Szünet...

Kedves olvasóim!

A blog kiláthatatlan ideig szünetel. Ennek oka, hogy 1 éve elkezdtem egy újabb nagy regényt, ami még az elsőnél is fontosabb a számomra. Sajnos ezt a történetet abba kellett hagynom, mikor kutyafuttában a Reményt kezdtem el javítani. Azóta leginkább a bloggal és a sulival foglalatoskodtam, illetve kisebb műveket írtam. Most viszont, hogy kirobbant a nyár nem csak másoknak az elvárása, hogy fejezzem be azt a regényt, hanem az enyém is. Egyszerre pedig két történetre nem lehet figyelni, így választanom kellett.

Majd azért igyekszem néha megejteni egy-egy fejezetet, de nem ígérek semmit. Ne értsétek félre a blog nem zár be(!) csak szünetel, a történetet, amint tudom folytatni fogom.

Szép nyarat mindenkinek!

Kitti

RMF-Remember Me Forever

Sajnálom, hogy ennyit csúsztam, legközelebb igyekezni fogom, de remélem azért a fejezet mindenkit kárpótolni fog.

Kitti

8. Egy álom

Az ajkaim éppen, hogy csak súrolták az övéit, amikor hirtelen Garett lépett ki az ebédlőből…

Először nem vett észre minket, az ingén törölgetett egy foltot, ennyi idő meg nekem pont elég volt, hogy távolabb húzódjak Kristentől. A barátom abban a pillanatban nézett felénk, ahogy ez megtörtént.

-Oh, nem tudtam, hogy már jöttök. De látom nem ment könnyen-bökött az ujjával ránk, arra utalva, hogy Kris még a karjaimban hever.

-Garett te mit csinálsz itt?- kérdezte Ő teljesen ledöbbenve.

Lábra állítottam Kristent, de az arcára nem mertem nézni jól tudtam, hogy kapni fogok még az előbbi magánakciómért.

-Boldog szülinapot kincsem!- mosolygott Garett majd hozzá lépve szenvedélyesen megcsókolta.

Ahogy néztem őket hirtelen idegesség öntött el, éreztem, ahogy minden izmom görcsbe rándul és az öklöm csak arra vágyik, hogy Garett arcán landoljon. Amint véget ért a számomra rettentő hosszú csók, villámcsapásként ért a felismerés. Az agyam teljesen kitisztult…pár perccel ezelőtt majdnem tönkre tettem mindent, most meg meg akarom verni a barátomat, mert megcsókolta a barátnőjét. Nevetséges!

-El is felejtettem, hogy szülinapom van- motyogta zavartan Kristen.

-Gyerünk be, a többiek is itt vannak.

A teremben még senki nem számított az érkezésünkre a villany is égett, az emberek összeverődve beszélgettek. Csak nagykésőre tűnt fel nekik, hogy ott vagyunk.

-Boldog születésnapot Kristen!- kezdte el az első személy a jól ismert mondat skandálást, amihez később mindenki csatlakozott.

A gerle pár úgy eltűnt a tömegben, hogy csak körülbelül félórával később találtam meg őket. Nekidőltem a falnak és feltűnésmentesen figyeltem Kristent, ahogy kedvesen cseveg a vendégekkel. Nem sokkal később a zene is felcsendült és mindenki vadtáncolásba kezdett a parketten. Aident láttam néha-néha felbukkanni, holt részegen mindig más lány társaságában.

Nagyot sóhajtva figyeltem, ahogy Kristen Garett karjaiba simulva ringatja csípőjét a zene ritmusára.

-Légy óvatosabb- állt mellém Maria.

A tekintetemmel nem engedtem el Kristent, de közelebb hajoltam a kedvenc ápolónőmhöz, hogy jobban halljam.

-Ezt mire érted?- próbáltam túlharsogni a zenét.

-Jól tudod mire. Kristenre… látom, hogy nézel rá.

Lemondóan kifújtam a levegőt, már más is észrevette, hogy nincs velem valami rendben.

-Nem tudom mit csináljak Maria- nyögtem kétségbeesetten.- Garett jóbarátom.

-Ha nem itt lennétek, egy kórházban, halálos betegen azt mondanám felejtsd el, lesz másik. De talán ő az utolsó ilyen az életedben Tyler, ne az agyadra hallgass, hanem a szívedre.

Alaposan megrágtam a szavait, igaza volt, de nem voltam benne biztos csakugyan meg is tudom ezt tenni Garettel.

-És ha Kris nem akarja?

-Akarja.

Mire felé kaptam a fejem, hogy rákérdezzek, hogy értsem ezt, már hűlt helyét találtam. Elindultam utána a tömegbe, de hamar elvesztettem szem elől. De a következő fordulásomnál Garettbe és Kristenbe ütköztem.

-Kit keresel Tyler?- kérdezte kedvesen a barátom.

-Mariat, de eltűnt.

Kristenre pillantottam, aki a padlót bámulta kitartóan.

-Én meg téged kerestelek. Rád bízhatom kicsit Kristent? El kell intéznem valamit.

Az említett felkapta a fejét és ijedt tekintete rám tévedt. Nagyot nyelve bólintottam.

-Oké, köszi-Garett egy puszit nyomva szerelme homlokára el is tűnt.

Pár másodpercig csak álltam Kristennel szemben, mindketten a némaságba burkolózva. Aztán lassan, de határozottan a dereka után nyúltam és közel húztam magamhoz. Nem telt bele sok időbe, míg ő a kezeit a nyakam köré fonta. A mellkasom gyorsabban emelkedett fel-le, mint szokott, mikor Krishez érek. Abban a minutumban, ahogy a teste az enyémhez ért feladtam, minden ellenállásom, az agyamban egyetlen mondat vízhangzott: Kell nekem!

Mairanak igaza volt, nem tudhatom mennyi időm van, minden percet úgy kell kihasználnom, ahogy én szeretném.

Lehajoltam Kristen füléhez és érzékien belesuttogtam.

-Még nem is kívántam boldog szülinapot.

-Most már megtetted. Köszönöm a meglepetést, Garett mondta, hogy félig te szervezted.

Felbátorodva iménti döntésemen az ajkaimat puha, selymes nyakár nyomtam és élvezettel észleltem, ahogy Kris megremeg a karjaimban.

-Szívesen- búgtam.

A szám lassú volt én mégis szélsebesen araszoltam Kristennel egy sötét sarok felé. Az épp elmémnek már rég búcsút intettem.

Mikor végre kiértünk az embertömeg gyűrűjéből, finoman mégis akaratosan egy sötét sarok falához nyomtam a testét. Nem vártam sokáig, ajkaim automatikusan visszatértek a nyakához. Egyik kezemmel a falnak támaszkodtam elzárva minden menekülési útvonalat, a másik kezem pedig tüzesen végig simított Kristen bordáin le egészen a térdéig.

-Tyler…-hallottam egy gyenge hangot, de túlságosan erőtlen volt ahhoz, hogy ezt tiltásnak vegyem.

Folytattam, amit elkezdtem egyre növekvő szenvedéllyel, levegőhiány miatt zihálni kezdtem, de nem álltam meg.

Amikor eltávolodva nyaka finom bőrétől az ajkaira hajoltam Kristen felszisszent.

-Tyler…kérlek, ne.

Kinyitottam a szemem és milyen az övébe fúrtam. A tekintetében valamiféle vihar tombolt, küzdött a szél ellen, de közben kiszáradva várta az esőt.

-Mond a szemembe, hogy nem vágysz rá és akkor elengedlek-suttogtam.

Felnyögve elfordult tőlem, de visszairányítottam az arcát.

-Mond!

Nagy levegőt véve megszólalt, remegő hangon, miközben lesütötte hosszú pilláit.

-Nem akarom…

-Hazudsz!

Meg se várva a válaszát forró ajkaira tapasztottam az enyéimet. Valahol a mennyország és a pokol kapuja között tengődhettem, amikor magamon éreztem a selymes bőrfelületet. Mohón rajzoltam körbe a nyelvemmel ajkait, amik enyhén elnyíltak így nem okozott gondot, hogy átfurakodjak a szájába. Kristen sokáig nem moccant, de nem sokkal később épp elmém végleges megsemmisülése után bátortalanul visszacsókolt. El se mertem hinni, hogy ez mind velem történik meg. A helyzet még izgatóbb volt az miatt, hogy gyakorlatilag bárki észrevehetett volna minket, akár Garett is…

Pár centire elszakadva Kristől, izzó szemeibe néztem, szaporán szedte a levegőt és ajkait alig észrevehetően benyálazta. Apró puszikat leheltem rá és kiélveztem az ízét. De mire újra Kristen tekintetébe pillantottam onnan eltűnt a tűz és helyét a félelem vette át.

-Engedj el- suttogta megtörten.

Nehezen, de elvettem a kezem a falról és hátrébb léptem. Összeszoruló szívvel figyeltem, ahogy azonnal megkerül és elszalad. Lehunytam a szemem és azzal nyugtattam magam, hogy csak túl hirtelen érte, hisz eddig a ma estén kívül semmilyen jelét nem mutattam annak, hogy vonzódom hozzá. Be fogja adni a derekát…éreztem a csókján, hogy akar engem csak az agya ezt még nem képes elismerni.

Alig, hogy kiléptem a sötét sarokból Bob-az orvosom ugrott elém.

-Tyler, már mindenhol kerestük, maga következik.

Megigézve bólintottam.

-Itt a gitárom?

-A színpad mellett.

Izgultam az miatt, hogy Kristen, hogy fog ezek után reagálni az ajándékomra. Szinte remegő lábakkal lépdeltem fel a rögtönzött kisszínpadra. Leültem az ott álló rozoga székre pont a mikrofon elé. A teremben mindenki elhallgatott, nem mertem kinyitni a szemem, de jól tudtam, hogy Kristen valahol ott áll el és engem néz.

Megpengettem a húrokat, majd a zene hamarosan életre kelt a kezemben. A bevezetés után elértem, ahhoz a részhez, amikor énekelnem kellett. Ahogy az első szót kiejtettem mély rekedtes hangomon kinyitottam a szemem és a tömegben szinte azonnal megtaláltam Kristent. Garett mellett állt, aki átkarolta de ő nem viszonozta ezt és ez egyfajta boldogsággal töltött el.

