12. fejezet

Bocsi, bocsi, bocsi! A fejezet vége miatt nagyon utálni fogtok. Ne haragudjatok! Viszont ez a fejezet részben dráma mentes. Élvezzétek ki a boldog perveket, mert nem sokáig tartanak!

Puszi: K.

Az ember sebezhető, mind fizikailag, mind lelkileg. A lelki fájdalom sokkal pusztítóbb lehet.

-Hogy mondhat ilyet?- suttogta döbbenten Kristen.

Apám szavai nekem is fájtak, az évek során volt időm hozzászokni. Valahol megtudtam őt érteni, elvesztette az első fiát méghozzá a saját hibájából. Bármennyire is próbálja az ellenkezőjét állítani. Talán pont ezért akar távol tartani mindenkit magától, hogy erre ne jöhessenek rá. Én rájöttem, engem ez miatt utál.

-Azta! Apukád meglehetősen…zabos ma.- jegyezte meg Aiden.

Visszamentem a kórterembe Kristen, végig mellettem volt. Anyukám aggódva nézett végig rajtam, valami verekedésre utaló jelet keresett.

-Jól vagyok.- bizonygattam, mire Kris megrázta mellettem a fejét.

Caroline aludt, a kis állkapcsa megfeszült a szemeit is a kelleténél jobban zárta össze.

-Folyamatosan rosszat álmodik.- magyarázta anya- Mindegyiknek te vagy a főszereplője.

Leültem az ágy mellett álló székre, Kristent pedig az ölembe öletettem.

-Anya, menj haza aludni! Nagyon fáradtnak látszol, majd mi itt maradunk.

Az édesanyám alig állt a lábán, néha láttam, hogy kicsit meg is szédül. Odatámolygott Carolinehoz és egy csókot lehelt a homlokára.

Amikor anyám kiment Kris szorosan hozzám bújt, a nyakamat átölelve.

-Nem vagy álmos?- kérdeztem, miközben végigsimítottam az arcán.

Elkapta a kezemet és ott tartotta a szép kis arcán.

-Nem igazán, tegnap jól aludtam.- mosolygott rám.

Vágy lobbant a testembe, amit igyekeztem elnyomni. Azt az éjszakát sosem felejtem el, nem csak azért ami történt köztünk. Hanem, hogyan történt az.

-Én is.- nyomtam egy puszit az ajkaira.

Az órák lassan teltek és én egyre fáradtabbnak éreztem magam, hosszú út állt mögöttünk. Kristen is makacsul küzdött az álmosság ellen, pedig én mondtam neki, hogy aludjon nyugodtan. De nem volt hajlandó.

Egy ápolónő sétált be az ajtón a kezében egy fecskendővel, aggódva figyeltem, ahogy Carolinehoz lép. A húgom rettentően félt a tűktől. A tűt az infúziós zacskó kis nyílásába szúrta és belefecskendezte a tartalmát.

-Fájdalomcsillapító.- válaszolta a nővér kimondatlan kérdésemre- Muszáj, hogy átaludja legalább az éjszakát.

Bólintottam és az órámra néztem. Már hajnali egy volt, a város korántsem volt olya hangos mint napközben.

További órák teltek el, egyszer csak azt vettem észre, hogy Kristen teste elernyed az ölembe és halkan szuszog. Örültem neki, hogy végre elaludt. Életemben nem volt még senkinek ilyen hálás, mint neki. Szerettem volna valahogy megköszönni, az odaadását és a támogatását amit az út alatt nyújtott nekem.

El is határoztam, hogy amint otthon megtaláltam a bankkártyámat meglepem valamivel az én angyalomat.

-Uram, elnézést, de most már haza kell menniük.- szólt be nekünk egy dolgozó.

-Nem maradhatnánk itt?- kérdeztem reménykedve.

-Sajnálom, nem. Reggel hatra visszajöhetnek.

Nem örültem, hogy itt kell hagynom Carolinet , de talán visszaérek mielőtt felébred. Krisre pillantottam, aki még mindig édesen aludt.

