volt ezért kiküldött minket, meg se hallgatott.

Caroline hangja elcsuklott, magam előtt láttam az arcát, ahogy egy könnycsepp gördül végig rajta. A kezem ökölbe szorult.

-Anya mit mondott neki?

-Ismét elmagyarázta, hogy van két gyereke, akik szeretik őt. Mire apa azt mondta, hogy te… nem vagy a fia.

A húgom nem tudhatta, hogy mindezt egyszer már mondta nekem az apám. Még a kórházban tagadott ki a családból. Ettől függetlenül újabb ütés találta el az arcomat, de most csak a testvérem érdekelt.

-Hazamegyek és beszélek vele! Ezt nem teheti meg veled!- morogtam, miközben a ruháimat kapkodtam magamra.

-Siess!- szipogta.

Kinyomtam a telefont és nagy hévvel vágtam az éjjeliszekrényre. Kristen aggódva figyelte az arcomat.

-Mi történt?

-Apám megint felültette Carolinet, de ezt már nem hagyom! Visszamegyek New Yorkba!

A pár holmi, amit érkezésünk óta kipakoltam hangos puffanásokkal landoltak az utazótáskámba.

-Veled megyek!- ugrott fel az ágyról Kristen.

Hálás pillantást küldtem felé, ez sokat jelentett nekem. De ahhoz túl dühös voltam, hogy ezt tettekkel is bizonyítsam.

-Hogy jutunk haza?- kérdezte magára húzva egy farmert.

-Taxival a vonat állomásig, nem vagyunk túl messze. Szólnál a többieknek, hogy elmegyünk? Addig én befejezem ezt-vettem ki kezéből a táskáját.

Bólintott és kirohant az ajtón. Eddig tartott a boldogságunk, egyetlen tudat nyugtatott, ez pedig Kristen ittléte volt. Nélküle ezt nem bírnám végig csinálni. Az adrenalin vadul lüktette az ereim falát, törni-zúzni akartam. Mégsem tettem. Ha csak Kristenre gondoltam egy pillanatra átjárta a testemet a nyugalom.

Michael egyszer azt mondta nekem, egy ember nem lehet boldog. Rengeteg tényező kell a tökéletes boldogsághoz. Ha egyszer átéljük ezt az érzést, akkor gondoljunk a szenvedő emberekre és rögtön megtudjuk, hogy nincs olyan momentum amikor azt mondhatnánk, most igazán boldog vagyok! Egyetértek vele.

Lassan tizenöt perc telet el, de Kristen nem tért vissza. Épp a keresésére akartam indulni, amikor kinyílt az ajtó és halálsápadtra vált arccal szerelmem vánszorgott be rajta.

-Tyler!- suttogta remegő hangon.

A lábam földbe gyökerezett, megkapaszkodtam az egyik bútordarabba, hogy talpon tudjak maradni.

Kristen rám emelte könnyes tekintetét, a végtagjaim elzsibbadtak.

-Adam rájött! Mindenről tud, ami köztünk történt!