Rabul ejtettem a tekintetét, hogy éreztessem csak neki énekelek. A dallam körülölelte a kettőnk láthatatlan kötelékét és magabiztosan kúszott Kris felé. Mikor odaért az amit üzenni akartam az ajándékommal, a szemeibe könnyek gyülekeztek, de hogy megakadályozza szabadulásukat sűrűn pislogott. Éppen, hogy csak megpengettem az utolsó pár akkordot olyan történt, amire nem számítottam. Kristen elrohant. Mintha egy szívem darabját vitte volna magával, nem értettetem a reakcióját. Egy gyors meghajlást követve utána szaladtam, már csak a kihalt folyosón értem utol. Amikor elkaptam a karját és magam felé fordítottam felzokogott.

-Mért csinálod ezt Tyler? Miért???- üvöltötte, miközben a mellkasomat püfölte.

-Nézz rám!- utasítottam.

De mivel nem volt hajlandó megtenni ezért az arcát a két kezem közé fogtam.

-Kris…Kristen- suttogtam- A bátyám egyszer megígértette velem, hogy minden álmomat teljesítsem a halálom előtt. Nem tudtam, hogy ilyen hamar el fog érkezni ez a pillanat. Úgy képzeltem el, hogy egy puha fotelben ülve az unokáimmal az ölemben és a feleségemmel az oldalamon egy hosszú életet magam után tudva halok meg. De nem így lett és ezt el kell fogadnom. De a bátyámnak tett ígéretet megtartom, és nekem Te vagy az álmom.

Az utolsó szavamat kimondva Garett bukkant fel, ismét a legrosszabbkor.

-Valami baj van?

-Csak fáradt vagyok… szeretnék aludni- motyogta gyorsan Kris.

-Gyere elkísérlek. Tyler te még maradsz?

Nem is igazán figyeltem arra, amit Garett kérdezett, de azért valami zagyva választ sikerült összehoznom.

-Rendben. Jóéjt!

Intettem és végig néztem, ahogy egyre távolabb kerülnek tőlem. Én a másik irányba indultam el, ahhoz az ablakhoz ahol a folyosó véget ért. Mikor odaértem feltekintettem a csillagos égre, miközben azt gondoltam magamban: Nagy feladat elé állítottál Michael!

RMF- Remember Me Forever

7. Ösztönök

Mindig is olyan ember voltam, aki nem gondolkodott sokat azon vajon miért került erre az életre és, hogy mi a feladata. Nem fontoltam meg minden döntésem, csak sodródtam az élet elsöprő erejű árjával. Hagytam, hogy az áramlatok rángassák a testemet és olykor rántsanak le a mélybe. És ez így volt tökéletes. De eljön az idő, amikor már fel kell nőnöd és felelősség teljesnek kell lenned, különben te leszel az aki a következmények súlyát fogja cipelni.



Eltelt egy hónap, ez idő alatt Kristen ágyát visszatették a régi helyére így távolabb került tőlem, de csak éjszakánként. Ugyanis nappal el sem mozdult az ágyam mellől. Mindkettőnk állapota gyorsan javult, szinte már semmi bajunk nem volt…látszólag. Eleinte gyanakodtam Kristenre, hogy csak azért foglalkozik velem ennyire, mert ezzel próbál meg kiengesztelni. De láttam a szemében valamiféle gyerekes boldogságot minden reggel, amikor felkelt és meglátott. A kapcsolatunk egyre jobban süllyedt a barátság feneketlen medrébe. De nem csak ő volt az egyetlen akivel elmélyült a kapcsolatunk. A másik ilyen személy Garett volt. Rettentő hálás volt nekem, amiért Kristent lelkileg életben tartom, ugyanakkor éreztem, hogy ettől eltekintve is nagyon kedvel. Gyakran ugrattuk együtt Krist, aki csak morgolódva elfordult ilyenkor. Az életem kezdte megtalálni a súlypontját, de tudtam, hogy nem sokáig nehezedhet majd rá, hamarosan valami kibillenti.

A lehető legkisebb zajt csapva, húztam fel magamra a köpenyem. Kristen békésen szuszogott az ágyában, semmit nem sejtett a mai napról, a betegsége miatt teljesen megfeledkezett a születésnapjáról és senki sem emlékeztette rá. A kórterem előtt pont, ahogy megbeszéltük Maria és Garett várt rám.

-Alszik még?- kérdezte a legújabb barátom.

-Mint a bunda. Feldíszítettétek a termet?

-Igen, gyere megmutatjuk-intett vidáman Maria.

Menet közben játékosan beleboxoltam Garett karjába, aki nevetve rám nézett. Ő legalább annyira várta ezt a napot, mint én.

A máskor unalmas, szürke ebédlő most valóságos díszpompában állt, amikor beléptünk. Szolidan és nagyon egyszerűen volt kicicomázva, Kristen ízlése szerint. Persze a színes ,,Boldog szülinapot Kristen!” felirat nem maradhatott el. Az ebédlő szemközti végében egy mini színpad állt, mellette a hifiberendezéssel.

-Tökéletes lesz- mondtam elismerően.- Mi a terv?

-Azt találtuk ki- kezdte Garett-, hogy mi itt lekapcsolunk minden villanyt és elbújunk. Te pedig valamilyen indokkal elhozod ide Kristent. Túl feltűnő lenne, ha én akarnám minden áron idehurcolni.

Egyetértve bólintottam.

-És mikorra hozzam át?

-Hétre, addigra én is beterelem a mozogni képes betegeket- mosolygott Maria.

-Hát akkor, majd találkozunk.

Még utoljára megöleltem barátian Garettet, majd szapora léptekkel siettem vissza a szobába. Óvatosan lenyomva a kilincset nyitottam be, de nagy meglepetésemre Kristen már felébredt.

-Te merre jártál?- kérdezte cinikusan, de vigyorogva.

-Na mivan? Csak nem be kell számolnom a kisasszonynak?

-Igenis be kell! Ki tudja milyen nővérkéket hajkurászol, amíg én alszok.

Gonosz mosollyal az arcomon fordultam felé.

-Mert téged az zavarna?

Amint megértette a kérdésem tartalmát, az arcát lassan elöntötte a pír.

-Nem- motyogta.

Nevetve emeltem fel a telefonom, hogy felhívhassam Aident értesítve a ma esti buliról.

-Szia haver!

-Bassza meg tudod te hány óra van?- hallottam a túlsó végről egy mérgelődő hangot.

A faliórára pillantottam.

-Negyed tizenkettő.

-Hát igen! Jól tudod, hogy háromig szoktam aludni, mért kell a másikat háborgatni?

-Fogd be és figyelj! Ma van az, amit megbeszéltünk.

Szándékosan nem mondtam ki mire gondolok, nem akartam, hogy Kris bármire is rájöjjön.

-Ja igen… Mit is?

Mért is hittem azt, hogy emlékezni fog rá? Hiszen egy nappal ezelőtt mondtam el neki, ami nála egy hónapot jelent.

-Tudod, amit tegnap mondtam.

Néma csend ,,üvöltött” a fülembe…még mindig nem esett le neki. Eközben Kris érdeklődve kelt fel az ágyáról és sétált hozzám. Rajta tartottam a szememet, de nem úgy tűnt, mint aki rájött valamire, inkább csak kíváncsi volt.

Nagyot sóhajtva folytattam a barátom felvilágosítását.

-Megdumáltuk, hogy ma behozod a gitáromat.

Az utolsó szónál Kris szeme felcsillant és még közelebb lépett hozzám, szinte éreztem a test melegét.

-Jaaa, persze de hülye vagyok. Ma van a csaj születésnapja. Oké, ott leszek. Mikorra kell menni?

-Félórára rá, hogy vége a társadalom órádnak.

-Ott van Kristen?- értette meg Aiden.

-Igen.

-Rendben, majd megyek. Szervusz.

-Hello.

Alig, hogy leraktam a telefont Kristen máris nekem esett a kérdéseivel.

-Te tudsz gitározni?

-Tudok- mosolyogtam le rá.

-Eddig ezt mért nem mondtad?

-Nem kérdezted-vontam meg a vállam.

Hátat fordítva neki leültem az ágyamra, jelezve, hogy ezzel a témát lezártnak tekintem. De ő nem adta fel, egy gyors mozdulattal az ölembe huppant és a karjait a nyakam köré fonta. Nem lepődtem meg a közelségén, gyakran csimpaszkodott rajtam.

-Játszol nekem majd valamit?- kérdezte könyörgő szemekkel- És akkor talán megbocsátom azt, amiért eddig nem mondtad, hogy gitározol.

-Csak talán?- kacarásztam.

-Ez egy főben járó bűn volt Tyler… tán nem gondolod, hogy ennyivel megúszod?

-Reménykedtem. Mi az ítélet?

-Először is gitározol nekem…

-Talán- vágtam közbe.

Felvont szemöldökkel nézett rám.

-Mi az, hogy csak talán?

-Az, hogy nem biztos- magyaráztam neki, mintha egy ötéveshez beszélnék.

Örömmel tapasztaltam, hogy sikerül ismét kihoznom a sodrából.

-Miért nem akarsz nekem játszani?- kérdezte idegesen.

Továbbhúzva az agyát, ennyit feleltem:

-Csak!

Dühösen felpattant az ölemből és tűntetően az ágyához baktatott. A bajszom alatt mosolyogva figyeltem, ahogy szándékosan megpróbál még csak felém se nézni.

A nap további részében is játszotta a sértődöttet, de kicsit se foglalkoztam vele minden apró részletet megszerveztem a ma estére, ami hihetetlen sebességgel közeledett. Fél hétkor kezdtem el öltözködni, jól tudtam, hogy sokáig fog tartani Krist rábírni arra, hogy velem jöjjön.

-Te meg mit csinálsz?- nézett rám ő, miközben lehúztam magamról a ronda kórházi hálóinget.