Felkeltem vele a karjaimba, a fejét a mellkasomba fúrta és még jobban belém kapaszkodott. Lehajoltam, hogy egy csókot nyomjak a homlokára, miközben mélyen magamba szívtam az illatát.

Kristen arra se ébredt fel amikor a lakásom előtt kiemeltem a kocsiból, Aiden már aludt amikor felértünk.

Krist az ágyra helyeztem és gondosan betakargattam. Gondolkodni kezdtem, vajon nem kéne inkább a kanapén aludnom, mint mellette? Bár az út alatt történt egy s, más, sőt még azt is mondta, hogy szeret engem, de nem tudhatom, hogy nem-e sajnálatból mondta.

Épp készültem átvinni az ágyneműm, amikor Kristen elkapta a kezem. Ébren volt és ijedten nézett rám.

-Hova mész?

-A nappaliba.- hebegtem.

Kimérten bólintott, igazolta az előbbi gondolatmenetemet. Megágyaztam magamnak a kanapén, cseppet sem volt kényelmes a rugók szúrták a derekamat.

Mozgást észleltem a hálószobák felől, felkönyököltem, hogy lássam ki az. Aiden szinte csukott szemmel vágott át a nappalin a mosdó felé. Nem vett észre, a lábait úgy húzta maga után, mintha gumiból lennének. Néha meg is botlott és meg kellett támaszkodnia valamibe.

Kuncogva feküdtem vissza a párnáim közé és lehunytam a szemem. Pár perc múlva egy nagy csapódást hallottam, a hátam mögül.

Aiden állt az egyik ajtó mögött a fejét dörzsölgetve.

-Mi van csak nem neki mentél?- kérdeztem nevetve.

-Holnapra szereltesd le.- sóhajtott.

Megvártam amíg visszamászott az ágyába, hátha neki megy még a falnak, de nem így lett. Már majdnem elaludtam, éreztem, ahogy a köd rászáll az agyamra. Újabb mozgolódást észleltem, csak most sokkal közelebb hozzám.

-Aiden, menj aludni.- mondtam becsukott szemmel.

Puha kezek simítottak végig a mellkasomtól, az izmaim összerándultak az érintés nyomán. Azonnal a karjaim közé zártam a vékony testet, Kristen testét. A kanapé adta keskenység miatt, Kris szinte félig rajtam feküdt, a lábainkat összekulcsolta.

-Már annyira megszoktam, hogy mellettem vagy. Nem bírok nélküled aludni.- suttogta úgy, mintha ezzel nagy bűnt követne el.

Cirógatni kezdtem a karját, hogy hamarabb elaludjunk el mindketten.

Sokkal korábban fent voltam, mint Kristen. Ez kapóra jött, mert így tudtam mesélni Michaelnek, mindent leírtam ami az úton és azelőtt történt. Kíváncsi voltam ő, mit szólna Kristenhez, ha még élne.

Türelmetlenül pillantottam az órára, még biztosan nem engednek be a kórházba. Feltettem két adag kávét főzni és a békésen szunnyadó Kris mellé ültem. Bizonyára ő is be akar jönni velem Carolinehoz, de az se baj, ha nincs kedve.

Megsimogattam az arcát, mire ő boldogan elmosolyodott. Végig húztam a kezem a nyakán, a karján, a derekán. De még mielőtt túl messzire mentem volna, visszatértem az arcára. Nehezen ébredezni kezdett, hunyorogva nyitotta ki a szemét, de rögtön felélénkült amikor meglátott.

-Jó reggelt! Csinálok neked kávét.

Álmosan elmosolyodott és megfogta a kezemet.

-Fel kell hívnom apámat.

A kezébe adtam a telefonom és végig ott maradtam mellette, nem tudhattam az apja, hogy fog reagálni a lánya eltűnésére. Megakar majd engem ölni? Dühös lesz Kristenre? Ki tudja.