-Felöltözök- feleltem egyszerűen.

-Azt látom, de minek?

-Elmegyünk sétálni.

Miután magara kaptam egy fekete pólót és egy farmert Kristen szekrényéhez sétáltam, hogy neki is elővegyek valamit.

-Hogy érted azt, hogy megyünk? Én veled nem fogok sétálgatni!

-Dehogynem- morogtam a ruháit nézegetve.

Végre megtaláltam azt a darabot, amit valamelyik nap Garettel csempésztünk be. Fekete csipkés, rendkívül rövid anyag volt.

-Azt nem veszem fel!- ugrott mellém és kapta ki a kezemből a ruhát.

-Miért nem?- néztem rá értetlen szemekkel.

-Mert csak!

-A kedvemért- belefúrtam a tekintetem az övébe és élvezettel tapasztaltam, hogy íriszének keménysége szinte azonnal meglágyul- Csak látni szeretnélek benne, utána azonnal leveheted.

-De nincs is hozzá semmilyen cipőm- mindketten tudtuk, hogy ez már nem ellenkezés.

-A conversed tökéletesen megfelel- mosolyogtam rá meggyőzően.

Felnyögve finoman arrébb lökött és elkezdte magáról lehúzni a hálóinget.

-Ne menjek ki?- kérdeztem teljes zavarban.

-Ne, neked kell felhúznod a zipzárt.

Nagyot nyelve leültem Kristen ágyára, tökéletesen éreztem, hogy a férfi ösztöneim mocorogni kezdenek bennem. Az agyamban folyamatosan azt hangoztattam, hogy ő csak a barátom, mellesleg az egyik legjobb barátom barátnője…hiába, a testem nem volt hajlandó ezt elfogadni. Tudtam, hogy el kellett volna fordítanom a tekintetem, amikor Kristen teljesen eltávolította magáról az anyagot mégsem ment. Hófehér bőre szinte szikrázott a neonlámpák kereszttüzében. Háttal állt nekem, de ígyis majd megőrjített formás feneke és gyönyörű csupasz háta. Élesen beszívtam a levegőt, amikor megláttam, hogy a melltartóját is leveszi hisz a ruha pánt nélküli. Magára húzva a fekete anyagot, egyértelművé vált, hogy a ruha alig ér le a combja közepéig.

-Tyler, segítesz?- fordult hátra hozzám.

-Persze- erőltettem egy mosolyt magamra.

Megfontoltam felálltam és kezdtem felé lépegetni, szorosan a háta mögé állva a kezemmel előresimítottam a haját kiélvezve, hogy végig húzhatom az ujjaimat bőrén. De a művelet végén csak nem tudtam elszakadni a legnemesebb selyemtől, így tovább cirógattam azt. Az eszemet végleg elvesztve, még egy apró puszit is nyomtam meztelen vállára, amitől enyhén megborzongott.

-Tyler?!- nem kerülte el figyelmem a remegő hangja.

Erőt véve magamon egy rántással felhúztam a zipzárt és Kristen megpörgetve magam felé fordítottam. Csodálatos volt, minden porcikáját tetőtől talpig végig mértem. Ezt Kris is észre vette és zavartan kapkodni kezdett.

-Na jó, én ezt leveszem- már nyúlt is le, a cipőjéhez, hogy kikötözze de elkaptam a kezét.

-Várj már. Sétáljunk egy kicsit- búgtam csábos hangon.

-Nem Tyler. És ne csináld még egyszer ezt!

-Mit?- kérdeztem tettetve a hülyét.

-Hát ezt! Amit most is, megpróbálsz befolyásolni azokkal a szép szemeiddel.

-Szépek a szemeim?- somolyogtam közelebb lépve hozzá.

-Igen- vallotta be.

Felé hajoltam, mintha megakarnám csókolni, de az utolsó pillanatban lenyúlva lábaiért az ölembe kaptam, ahogy a mennyasszonyokat szokás vinni.

-Tegyél le!- kiabált, de nem érdekelt, határozottan elindultam a kijárat irányába.

-Hallottad Tyler Hawkins? Sikítani fogok!

-Csak nyugodtan.

Kristen pár perc után megnyugodott és a mellkasomnak simult. Én pedig élvezettel szorítottam magamhoz.

-Gonosz- morogta halkan.

Mosolyogva az arcára nyomtam egy puszit.

-Óhajtasz jönni a saját lábadon? Nem akarlak kényszeríteni semmire.

Fanyarúan felhorkant a szavaim iróniáján.

-Nem. Félek, hogy a végén még visszaszöknék a szobába.

Összeszűkült szemekkel néztem rá, a helyzetből adódóan csak hajszálak választották el az arcunkat. Alig érzékeltem, hogy megálltam az ebédlő ajtaja előtt.

-Valld be, hogy csak azért nem szeretnéd, hogy lerakjalak, mert a karjaimban akarsz lenni.

-Tyler… nekem barátom van- suttogta erőtlenül.

Ezt abszolút nem éreztem nemleges válasznak, így felbátorodva még közelebb toltam a fejem hozzá. Az ajkaim éppen, hogy csak súrolták az övéit, amikor hirtelen Garett lépett ki az ebédlőből…

Egy kis meglepetés

Sziasztok! Először is bocsánatot szeretnék kérni, amiatt, hogy ennyit csúszik a friss. De gondolom, mindenki tudja, hogy mivel szombaton tanítás volt, vasárnap meg tanulni kellett nem volt időm megírni. Hétköznap még annyi sincs. Tehát ha minden jól megy a hétvégén már tudom hozni nektek az új részt.

De addig is, hogy ne hagyjalak titeket olvasni való nélkül hoztam nektek valamit. Mint tudjátok, nem csak erre a blogra írogatok történeteket, hanem regényeket is írok. De szinte kötelező jelleggel szükség van arra, hogy novellákat is alkossak. Ezekre a kis művekre azért van szükség, hogy egy-egy felolvasás vagy pályázat alkalmával ne üres kézzel álljak, hanem adjak magamból valamit. Tudom, hogy mindenkinek vannak előítéletei a novellákkal kapcsolatban...túl rövidek, sűrűek, unalmasak és hát nem szeretjük őket. Ne aggódjatok én is így vagyok ezzel, de mivel kötelező nincs mit tennem. Ennek következtében mivel tudom, milyen unalmas tud lenni egy ilyen mű én mindig próbálom kicsit izgalmassá tenni, már amennyire a keretek megengedik.

Na tehát, van egy nem is olyan régi késznek mondott novellám, amit a kultúra napján olvastam fel, aztán be is vágtam a fiókba. Csak, hogy most elő kellett vennem, mert indulok az iskolában egy írói versenyen, ahova ezt fogom beadni. Ezért gondoltam azt, hogy nektek is megmutatom. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre és remélem, hogy novella téren sem okozok nektek csalódást, illetve akik eddig nem igazán kedvelték az ilyen jellegű műveket ezt az egyet szeretni fogják.

Jó olvasást! :)

Megbocsátás

Van egy érzés, amit úgy hívnak gyűlölet. Rendkívül sokféleképpen

mutatkozik meg az emberekben. Van, aki ellenszegül és vannak a

gyengék, akik megalkusznak. Ők hajlamosak azt elfelejteni, hogy ez

csak egy pillanatnyi állapot, ami nem tart örökké. Minden emberi

érzelem képes elhalványulni és megerősödni, így a gyűlölet is.

Életem során különösen sokat tombolt bennem ez a kegyetlen érzés.

Hiába próbáltam mindenféle módon kiűzni magamból, valósággal a

testembe égett. Az idő ugyan sokat segített, az a húsz esztendő, amit

az út szélén hagytam, segített elhalványítani minden emléket. De vajon

volt-e értelme eddig várni? Vagy már hamarabb döntenem kellett volna?

Hosszú évek alatt az összes éjszaka kínzott a gyűlölet, újra és újra

bombaként robbant bennem. Mintha már ez az érzés és én nem

létezhetnénk külön. Olyan, mintha hozzám tartozna és szervesen létemet

képezné.

De más érzelem is helyet kapott a lelkemben, ami versenyt futott a

gyűlölködéssel. Ez pedig a szeretet volt. Akit valaha életemben

utáltam, valamikor szerettem is, hisz a kettő közt láthatatlan acélkötelék van. Ez bántott a legjobban, hogy nem tudtam az érzelmeket

elkülöníteni egymástól. Hiába küzdöttem, erősebbnek bizonyult nálam.

Az alig pár perce kezdődő alkony narancssárga és rózsaszín színekbe

bújtatta a keskeny utcát, amin haladtam. A cipőm hangosan kopogott a

kemény betonon, a kabátom zizegett, ahogy céltudatosan róttam az

utam. Néhány ember mellett elhaladtam, akik jóformán ügyet sem

vetettek rám. Üveges tekintettel kerültek ki, még csak rám se pillantva.

Lassan végig haladtam az utcán, ahol az aszfalt véget ért és csak egy

kirándulók által kitaposott ösvény vezetett úti célomhoz, a magasra

nőt füvön keresztül.

Már a nedves homokon jártam, amikor váratlanul valaki megszólított.

- Arra jobb, ha nem megy szürkületkor!

Kíváncsian fordultam hátra a hang irányába. Magas férfi volt, borostás

arcbőrrel és vidám tekintettel. A ruhája gondozott, de az arcában

mégis felfedeztem valamiféle távolságtartást. Ahogy sötétbarna szemeibe

néztem, láttam bennük a félelmet és a mérhetetlen kíváncsiságot.

Egy apró mosolyra húztam a szám szélét, megszoktam ezt a reakciót a férfiaktól.

- Köszönöm a figyelmeztetést, de jól tudom mit teszek - feleltem

könnyed, szenvtelen hangon.

Meg sem várva a férfi válaszát, elfordultam tőle és ismét megtettem pár lépést.

- Várjon! - ahogy ezt kimondta megdermedtem, de továbbra is háttal

álltam neki. - Mi a neve?

A kérdése belehasított a hideg levegőbe. Régóta senkit nem érdekelt a

nevem, megszokott volt, hogy a többiek félnek attól a komor

hangulattól, ami körülleng. Őt mért érdekli?

- Amanda - mondtam, miközben az égre tekintettem, ahonnan egyre inkább

eltűnt a narancssárgás árnyalat és a helyét a feketeség birodalma vette át.

- Az én nevem Phil - mondta. - Ha nincs ellenére, akkor inkább

elkísérném az útján, mint hogy egy ilyen szép hölgyet veszélynek

tegyek ki.

Jól ismertem az embereket, gond nélkül beleláttam a lelkükbe. Így most

tisztában voltam vele, hogy nem csak értem érzett aggódás miatt

ajánlotta fel magát.

Kesernyésen mosolyogtam rá a vállam fölött. Pont úgy állt ott, ahogy

érkezett, a szemében még mindig ugyanaz az érdeklődés csillogott.

- Nézze Phil, a világ, ahol élünk már régen megromlott. Megváltozott a

természet és vele együtt minden élőlény. De az élet még továbbra is

ugyanolyan értékes, mint volt. Ez az egyetlen dolog, amit okosan kell

kihasználnunk, úgy, hogy nekünk az kielégítő legyen. Most én arra kérem önt, hogy hagyja hadd csináljam úgy, ahogy én szeretném. Engedje meg, hogy segítség nélkül alakítsam a sorsomat.

Felé fordultam és tekintettem mélyen az övébe fúrtam.

- És Phil..., felejtse el, hogy engem valaha is látott!

A percnyi döbbenetben a szája is tátva maradt, de végül bólintott és

hátrált egy lépést. Hálából rámosolyogtam, majd mint azelőtt, hogy

megállítottak volna, továbbhaladtam.

A félig elszáradt magas fű egészen a combomig ért, csakugyan nem járt

erre senki a sötétedésben. Éreztem, hogy a rég nem tapasztalt

boldogság visszakúszik a testembe. A gyűlöletnek itt most nem volt

helye.

Amint sikerült elérnem ezt az önfeledt, majdhogynem gyerekes

állapotot, egymás utána gondoltam azokra az emberekre, akik valaha a

környezetemben éltek és akik tönkre tették az életemet.

Az első a képzeletbeli listámon az anyám volt. Meghálálhatnám, amiért

adott egy esélyt az élethez, de mégis jobban örültem volna, ha ezt

sosem teszi meg. Nem várt gyerekként hozott a világra és esze ágában

sem volt gondoskodással és szeretettel felnevelni engem. Az apám sem tehette meg ezt, hisz ő azt se tudta, hogy van egy lánya. Az anyám ötéves koromban kitett az

autópálya szélére és otthagyott.

Lehúztam a sapkámat a fejemről és a nedves fűtengerbe hajítottam.

Halkan puffant, megrezzentve a fűszálakat, de a hang hamar elhalt.

Csöppnyi gyermekként állva a száguldó autók mellett vártam, hogy az

,,édesanyám" visszajöjjön értem. Hiú gyermeki lélekkel elhittem, hogy

ez valóban be fog következni. Lekuporodtam az út mentén lévő árokpárta és csak ültem és vártam. Órákkal később, lassan kezdtek bekúszni az agyamba azok a gondolatfoszlányok, amelyek próbálták bizonygatni, hogy az anyám örökre itthagyott. Pár pillanat elteltével gyermeki reménységem kártyavára magába roskadt, majd összedőlt. Halkan pityeregtem, de nem az anyukám elvesztése miatt törtek felszínre lánykori könnyeim, sokkal jobban aggasztott, hogy egyedül maradtam. Életemben ekkor éreztem legelőször a magány fojtogató karmait.

Baljós előjelnek is vehettem volna azt, mikor egy autó lefékezett mellettem, de nem öntött el félelem.

Kövér, szakállas, mogorva férfi szállt ki a járműből. Nem kérdezett semmit és én

sem szóltam egy árva szót sem. Egy egészen aprócska pillanatra átsuhant egy mosoly az arcon, amitől hirtelen biztonságban éreztem magam, mintha egy füstölő kéményű meleg ház nyitna nekem ajtót. A férfi lekúszva hozzám, a kezét nyújtotta. Nyúlánk ujjait megfeszítette, hogy elrejtse keze remegését, de néha- néha láttam azt megmoccanni. Felemeltem a kezem és az övébe csúsztattam.

Beültetett a kocsijába, gondosan becsatolta a biztonsági övem, majd gyengéden megsimogatta a fejem. Úgy tekintettem a férfira, mint egy isteni küldeményre, aki

azért jött, hogy megmentsen a balsorsomtól. Hamar kiderült, hogy ez

korántsem így van.

Arthur csak egy olyan személy volt, aki elvesztette a családját és a munkáját a saját hibájából. Azzal, hogy mellészegődtem pénzhez juthatott. Gyakran vitt ki magával a járókelőktől forgalmas utcákra, ahol mindössze annyit kellett tennem, hogy kezeimet összetéve az emberek felé tartottam a markomat. Talán fel sem fogtam mi az amire rákényszeríttettek, de az adakozók arcán átsuhanó részvét sejttette, hogy valami nincs rendjén. Ahogy cseperedtem ez nyilvánvalóvá vált a számomra. De akárhányszor megpróbáltam ellenszegülni, Arthur alkoholtól lebénult aggyal nekem rontott és véresre vert. Kizárólag azért maradtunk egymás mellett, mert csak így tudtunk megélni.

Menetközben letekertem a nyakamról a sálam és megigézve figyeltem,

ahogy eldobva, a szél belekap az anyagba és messzire repíti tőlem.

Az általános iskola elvégeztével a sarkamra álltam és Arthur egy

önkívületi állapotát kihasználva elmenekültem a lepukkant lakókocsiból.

Iskolaéveim során szert tettem egy nagyon jó barátra, Tamarára. Megértette

azokat az érzéseket, amik bennem kavarogtak. Tudta, hogyan kezelje a

meggyötört életemet, támaszt és reményt adott nekem. Ám létem történetét, nem hagyta meg magának, mint bizalmas információt. Pár nap alatt az egész osztályban szétterjedt és diáktársaink különböző feltételezéseket gyártottak rólam és egykori élettársamról Arthurról. Viszont túlságosan szerettem Tamarat, minthogy ez miatt véget vessek a barátságunknak, így megbocsátottam neki. De ő távolodni kezdett tőlem, mintha attól félt volna, hogy lealacsonyodik az én szintemre és iskolapletyka válik belőle. Valószínűleg ebből az okból kifolyólag, egyik napról a másikra a ruháival együtt eltűnt. Az albérletet, ahol éltünk nem tudtam fenntartani, így az utcára kerültem.

Egyenként lehuzigáltam az ujjaimról a kesztyűt és a lábam elé ejtve őket végigtapostam rajtuk.

Egyetlen ember volt az életemben, aki valaha is többet adott nekem,

mint bárki más. Megmutatta, hogyan kell bízni a társainkban, általa

éreztem meg milyen valakit tiszta szívből szeretni.

Steven otthont és munkát biztosított nekem, öt évvel idősebb volt

nálam és ügyvédként dolgozott. Megtanította, hogyan segíthetek neki a papírmunkákban, cserébe mindig meleg vacsorával vártam a lakásában, ahol én is élhettem. A kezdetleges barátság nem sokkal később megismerkedésünk után szerelembe csapott át. Először és utoljára voltam szerelmes. Ez volt az az érzés, ami képes volt teljes mértékben elnyomni a gyűlöletet.

De a sors újra közbe avatkozott, és fanyarú mosollyal az arcán elragadta tőlem azt az

embert, akinek köszönhetem, hogy élek. Steven váratlanul meghalt.

Az életem ismét olyan lett, mint volt. Kopár és kietlen, mintha csak

egy sivatagban sétáltam volna álmok és remények nélkül.

Elérkeztem úti célomhoz, oda ahol először találkoztam Stevennel. A

szél, ami az arcomat simogatta, hozta magával a hőn szeretett férfi

illatát. Minden kedves emlék eszembe jutott az érintései, a csókjai, a

szavai. Egyszerre voltam boldog és egyszerre szenvedtem, ez a kettőség

már megszokott volt az életemben.

Hidegtől remegő ujjakkal gomboltam ki a kabátomat, a fagyos levegő

azonnal bekúszott a könnyű pulóverem alá. Vacogni kezdtem, de

rettentően elszánt voltam. Eszembe se jutott más lehetőség csak az,

amin már régóta gondolkozom.

Ledobtam magam mellé a kabátom és mély levegőt véve a meredek, több

mint száz méter magas szikla peremére álltam. Lenézve a mélybe, a

szürkületben még éppen, hogy ki tudtam venni a fagyos tenger vad

tajtékzását. A hullámok az éles sziklafalnak csapódtak, majd ismét

visszahúzódtak. A félelem csak egy pillanatra járta át a testem, de

amilyen gyorsan jött olyan hirtelen is tűnt el.

A cipőm eleje a levegőben lógott, szinte csak a talpam egy kis része

ért a földhöz. A szél vadul cibálta a hajamat, az égen pedig viharfelhők gyülekeztek.

Lehunytam a szemem és azokra az emberekre gondoltam, akik ártottak

nekem, vagy egy szóval, vagy egy tettel. Az utolsó gondolatom, a

következő volt: Megbocsátok!

RMF-Remember Me Forever

Meghoztam a fejezetet, ti is látni fogjátok, hogy ebben a részben az érzések kezdenek szépen lassan elmélyülni. Köszönöm a türelmet, remélem meg lesztek elégedve. :)

Kitti

6. Összefonódás

Minden vakítóan fehér volt, mintha valaki szándékosan kiszipolyozta volna a színeket a különböző tárgyakból. Hideg szél keringett körülöttem, végig ölelte a lábaimat, majd a hasamon keresztül felkúszott az arcomig. Nem egészen láttam tisztán, a szememre valamiféle köpeny borult, ami homályosította a látást. Eltelt pár másodperc, miközben a formák szépen lassan alakot öltöttek. Először az égig nyújtózó fákat tudtam kivenni, amit még mindig az a fehér valami borított. Majd a padok és a szobrok is feltűntek. De várjunk csak… ezek nem szobrok. Sírkövek. Abban a temetőben álltam, amiben az álmomban is jártam. A fehér maszlag, pedig nem mást volt, mint hó.

Nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez is csak egy képzeletem által szült világ, vagy ébren vagyok, amíg észre nem vettem a bátyámat felém közeledni.

Egy fajta örömmel vegyített félelem öntött el, mégis ugyanaz a családi melegség, amit a testvérem iránt éreztem.

Határozottan megállt előttem, de nem szólt semmit.

-Michael!- leheltem.

Nem érkezett válasz, lassan megfordult és intett, hogy kövessem. Készségesen teljesítettem parancsát, távolságot tartva, bár mindennél jobban meg akartam ölelni, valami mégis visszatartott ebben.

Kis idő után lecövekelt egy sírkő előtt, miközben mereven bámulta rajta a feliratot. Én jól tudtam mi áll ott, hisz a múltkor már volt szerencsém elolvasni. De azért odapillantottam.

Meglepődve tapasztaltam, hogy eltűnt egy név. Már csak az én nevem vájt bele a kőzetbe.

Megforgatva az agykerekeimet próbáltam rájönni, hogy ez vajon mit jelenthet.

Michael hirtelen felemelte a kezét és a vállamra tette, az elmém elsötétült és képek villantak fel a szemem előtt.

A kórterem…Kristen sikítozik… orvost hívok…nagy csattanás és egy éles fájdalom. Majd azt kiáltom: ,,Kristent mentsék meg!”

Mint egy pórszívó szippantott vissza az álmom a temetőbe. Már értettem mért csak az én nevem áll ott.

Lemondóan felsóhajtottam, de egyfajta boldogság öntött el, hogy legalább ő él.

Michael mellettem megrázta a fejét, mintha csak a gondolataimban olvasna, majd egyetlen szót mondott keményen, parancsolóan.

-Küzdj!

Ezzel taszított rajtam egyet és én zuhanni kezdtem…

Újra fájdalmat éreztem, ugyancsak a mellkasomban. Élesen beszívtam a levegőt, de attól, hogy a bordáim megemelkedtek csak rosszabb lett. Fel akartam emelni a kezemet, hogy a szívemre tapasszam azt, de valami meggátolta. A fülembe bekúszott az idegesítő csipogása az EKG monitornak. Erőlködve nyitottam ki a szemem, de úgy tűnt, mintha a szemhéjaim súlyokat tartanának. Hunyorogva néztem körül a teremben, a szemközti falra pillantottam, ahol Kristen ágy van. De nem volt ott. Ágyastól eltűnt. Az ablakok be voltak sötétítve és az éjjeliszekrényemen különféle rajzok, ajándéktárgyak sorakoztak.

Most balra fordultam, ahol megláttam Kristent, az ágyán fekve, ami az enyémhez volt tolva. Nem rám nézett, de láttam, hogy a szeméből könnyek áramlanak. Csak az infúziós cső tekergett a kezén, ezek szerint az EKG monitor hozzám tartozik. Ez meglepett, Kristen sokkal rosszabb állapotban volt azon az estén.

-Kris- suttogtam szinte hangtalanul.

De ő felém kapta a fejét és előbb megdöbbent, majd örömteli pillantással pásztázott.

-Istenem, Tyler!- sóhajtott fel megkönnyebbülten.

Az ágyán feltérdelve közelebb jött hozzám és vékony, remegő kezét az arcomra helyezte. Jól esett az érintése, egyfajta támasz volt.

-Mi… mi történt?- minden szót alaposan végig kellett gondolnom, mintha elfelejtettem volna beszélni.

-Három hete kómában voltál, annyira féltem Tyler. Azt hittem megöltelek- zokogott fel keservesen.

Összezavarodva figyeltem az eseményeket.

-Megöltél?

-Azon az estén, ha nem akarsz odajönni segíteni, akkor nem történt volna semmi.

-Kris- suttogtam- Ez nem a te hibád. Ha fele annyira nem lettél volna rosszul, akkor is odamentem volna.

Lesütötte a szemeit és halkan szipogva végig cirógatta a kézfejem. Kellemes borzongás futott végig rajtam.

-Tudod mért vagy most ennyire súlyos állapotban?- kérdezte halkan.

Válaszként a fejemet ráztam.

-Kevés orvos volt bent aznap a kórházban, főként csak ügyeletesek. Fontosabbnak találták, hogy az én életemet mentsék meg. Csak később foglalkoztak veled- láttam, ahogy ökölbe szorul a keze és a harag végig áramlik az egész testén.

-Én kértem őket erre, mielőtt elájultam- mondtam boldogan, hisz nem gondoltam, hogy valóban teljesíteni fogják a kérésemet.

Kristen kitágult szemekkel nézett az arcomra, a mellkasának emelkedés megszűnt, nem vett hosszú másodpercekig levegőt.

-Te…

Kezdte de nem tudta befejezni a mondatot, mert Maria és egy orvos lépett a terembe. Kedvenc ápolónőm arcát először láttam igazán gondterheltnek, ő volt az, aki mindig bíztatott engem és majdhogynem félvállról vette a betegségem. De most félt.

-Nocsak Mr. Hawkins! Csak nem felébredt?- mosolygott rám kedvesen Bob.

-De úgy tűnik- motyogtam, de félszemmel Kristent figyeltem aki maga elé bámulva teljesen kizárta a külvilágot. Rettentően érdekelt, hogy vajon min gondolkozhat.

-Hogy van?- kérdezte a doki, miközben megkocogtatta az infúziós palackot.

-Voltam már jobban.

-Azt elhiszem. A nagy nyomástól, amit az ablak betörés okozott összezúzódtak a bordái, és a csattanástól kihagyott a szívritmusa, ettől ájult el. A gerincvelője is megsérült, ami a hosszú ideig tartó kómát okozta.

Hálás voltam, amiért nem használt szakszavakat és megérthettem mi történt velem.

-De ugyanakkor, gratulálni szeretnék.

-Ugyan miért?

-Nincs mindenkiben ekkora fájdalmak között olyan feláldozás, hogy azt kérje valaki mást mentsenek meg. Ha Önre is nagyobb figyelmet fordítunk abban a pillanatban, valószínűleg Kristent elvesztjük.

Az említett személy és én egyszerre rándultunk össze- ami nekem szörnyű kínokat okozott a bordáim tájékán.

-Azt nem tudjuk melyik orvos hibázott, amikor nekilökték az ablaknak, de ha szeretné kivizsgáltatjuk az ügyet- láttam a szemében, hogy nagyon tartózkodik ettől a variációtól.

-Nem köszönöm. Nincs szükség rá.

Megkönnyebbülten bólintott, majd a Marianal lévő fecskendőért nyúlt.

-Tudom, hogy már elege van az alvásból, de így gyorsabban gyógyul- mosolygott rám, miközben a tűt az infúziós palackba szúrta.

-Köszönöm doktor úr.

Bólintott, aztán szélsebesen kiviharzott a teremből.

-Őrülök, hogy nyitott szemmel is láthatlak- mosolygott rám Maria.

Szívesen beszélgettem volna vele, de mindketten sejthettük, hogy a fájdalomcsillapító hamarosan fejbe vág, így ő is távozott a szobából.

Azonnal Kristenre néztem, aki még mindig ugyanazt a pontot bámulta maga előtt.

-Te komolyan feláldoztad az életedet értem?- kérdezte, de mintha csak egy előre elkészített videó felvételt hallgattam volna. Kristen arca rezdüléstelen maradt.

Nem feleltem semmit. Nem bántam meg amit tettem, abszolút nem. Ha akkor nem mondom azt, amit mondtam…akkor Ő most nem élne.

-Még soha senki nem tett értem semmiféle áldozatot.

-Pedig megérdemled- búgtam.

Kristen felém fordult, majd lassan megfontoltan közelebb jött hozzám. Áhítattal figyeltem, ahogy a fejét gyengéden a felkaromra fekteti vigyázva minden műszerre.

Lehunytam a szemem és élveztem a pillanatot. Ha akartam, ha nem felébredtek bennem férfi ösztöneim és a testét átölelve még jobban magamhoz húztam, ő nem ellenkezett. Annyival másabb volt, mint a húgomat vagy az édesanyámat megölelni. Ugyan aggasztott a tudat, hogy ennyire élvezem Kristen közelségét, ezt annak tudtam be, hogy már hónapok óta semmilyen kapcsolatot nem létesítettem nővel, Kris pedig gyönyörű.

-Olyan furcsa ez nekem- szólalt meg tétovázva.

-Mi?- kérdeztem félig lecsukódó szemekkel, az altató hatni kezdett.

-Amíg nem voltál magadnál sokat gondolkodtam. Rájöttem, hogy van valami különös kötelék köztünk, valamiféle összetartozás.

Kérdőn néztem le rá, tetszett, hogy ezt mondta, de kíváncsi voltam honnan gondolja.

-Például, amikor bekerültem a kórházba, akkor te remekül voltál. De aztán, ahogy a közeledbe kerültem fokozatosan romlott az állapotod. Aztán volt az az éjszaka, amikor a roham jött rám, rántottalak magammal. Mintha egymástól függnénk, mintha a sorsunk összefonódott volna. Én nem hiszek a véletlenekben.

Váratlanul ért az eszmefuttatása, de nem tartottam butaságnak.

-Én sem- feleltem, majd ajkaimat lassan a hajához érintettem.

Közlemény

Szeretném valamire felhívni a figyelmeteket, abszolút nem dorgáló célzattal, csak úgy érzem jó lenne ha tudnátok, hogy mi van a háttérben. De, hogy miről beszélek?

A frissek gyakoriságáról. Azzal a céllal kezdtem bele újra egy történetbe, hogy fejlődjek az írásban, hogy olyan szintet elérjek amilyet elszeretnék. Na most ehhez az kell, hogy egy egy fejezetbe maximális erőt fektessek. Az viszont nem úgy ha azt érzem, hogy sietnem kell vele. Nem akarok több fejezetet úgy feltenni, hogy mondjuk szombaton délután megírom átolvasom és teszem is fel, hogy meglegyen a heti friss. Ez nektek olyan szempontból jó, hogy igazán minőségi fejezetet kaptok, viszont egy egy fejezetre többet kell majd várni.