-Szia apu, én vagyok az Kris!… Igen tudom, ne haragudj. Egy barátommal voltam.- pillantott rám félénken.- Még egy ideig nem tudok hazamenni. … Oké, majd beszélek vele. Bye!

Ezek szerint nálam marad még egy darabig, ennek igazán örültem. Valahogy meg kell hálálnom, azt a sok mindent amit értem tett.

-Nem szidott le?

-Nem nagyon érdekli mi van velem. A lényeg, hogy élek.- vonta meg a vállát.

Kristent ilyen szempontból sorstársamnak éreztem, egyikőnk se jött ki a saját apjával.

Megkávéztunk egy cigi kíséretében, még korán volt elindulni de nem bírtam magammal. Caroline mellett akartam lenni, megfogtam a rajzkészletét, hogy bevihessem neki, de erről eszembe jutott valami.

-Mi volt a rajzon?

Kristen egy mozdulat közben állt meg, ebből gondoltam, hogy valami komoly dologról van szó.

-Azt mondtad megmutatod.- incselkedtem, közelebb lépve hozzá.

A konyhapultnak nyomtam ezzel elzárva minden menekülési útvonalat. A derekánál fogva közelebb húztam magamhoz és a szemébe néztem.

-Csak ez!- motyogta és ajkai egy pillanat alatt csaptak le az enyémre.

Ha lehetett még közelebb állt hozzám, belenyögtem csókunkba amikor édes nyelvével végig simított a felsőajkamon.

A kezeim becsúsztak a pólója alá, selymes bőre forrón lüktetett a tenyerem alatt. Megragadtam a csípőjét és a konyhapultra ültettem, ő átfonta lábaival a derekam, ezáltal az ágyékunk összenyomódott.

Egyre hevesebben csókoltuk egymást, nekem eszembe se jutott leállni.

-Caroline!- suttogta Kristen remegő hangon.

Minden erőmet össze kellett szednem, hogy elszakadjak tőle. Most a testvérem a legfontosabb- mondogattam magamba.

Leemeltem a pultról és rá se nézve- ezzel is küzdve a vágy ellen- az ajtó felé indultam.

-Tyler!- szólt utánam halkan Kristen.

Még mindig ott ácsorgott a konyhában, idegesen nézve rám.

-Igen?

Az alsó ajkát harapdálva gondolkodott, az ajtófélfába kellett kapaszkodnom, hogy ne ugorjak rá azonnal.

-Semmi, menjünk.

Kislisszolt mellettem, földre szegezett pillantással. Nem tudtam mi baja lehet, de nem is volt időm ezen gondolkodni.

Már csak a ház előtt értem utol, földbegyökerezett lábakkal állt és egy előtte lévő magas, barna hajú férfit bámult. Kétségkívül ismerte.

-Szia kicsim!- mondta a férfi mézes-mázos hangon.

A féltékenység elemi erővel tört rám, az egész testemet pattanásig feszítve. Kristenre néztem aki szintén engem nézett, majd lesütötte szemeit.

-Kristen?!- szűrtem a szavakat, választ várva.

Még jobban lehajtotta a fejét, abban a pillanatban tudtam miért.

11. fejezet

Igen, tudom, hogy holnapról volt szó. :D Köszönjétek Norinak! :)

K.

A sors néha kegyetlen, néha jó hozzánk. Hogy melyik következik be, az csak rajtunk múlik!