Ezért kérlek titeket, hogy ne siettessetek. Persze nyugodtan meg lehet kérdezni, hogy mikor lesz friss csak legyetek türelmesek.

Mert nekem ezzel a történettel a fejlődésem a cél.

Kitti

RMF-Remember Me Forever

Ne haragudjatok, hogy ilyen sokára tudtam csak hozni, de rengeteg dolgom és bajom van mostanában. Ezért is nem tudok rendszeres frissel szolgálni.

Azt hiszem ettől a fejezettől kezdve készíthetitek elő azokat a zsebkendőket. :)

Kitti

5. Vihar

Van, hogy azt érezzünk egy kietlen mező közepén állunk és a felhők egyre csak gyűlnek felettünk eltakarva a napot. Ilyenkor minden zaj elhal, mintha csakugyan egyedül lennénk. A gerincünkön végig fut egy kellemetlen bizsergés. S érezzük, hogy valami nincs rendben. Valami rossz fog történni. És már nem is a bajtól félünk, hanem a közelgő felhők tudatától.

Két hét telt el azóta, hogy Kristen és köztem tisztázódtak a dolgok. Mégis jókedvünket valami távol tartotta. Lopva idegesen pillantgattunk a másikra, sejtve, hogy az idő hamarosan rosszra fordul. A kórterem fala is, mintha napról napra sötétebb lett volna. Kint nem sütött a nap, állandóan borult volt az ég.

-Tyler!- az ajtó felé kaptam a fejem, ahol szeretett húgom állt.

-Szia kislány!- mosolyogtam rá.

Gyermeki izgalommal ugrott fel az ágyamra és bontogatta máris a nekem készült rajzait. Még fel sem eszméltem, amikor anyukám és az apám is belépett a terembe.

Az apám pont olyan megviselt volt, mint négy hónappal ezelőtt amikor kiderült, hogy leukémiás vagyok. Mikor Michael meghalt, évekig bűntudat gyötörte, amiért nem vigyázott rá eléggé és csak hajszolta az öngyilkosságba. A szerencsétlenség után, teljesen megváltozott, de többé egyikőnk szemébe se tudott őszintén belenézni. Különösen az enyémbe nem, hisz Caroline alig ismerte a testvérünket. A lehetőség pedig, hogy engem is elveszthet felmarta belülről.

Anyukámat nagyon tiszteltem, amiért megpróbálja erősnek mutatni magát. De sokszor láttam, hogy elfordulva tőlem a könnyeit törölgeti.

A húgom jókedvével akar engem életben tartani, miközben nagyon is tudatában van annak, hogy mekkora veszélyben vagyok. Ő a legoptimistább, nála jobban senki nem bízik az életben maradásomban.

-Hogy vagy fiam?- kérdezte apu feszülten.

-Jól- feleltem kurtán.- Milyen volt a nyaralás?

Pár héttel ezelőtt sikeresen kiharcoltam, hogy vigyék el valahova Carolinet. Kapcsolódjanak ki és egy kicsit felejtsék el a gondjaikat. Nem akartak itt hagyni, de végül beleegyeztek.

-Szuper!- fecsegett közbe a testvérem- Voltunk egy csomó múzeumban, ahol a leghíresebb európai festők műveit néztük meg.

-Ó, de kár, hogy nem láthattam. Viszont a te rajzaidat, most már szeretném megnézni- böktem a papírok felé, amiket eltakart előlem.

Szinte az összesen én voltam, még a régi időkről, boldogan mosolyogtam és nevettem a képeken, kivéve egyen, amin egy sírkő mellett állok, miközben egy villám csap le mellettem. Nem csak a rajz drámaiságán lepődtem meg, hanem azon, hogy Caroline eltért a megszokott vidám dolgoktól.

-Itt rossz hangulatodban voltál?

-Nem. Ezt még régebben rajzoltam, szeptember 11.-én.

-Amikor Michael meghalt-suttogtam.

Több nővér lépett be egyszerre Kristent visszakísérve a napi vizsgálatról. Meglepve nézte a körülöttem álló embereket, miközben lefektették az ágyára.

-Kris ők itt a családom. Az édesanyám, az apám és a húgom- mutattam be őket udvariasan.

-Örvendek- bólintott a lány.

Anyu nem nézett Kristenre, le se vette az arcomról a szemét mióta csak bejöttek. Aggódva pásztázott újra és újra.

-Mit mondanak az orvosok?- kérdezte idegesen.

Ma reggel megérkeztek a labor eredmények és kiderült, hogy elhamarkodottak voltak az orvosok mikor azt mondták túlélem. Bár az állapotom javult, valószínűleg ez csak egy hullám völgy. Az orvos gyászosan közölte, hogy az esélyeim ismét minimálisra csökkentek. Erről senkinek nem beszéltem, de a családomnak nem volt szívem hazudni.

A kíváncsian várakozó húgomra pillantottam, majd az apámra, aki meredten a padlót bámulta és végül az anyámra, aki összeomolva, mégis reményteli szemekkel nézett rám.

-Sajnálom-suttogtam megtörten, bocsánatot kérve, amiért fájdalmat okozok nekik.

Anyukám a szája elé kapta a kezét, miközben csökönyösen rázta a fejét. Láttam, ahogy nagyokat nyel, hogy visszafojtsa a sírást.

-Mennyi időt mondtak?

-Pár hónapot, max. egy évet- mondtam remegő hangon.

Anyám megfordult és a sírástól hörögve kirohant a szobából. Összeszorult torokkal figyeltem, ahogy apám is utána indul.

-Caroline a kocsiban várunk! Tyler majd visszajövünk valamelyik nap- kiáltotta az ajtóból.

A húgom dermedten ült az ágy szélén. Megsimogattam a kezét, de nem reagált. Meg akartam vigasztalni, de a szó belém szorult, amikor megláttam, hogy egy kövér könnycsepp gördül végig az arcán.

-Meg fogsz halni?- kérdezte remegő hangon.

-Michael biztos magányos odafent- próbáltam más szemszögből megközelíteni.

-Nem akarom még egy testvérem elveszteni- a hangja elcsuklott, majd a könnyei hirtelen megsokasodtak.

Közelebb kúsztam hozzá és szorosan magamhoz öleltem. Annyira sajnáltam… Bármit megtettem volna azért, hogy ne kelljen ezt látnia. Azt, hogy a bátyja meghal. Hogy még egy személy kilép az életéből.

-Tyler… könyörgöm gyógyulj meg!- zokogta a vállamba, miközben kicsi kezei végig karmolták a hátam.- Esküszöm, hogy többet nem fogom a szemedre vetni ha dohányzol, vagy hogy pocsék a főztöd.

Gyászosan elmosolyodtam és utat engedtem egy könnycseppnek. Nem érdekelt, hogy megfogadtam erős maradok, a húgom fájdalma letaszított a mélybe. Őt volt a legrosszabb látni szenvedni.

Még egy elcsukló hang töltötte meg a szobát. Meglepve néztem Kristenre, fátyolos szemeimen keresztül. Sírt. Minket nézett és pont, mint én, hagyta elgyengülni magát. Lehunytam a szemem, képtelen voltam látni plussz egy ember gyötrődését. A pokol közepén éreztem magam.

-Menj!- suttogtam Caroline fülébe.

Nehezen elengedve egy puszit nyomott nedves arcomra.

-Szeretlek.

-Én is téged- mondtam, miközben búcsút intettem neki.

Kristen csendesen pityeregve figyelte a húgom távozását.

-Azt hittem hazudtál!- nézett egyszer csak rám.- Azt gondoltam csak nekem mondtad azt, hogy túl fogod élni, hogy közel engedjelek magamhoz.

Nem láttam értelmét hazudni.

-Így is volt. De reggel megérkeztek a labor eredményeim.

-Annyira szörnyű volt látni…, ahogy egyenként omlanak össze a családtagjaid. A húgod…-küszködve elhallgatott.

-Neked nincs családod?

-Nincs. Garett az egyetlen fontos személy az életemben.

-Akkor szerencsésebb vagy ilyen szempontból, mint én.

***

Tisztában voltam vele, hogy álmodom, de minden valósághű volt. A húgomat láttam, ahogy egy sírkőre borul és szívszaggatóan zokog. A szívem egyetlen apró csomóba ugrott össze, szinte éreztem a mellkasomba nyilalló fájdalmat. A szívem felé tapasztottam a kezem, miközben közelebb mentem a húgomhoz. De mire odaértem eltűnt, s az ég hatalmasat dörrent. Az ezután következő villámcsapás, megvilágította a sötét temetőt. A szél elsöprő erővel támadt fel és süvített végig a fák között. Én a földre zuhantam, de megállíthatatlanul közeledtem a célom felé. Hunyorogva próbáltam kivenni a mészkőbe vájt felíratott. Lassan olvastam végig a betűket: Itt nyugszik Tyler Hawkins és Kristen Craig.

Ebben a pillanatban egy vérfagyasztó sikítást hallottam a távolból, ami egyre hangosabb lett. Minden gondolatom eltűnt a rémisztő hangban, a fülemre nyomtam a kezem, de a sikoly csak még hangosabb lett…

Felpattantak a szemeim, vadul ziháltam, miközben a látásom hozzászokott a szoba sötétjéhez. Csak egy álom volt-nyugtattam magam. De a sikoltást még mindig hallottam. Egyenesen Kristen ágya felől.

Remegő kézzel nyúltam a kislámpám felé, hogy fel tudjam oltani. Amint halvány fénybe borultak a falak a rémálmomhoz hasonló látvány fogadott. Kris önkívületi állapotban vergődött az ágyán, miközben fülsüketítően kiáltott.

Gondolkodás nélkül álltam talpra és szaladtam oda hozzá.

-Kristen! Hallasz?