Másnap estére, már meg is pillanthattuk New York fényeit. Kristen nagyon csöndes volt az út alatt, az előző esti tetteink mindkettőnket kifejezett. Néha végigsimított a karomon, nem tudom, hogy megnyugtatásnak szánta-e vagy, csak megakart érinteni. De én cseppet se bántam.
Nem tudtam hova menjek, haza-e vagy a családi házunkba? Hol van az édesanyám? Hogy fogok a szemébe nézni? Ezektől a kérdésektől csak még jobban elkeseredtem.
Megálltam az egyik kereszteződésnél nem tudván mitévő legyek, a fejemet a kormányra hajtottam.
-Mi a baj?- kérdezte Kristen rémülten mellettem.
-Nem tudom hova menjek.
Kris gondolkodott egy kicsit, majd halkan válaszolt.
-Szerintem menjünk a kórházba, általában ilyenkor még a szülőknek bent kell maradni beszélni az orvosokkal, meg ilyenek.
Egy pillanatra teljesen ledermedtem, elég klinikás filmet láttam már, ahhoz, hogy tudjam ilyenkor az orvosok milyen választás elé állítják a hozzátartozókat.
-Transzplantációra gondolsz?
-Tyler, Caroline szervei még épek, könnyen meglehet, hogy…
Nem bírtam tovább hallgatni, dühösen felmorrantam.
-Nem tehetik ezt! Ő a kishúgom.
Beletapostam a fékbe és a kórház felé vettem az irányt. Nem vehetik el a testvérem szerveit, mint valami állatnak. Azok az övéi, hozzá tartoznak!
Láttam Kristen mennyire megrémült a viselkedésemtől, nem akartam, hogy féljen tőlem, de most ez sem érdekelt.
Kivágódtam a kocsiból, amikor már a parkolóba álltunk és gyors iramba a bejárat felé haladtam. Már csak pár lépésre voltam a célomtól, amikor Kristen megállított.
Leráztam magamról a kezeit, de ő nem engedett el.
-Tyler! Nézz rám.- idegesen kaptam rá a pillantásom- Ha felhasználják a testvéred szerveit, akkor talán megmenthetnek egy másik életet.
Megráztam a fejem, nekem erre nincs időm.
-Ide figyelj! Nem menthetted meg a húgodat, de ő megmenthet mást. Hát nem érted?
-De ő a testvérem!- kiabáltam, pár ápoló akik az udvaron sétálgattak felém kapták a fejüket.
-Tudom. De én átéltem egy ilyet. Egy másik embernek köszönhetem, hogy most élek! Ha a szülei… ha ők nem adták volna nekem a fiúk szívét, már rég meghaltam volna.
A szavai ostorcsapásként értek. Kristennek transzplantációja volt? Annyira megdöbbentem, hogy még a dühöm is szertefoszlott. Belegondoltam, hogy ha most Kristen nem lenne, ha nem kísért volna el erre az útra. Már nem élnék.
Igaza volt. Én nem menthettem meg Caroline-t, de ő képes lesz rá, hogy megmentsen egy másik kislányt, vagy kisfiút. Igen, ő is ezt akarná ha még élne.
-Köszönöm.- suttogtam Kristennek.
Megfogtam az arcát és minden habozás nélkül, az ajkaimat az övéhez érintettem. Szorosan átöleltem a derekát, ő is erősem belém kapaszkodott. Nyelve lágy keringőre hívta az enyémet, finom kis remegéseket küldve a testem többi része felé.
Autómatikusan szétrebbentünk, amikor valaki megköszörülte a torkát mellettünk.
-Tyűha! Miről maradtam le, amíg odavoltatok!- mondta vigyorogva Aiden.
Nem értettem mit keres itt, de az öröm, hogy újra láthatom a barátomat még a halálom előtt, engem is boldogsággal töltött el.
-Aiden!- kiáltottam és magamhoz öleltem.
-Fúj ne már! A végén még azt hiszik, hogy az ellenkező nemhez vonzódom.- látványosan megborzongott.
-Mit csinálsz itt?- tette fel helyettem Kristen a kérdést.
-Ja, hát csak jöttem meglátogatni Caroline-t. Hoztam neki macit!
A vér meghűlt az ereimbe, majd őrült tempóba kezdett el száguldozni. Pislogtam párat, hátha csak ideképzelem Aident és a szavait.
A plüssmackó valóban ott lógott a kezében. Kristen megint gyorsabb volt, mint én.
-Most viccelsz?
Aiden úgy nézett rá, mint egy csoki emberre.
-Nem. Hát ti küldtétek ide azt a híres dokit nem?
Kristen és én is teljesen ledöbbentünk. De hát, apám azt mondta elkéstem! És, hogy -hogy az orvos itt van? El se jutottunk odáig!
-Caroline él?- suttogtam magam elé meredve.
-De még mennyire! Reggel kelt fel először a műtét óta. Ügyes a kiscsaj!
Már nem is figyeltem a barátom szavaira. Csak azt hajtogattam a fejemben, hogy él. Caroline életben van. Nem halt meg. De, hát hogyan?
Kristen örömében felsikított és a nyakamba ugrott, még mindig értetlenül öleltem át.
-Tudtam, tudtam!- skandálta.