Nem érkezett válasz, a szemei fent akadtak és úgy tűnt semmit nem fog fel. Az egyik kezemmel megpróbáltam lefogni vadul hánykolódó testét, míg a másikkal a nővérhívó gombot nyomtam meg.

-Kris! Figyelj rám!- ragadtam meg az arcát.

Kirántotta a fejét a kezeim közül, majd hadonászva igyekezett eltaszítani magától. Orvosok és nővérek hada rohant be. Könnyedén arrébb löktek, a hátam nekicsapódott az ablaküvegnek. Az ütéstől hirtelen nyomást éreztem a mellkasomban, ami egészen a szívemig hatolt.

Felhördültem a fájdalomtól, miközben éreztem, hogy kezdem elveszteni az eszméletem.

-Tyler!- hallottam valahonnan Maria hangját, azután éreztem, hogy gyenge kezei elkapnak. -Orvost!

-Ne!- kiabáltam, bár nem voltam benne biztos, hogy hangokat is képeztek a hangszálaim- Kristent mentsék meg!

Egy utolsó éles fájdalom szúródott a mellkasomba, és ezzel együtt minden elsötétült.

RMF-Remember Me Forever

Tudom, hogy megint nem kapkodtam el a dolgokat, de remélem a fejezet kárpótolni fog titeket. Szerintem tetszeni fog nektek. :)

Ó, és ezúton szeretnék még egyszer boldog szülinapot kívánni Fannimnak és boldog névnapot Lillucimnak. Így utólag is. :)

4. Elérkező tavasz

Mindenkiben van egy cseppnyi emberség…Én ebben nem hiszek. Csak abban található meg ez a plusz, aki képes arra, hogy egy- egy borús napon őszintén, melegszívvel mosolyogjon az utcán szembejövő régi ismerősre. És ne csak azért kérdezze meg tőle, hogy ,,hogy van” mert a tisztelet ezt kívánja meg. Ha valakit nem érdekli az állapotom, akkor ne köszönjön, ne mondjon semmit. Csak menjen tovább és vigye magával az ,,emberségét” is.

Napok teltek el, mialatt továbbra is a magányomba burkolózva nem vettem tudomást Kristen jelenlétéről. Tudtam jól mennyire dühíti, hogy nem foglalkozok vele. Úgy érezte, hogy egy magas szikláról hajították le és aki segíteni akart neki azt is elüldözte. De ő nem magára haragudott, hanem rám. Vagyis minden a terv szerint alakult.

Ápolók serege özönlött be a szobába, mind vidáman csevegtek így nem ijedtem meg, hogy talán valami baj van. Kristen köré gyűltek és örömteli arccal mosolyogtak rá.

-Kedveském a doktor úr megengedte, hogy végre lekapcsoljunk az EKG monitorról.

-Biztos idegesít már a hangja- tette hozzá az egyik nővér, miközben pakolni kezdte a műszert.

-Nem. Engem idegesít- morogtam az orrom alatt szándékosan olyan hangerővel, hogy a másik ágynál lévő személyek is meghallhassák.

Kristen szemei villámokat lövelltek felém, ahogy rám nézett. Ajkait összepréselte és erősen küzdött, hogy ne szóljon vissza semmit.

-Nocsak Tyler, csak nem rossz kedved van?- kérdezte Maria rám pillantva.

-Nekem ugyan nincs.

Figyelembe se véve engem, szerelték le a gépet a lányról, majd cipelték ki együttes erővel. Amint az utolsó nővér mögött becsukódott az ajtó, Kristen dühödt szemei megint rám villantak, de most hangot is adott felindultságának.

-Neked meg mi a fene bajod van?- förmedt rám.

-Semmi. Mi lenne?

-Ha feltudnék állni már rég…-morogta.

-Megütöttél volna?- fejeztem be a mondatot.- Csak tessék, ha szeretnéd odamegyek.

Értetlenül bámult rám, mint aki nem tart komplettnak.

-Mi ütött beléd? Egyik nap még azzal idegesítesz, hogy segíteni akarsz aztán meg hozzám se szólsz!

Megvontam a vállam, miközben kitekintettem az ablakon.

-Fogadd el, hogy nem körülötted forog a világ.

Hosszú ideig hallgatott, majd csak annyit mondott:

-Utálatos.

A mosolyomat elfojtva néztem kitartóan a redőnyt. Maria sietett be a szobánkba újságokkal a kezében, egy részüket Kristen ölébe helyezte a másik felét pedig hozzám. Holott tudta, hogy úgysem fogom elolvasni őket.

-Maria! Idejönnél egy pillanatra?- hívtam magamhoz.

Nem bírtam magammal, hogy ne hergeljem fel még jobban a lányt.

-Tessék Tyler!

-Azon gondolkodtam nincs véletlen egy üres ágy valamelyik kórteremben. Szívesen átmennék oda.

-Miért? Mi bajod van ezzel a szobával?- értetlenkedett.

-A szobával semmi. Csak a társaság nem túl kellemes.

Azonnal megfagyott körülöttem a levegő, két döbbent szempár rebbent rám. Majd egy nagy csattanásra lettem figyelmes Kristen ágya felől. Levágta az újságokat a földre…

Maria összeszűkült szemekkel rám nézett, mire én rákacsintottam-amit a lány nem láthatott. A kedvenc nővérkém rögtön vette a lapot.

-Sajnálom Tyler, de minden ágy telve van.

Szomorúságot színlelve lehajtottam a fejem.

-Kár.

-Azért vigyázz magadra nagyfiú!- szólt rám bújtatott célzással.

Mosolyogva bólintottam.

Kristenre pillantottam, aki ezúttal nem nézett rám. Az infúziós csövet bámulta, majd felé nyúlt, mintha ki akarná onnan rántani.

-Én a helyedben nem tenném!- figyelmeztettem kényelmesen elhelyezkedve.

-Nem érdekel te mit tennél!

-Mégis mit akarsz? Megszökni? Mert ez esetben felvilágosítanálak, hogy rengeteg nővér rohangál kint a folyosón.

-Megkönnyítem a dolgodat és keresek egy másik kórtermet, hogy ne kelljen elviselned a társaságomat- nézett rám gúnyosan.

-Remek. Kíváncsi vagyok meddig jutsz el anélkül, hogy elkapnának.

Kristem kiügyködött magából minden tűt, majd az ágy szélére ülve lassan talpra állt.

-Éééés stopper indul! Én kb.2 percet tippelek.

-Kapd be!

Figyeltem, ahogy bizonytalan léptekkel az ajtó felé cammog, aztán kilép rajta. Mereven néztem az órám, már majdnem két percnél járt, amikor két testesebb nővér morgolódva hozta vissza Kristent, Marival a nyomukban.

-Egy perc ötven másodperc. Hm, milyen pontos vagyok- jegyeztem meg, miközben farkasszemet néztem a lánnyal.

Gonosz mosollyal figyeltem, ahogy Kristent visszahelyezik az ágyba és a tűket is újra belészurkálják. Ő is engem nézett, csak nem mosolygott.

A nővérek megállás nélkül fenyegették, hogy többet meg ne próbáljon egyedül felállni.

-Tyler legalább neked lehetett volna annyi eszed, hogy megakadályozod!- nézett rám haragosan Maria.

-Mit kellett volna csinálnom? Fogtam volna le?- kérdeztem csaknem nevetve.

-Igen! Vagy szóltál volna nekem.

Az ápolók elrendezgették Kristent, majd még mindig hitetlenkedve távoztak.

-Csinálhattad volna kicsit ügyesebben is. Én minimum eljutottam volna a portáig- kacagtam halkan.

-Nem beszélek veled.

-Ugyan miért Kristen? Dühös vagy, mert nekem lett igazam?

-Nem. Dühös vagyok, mert semmibe vesz a szobatársam.

-És téged ez zavar?

Elgondolkodva hallgatott.

-Kit ne zavarna?

Nem hagytam ennyiben a dolgot, tovább nyúztam, csavartam.

-Tehát azt szeretnéd, hogy törődjek veled?

-Nem-vágta rá.

-Dehogynem- mosolyogtam kajánul.

-Talán egy kicsit- ismerte be vonakodva.

A majdnem egy hétig tartó küszködésem, most magával hozta a tavaszt.

-Ez esetben Kristen- néztem mélyen a szemébe- sajnálom, hogy olyan otromba voltam egész héten.

-Bocsánatkérés elfogadva- bólintott.

Elmosolyodott, majd halkan felnevetett.

-Mégis hogy csináltad? Egyik nap még tudomást sem akartam venni rólad, aztán meg szinte könyörgöm azért, hogy beszélgess velem.

-Ez is a terv része volt.

-Szóval terv mi?- megfogta a kispárnáját-amit Garett hozott be neki- és hozzám vágta.

-Hé, támadni nem ér!- nevettem.

Mindketten felszabadultan nevettünk, de aztán komolyan a szemembe nézett.

-Mért akartál annyira segíteni?

-Tudom, hogy milyen nehéz helyzetbe kerültél. Átérzem, mert én is átéltem és azt gondoltam én tudok neked a legtöbbet segíteni, hogy ezt átvészeld. Mellesleg sorstársak vagyunk, szívesen segítek neked. Ha hagyod…

Kimérten bólintott.

-És te mért nem akartál barátkozni velem?

-Most sem akarok csak nincs más választásom- mosolygott rám bocsánatkérően.

-Miért?- leheltem.

-Mert senkit nem szeretnék most már közel engedni magamhoz. Így is rengeteg embernek fogok fájdalmat okozni, ha …, ha meghalok. Nem akarok még több személyt belerángatni ebbe.

-Emiatt nem kell aggódnod.

Kérdőn, felvont szemöldökkel rám nézett.

-Kicsik az esélyeim, én is meg fogok halni- mondtam, holott tudtam, hogy ez nem igaz.

RMF-Remember Me Forever

Először is bocsánatot szeretnék kérni, amiért ilyen sokat késett a fejezet. De az az igazság, hogy az életem az utóbbi két hétben egy hatalmas mélyponton volt. És nem akartam ezt fejezetben visszaadni nektek. Különösképp, hogy most egy viszonylag vidám részről van szó. A zsepiket nyugodtan elrakhatjátok...egy darabig! Jó szórakozást!