Kicsit eleresztett és a szemembe nézett. Az arcán ott bolyongott a mérhetetlen boldogság és egy kis nyugtalanság is. Amikor a bejárat felé pillantott, tudtam ő is arra gondol amire én. Megragadtam a kezét és mint két gyerek kezdtünk futni a kórterem felé, ahol a húgom feküdt.
-Várjatok már!- kiáltott utánunk Aiden.
A folyosóra érve kicsit lelassítottam, apám volt egyedül a helyiségben. Az arca szenvetlen maszkba torzult, amint meglátott.
Kristen felszisszent mellettem a félelemtől. Egyben biztos voltam: nem hagyom, hogy őt is bántsa!
Az apám nem indult el felém, csak ott állt a falnak támaszkodva. Kimérten tettem egy lépést, majd még egyet. Mozdulatlan.
Végig a szemébe nézve mentem az ajtóig, Kristent kicsit magam mögé löktem. Nem tett semmit. Még akkor sem, amikor csak egy kéznyújtás választott el tőle.
Tétován benyitottam, a klasszikus fehér kóterembe. Először édesanyámat pillantottam meg az ágy szélén, ahogy ő is észrevett felém ugrott. Vártam, hogy egy pofon csattanjon az arcomon, de ő csak megölelt.
-Annyira örülök, hogy semmi bajod.
A válla fölött a húgomra pillantottam, aki mosolyogva engem figyelt. Az arca hófehér volt, a szemei alatt apró karikák húzódtak. Az egyik kezéből mindenféle csövek lógtak, a másik gipszbe volt kötve.
-Azt hittem már sose értek ide.- mondta vékony kis hangján.
Elérzékenyülve bújtam ki anyám öleléséből és az ágy mellé térdeltem.
-Elnézést Moestro, de egy dühös medve az utunkat állta.
Felnevetett, a hangja az én szunnyadt szívemet újult erővel járta át. Kristen is mellém guggolt és megsimogatta Caroline gipszbe zárt karját.
-Hűha, micsoda gipszed van! Megengeded, hogy aláírjam?- kérdezte mosolyogva.
-Persze, épp kérni akartam!
Amíg Kris dedikálta a testvérem karját, anyukám mellé léptem, de le nem vettem a szemem a Carolineról.
-Hogyan?- kérdeztem halkan.
-Apád helikoptert küldött az orvosért, mivel a gépnek nem volt szükséges a hamufelhő fölé szállnia megadták az engedélyt.
Ha lehet még jobban megkönnyebbültem, minden szenvedés megérte, hogy lássam ezt a csodás pillanatot. Ahogy a húgom itt van és nincs semmi baja, hogy Kristen ugyanolyan csodával tekint rá, mint én.
-Tyler! Te is aláírod?- kérdezte Caroline mosolyogva.
-Még szép!
Caroline végig Kanadáról kérdezgettet minket, tudni akarta milyen ott a táj és láttunk-e medvét. Minden kérdésére feleltem, de egyre nem tudtam mit mondani:
-És mit csináltatok ott este?
Elmosolyodtam, a pöttöm ravasz kérdésén. Kristen nem blokkolt le annyira, mint én.
-Emlékszel arra a rajzra amit nekem rajzoltál?
Caroline bólintott, majd, ahogy megértette mit akar ezzel mondani neki Kris elvigyorodott.
-Hé, ez nem ér! Nekem is mondjátok el miről van szó!
-Majd később megmutatom.- suttogta az angyal a fülembe.
-Tyler!- szólt anya az ajtóból- Apád beszélni szeretne veled.
Hangosan nyeltem egyet, már koránt sem akartam meghalni. Felálltam és velem együtt mozdult Kristen is a karomba kapaszkodva.
-Te maradj itt!- utasítottam finoman.
-Nem!
Nagy sóhaj kíséretében mentem ki a folyosóra, ahol apám és mellette Aiden várakozott. Jól ismertem apukám nézést, a szigorú, lenéző pillantást.
-Nem bántalak, mert Caroline megkért, hogy ne tegyem.- mondta fojtott hangon.
Kristen szorítása erősebb lett a karomon.
-De legalább akkor szóba, hadd mondjam el a véleményem.- türelmesen vártam- Életem legrosszabb döntése volt, amikor a születésed után nem adtalak közvetlen árvaházba. Nem érdemled meg, hogy élj. Semmire kellő vagy! Majdnem megölted a húgodat!!! Van fogalmad arról milyen következményei lettek volna annak???
A nyelvembe haraptam, megállítva a szavak áradatát. Megérdemeltem, minden egyes mondatát.
-Mostantól nem vagy a fiam.- közölte, majd megfordult és a kijárat felé indult.
-Maga nem ismeri őt!- kiáltott utána Kristen.
Az apám felé lépett, -aki azonnal szembe fordult vele- elkaptam a derekát és visszahúztam magam mellé, de ő nem tágított.
-Nem hinném, hogy te igen!- apukám szinte köpte a szavakat.
-Ön nem volt ott vele Kanadába. Nem látta mennyire küzd, hogy megmenthesse a húgát! Azt mondta, ha Caroline meghal öngyilkos lesz. Hát magának ez nem számít?
-Kár, hogy nem tette meg hamarabb.
Kristen összerándult a karjaimba, ahogyan én is. Aiden is meghökkenve bámult az ,,édesapámra”, aki ismét hátat fordított nekünk és eltűnt.