Kitti

3. Az ígéret

Mindig kell egy mankó, amire tudsz támaszkodni. Ez lehet egy számunkra fontos személy, egy barát vagy egy családtag. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a támaszok nem teljes értékűek. Csak segíteni tudnak, de a problémát képtelenek megoldani. Egy ember van, aki képes erre és ez pedig te magad vagy. Minden azon múlik, hogy TE, hogyan döntesz.

Ezt akarom elérni Kristennél, hogy rájöhessen erre… a gyógyulása főként rajta függ.

A felettébb ízletes reggeli után, a lány legkedvesebb szokáshoz híven vagy az ablakon bámult ki vagy a padlót fikszírozta. Nem érdekelte, hogy órák óta őt figyelem, mintha nem is lettem volna számára a szobában.

-Mért nem nézel rám?- kérdeztem már nem először.

Lemondóan felsóhajtott és végre megszólalt, továbbra se engem nézve.

-Nem látom értelmét.

Érdeklődve bámultam rá.

-Tudod különféle kutatások szerint az emberi szemkontaktus meghatározóbb lehet egy beszélgetésben, mint pár egyszerű szó. Azt gondolom, hogy ez…

-Kit érdekel, hogy te mit gondolsz?- vágott közbe dühösen.

Egy apró mosoly csúszott a szám szélére, mióta itt van, először sikerült kicsalnom belőle nagyobb érzelmet az irányomba. Ez tetszett…még, akkor is, ha csak haragról volt szó.

Nem adtam fel, ennyi nem volt elég. Azt akartam, hogy annyira dühös legyen, hogy rám nézzen.

-Ugyanmár Kristen!- a neve hallatára megrándult- Mindenki szereti, ha törődnek vele.

-Én nem.

Figyelembe se véve folytattam.

-Pontosan tudom, hogy te is szeretnél valakivel beszélgetni. Hogy elmondhasd mennyire félsz, amiről a barátodnak nem beszélhetsz, hiszen őt is csak jobban megijesztenéd. Szükséged van egy társra. Sőt…tudod mit? Megkockáztatom, hogy egyedül RÁM van szükséged és senki másra! Csak én tudok neked segíteni! És ezt te is tudod és akarod is!

A mondandóm alatt a dühe egyre elsöprőbb erővel áramlott felém. Míg nem kitört a ketrecéből és a felbőszült oroszlán csak nem megölt engem… a pillantásával.

-Mért nem vagy képes felfogni te nagyképű majom, hogy senkire nincs szükségem! Különösképp nem egy ilyen segfejre, mint amilyen te vagy! Mégis kinek hiszed magad? Csak itt dirigálsz nekem, miközben azt sem tudod mit érzek. Menj a jó tanácsaiddal a fenébe!

Örömittas mosolyomat nem tudtam visszafojtani, ami csak még jobban felidegesítette. A szívhangját jelző műszer egyre intenzívebben csipogott. Szinte érezni lehetett mekkora erők vibrálnak köztünk, miközben farkasszemet nézünk a másikkal.

Ezt a pillanatot a legjobb barátom, Aiden szakította meg.

-Tyler!- örvendezett, mint egy ötéves, amikor meglátott.

-Aiden!- tettem én is hasonlóképp.

-Ó ember, annyi jó csaj van a folyosón, hogy alig tudtam elszakadni tőlük- nevetett magában.- De látom neked is jutott egy- mérte végig Kristent.

A lány lenéző pillantást vetett a barátomra, majd ismét kibámult az ablakon.

-Hát persze…- vigyorogtam rá.

-Hogy vagy cimbi?

Aiden leült az ágyam szélére, de láttam a tekintetén, hogy alaposan kerüli a pillantásával a karomból kilógó infúziós csövet. Utálta a korházakat, hát még a tűket és a vért.

-Azt, mondják az orvosok, hogy elég nagy esélye van annak, hogy megmaradok és tovább boldogítalak.

-Igen? Helyes! Már unom az olcsó kínai kaját…nem mintha te olyan jól főznél, de kicsit jobban, mint én.

Csak most vettem észre a bal szeme alatt éktelenkedő lila foltot.

-Mit csináltál az arcoddal?

Szégyenkezve lesütötte a szemét.

-Főztem.

Hangosan nevetni kezdtem, nem törődve a barátom mogorva pillantásával.

-Istenem annyira gáz volt, felvittem egy gyönyörű nőt a lakásomba és, hogy kicsit kedveskedjek neki gondoltam csinálok makarónit. De azt senki nem mondta, hogy a forró vízzel teli lábast ne a földre rakjam, így átestem rajta leforráztam a lábam és neki zuhantam a konyhapultnak.

-Mért a földre raktad?- kacagtam tovább.

-Hova raktam volna? A konyhapulton nem volt hely. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy a csaj ezután két órán keresztül úgy röhögött, hogy még csak esélyem se volt semmire.

Szórakozásomnak Maria vetett végett, aki kedvesen belépve a szobába jött felénk.

-Látom kellően jó a hangulat. Jó reggelt Kristen!- mosolygott a lányra, aki mindössze csak bólintott.

-Tyler, mivel tegnap elmaradt a séta arra gondoltam ma kimehetnénk egy kicsit.

-Hadd, vigyem ki én!- ugrándozott Aiden.

-Nem! Csak nővéri felügyelettel mehetnek ki a betegek.

-Ugyan már nem fogom megszöktetni!

-Azt, mondtam, hogy nem- felelte szigorúan Maria és máris a karom után nyúlt.

Aiden áthajolt a válla fellett, miközben a kedven ápolónőmre mutatott, majd az ujjaival egy telefont formált. A hab a tortán az volt, amikor Maria nézve végignyalta a száját.

Elfojtott nevetésemre a nővér is felfigyelt.

-Mit susmusoltok ti itt ketten?

Gyorsan menteni kezdtem a helyzetet.

-Csak Aiden épp azt magyarázta, hogy kicsit szédül.

-Rosszul van?- fordult Maria hátra a barátom felé, aki tettetve az ájulás lehetőségét az ágyba kapaszkodott.

-Nem bírom a kórház szagot. Talán jól esne egy séta Tylerrel.

Maria összeszűkült szemekkel nézett ránk, majd a fejét csóválva beleegyezett. Aiden szinte letérdelve elé fogta meg a nő kezeit és csókolgatta agyon.

-Maga egy szent! De komolyan, ilyen ápolónőkre van szüksége a világnak! Talán meg kéne adnia a telefonszámát, ha esetleg megint rosszul lennék…

-Felejtse el- zárta le a témát Maria, majd szigorúan rám pillantott- Aztán semmi virgonckodás!

A hosszúra nyúlt séta alatt Aiden többször is a lelkemre kötötte, hogy kérjem el Maria telefonszámát, ugyanis imádja az erélyes, mégis lágyszívű nőket.

A nap ragyogott az égben és még a vékony kórházi köntösben sem fáztam. Már az épületben tartottunk, amikor a barátom izgatottan felém fordult.

-Ki az a lány a szobádban?

-Ő Kristen. Tegnap hozták be, leukémiás pont, mint én.

-Még így is gyönyörű.

-Egyetértek- bólogattam.

-Mért nem hajtasz rá? A lehető legjobb helyzetben vagy, vigasztalás közben elejtesz egy kis puszit vagy egy csókot.

-Ja… ha hagyná, hogy vigasztaljam. Mellesleg barátja van és ezt tiszteletben tartom.

Aiden sunyin felém sandított.

-Kíváncsi vagyok meddig fog tartani ez a tisztelet.

Mielőtt ezen elgondolkodhattam volna, a kórtermem ajtaján Garett lépett ki.

-Szia Tyler! Épp téged akartalak megkeresni. Beszélhetnénk?

Aidenre néztem, aki vette a lapot és gyorsan elköszönt.

-Nem bánnád, ha inkább kint beszélgetnénk? Nem szeretném, hogy Kristen meghallja.

Máris helyett foglaltam a folyosón álló egyik széken.

-Tehát miről van szó?

-Kristen elmondta, hogy ma reggel nagyon felbosszantottad- várakozva rám tekintett.

-Igen…muszáj volt kicsit, rettentően magába fordult. Ki akarom billenteni ebből az állapotból.

Megértően bólintott.

-Tudod tegnap este kicsit gondolkodtam. És arra jutottam, hogy nagyobb fájdalom számomra nem is lehetne a világon, mint elveszteni őt. De aztán ma bejöttem és látom rajta, hogy mennyire boldogtalan, hogy rákészül a halálra. Rádöbbentem, hogy inkább az fájna jobban, ha úgy kellene elvesztenem, hogy tudom, hogy az utolsó hónapjaiban nem lehetett boldog.

Garettel nagyon hasonló volt a gondolkodásunk, én is azt gondoltam, amit ő. Kristen most a legfontosabb.

A fiú megfonta a vállam és mélyen a szemembe nézett.

-Én nem tehetem eléggé boldoggá Tyler. Nem vagyok itt vele éjjel-nappal, nem ismerem milyen betegnek lenni. Csak te vagy az, aki képes arra, hogy helyrehozhassa a lelkét. Én csak a szeretettemmel tudok neki segíteni, de ez nagyon kevés.

-Mit szeretnél tőlem?- kérdeztem kimérve.

-Tedd boldoggá! Mindegy, hogy hogyan. Használd a saját módszereid, de nem akarom többé ilyen szomorúnak látni Őt.

-Megígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek.

Megkönnyebbülve magához ölelt, mintha csak régi jó barátok lennénk. Furcsa módon, ezt éreztem.

Miután Garett elviharzott, fagyos arckifejezést magamra erőltetve léptem be a szobába. Kristen egy könyvet olvasott, egy pillanatra sem elszakadva a lapoktól.

A földre szegeztem a szemem, miközben befeküdtem az ágyamba és nem néztem rá többet. Viszont pár óra elteltével, mialatt kitartótan nem törődtem a lány jelenlétével. Egy kíváncsi szempárt éreztem magamon, de a pillantását nem viszonoztam…