Előrejelzés

Tudom, hogy kicsit sokáig húztam megint az új részt, de rengeteg dolgom van. Előttem egy könyvkiadás, folyamat szponzorokhoz, felolvasásra járok. De nem nyavalyogni jöttem! :D

Szóval holnapra mindenképpen összehozok egy új részt, és még ezen a héten egyet vagy kettőt, mert utána elutazom.

Köszi Nori a kommenteket!<3

K.

10. fejezet

Ezt a fejezetet Ladynek köszönhetitek, amiért rágta a fülemet új részt remélve. Hát tessék Lady!J

A vége miatt előre érzem, hogy utálni fogtok… de ígérem a következő fejezetben majdnem mindenre fény derül. Többet nem árulok el, mert abból rájöttök.:D

Jó olvasást!

Kitti

Mi értelme küzdeni, ha tudod nem érheted a célt amit annyira szerettél volna?

Számomra: semmi.

Mielőtt bármit kérdezhettem volna apám kinyomta a telefont. Elkéstem, túl sok időt pazaroltam, nem voltam elég gyors… Megöltem a húgomat!

Rosszabb volt, mint Michael elvesztése, az ő élete nem rajtam múlott. Nem miattam halt meg.

Kaptam egy esélyt az élettől, hogy amit elrontottam azt rendbe tehessem és én eldobtam magamtól.

Nehézkésen kezdtem el a dolgokat érzékelni, az utat is csak homályosan láttam. Mintha egy fájdalommal teli burok venne körül.

-Mi történt?- Kristen hangja nagyon messziről hallatszott, pedig közvetlen mellettem ült.

Elég volt ránéznem, az arcomról leolvasta mi történt és hangos zokogásba tört ki.

A sírás már engem is merően fenyegetett, megálltam az út szélén mielőtt mindkettőnket megöltem volna. Bár nekem már úgyis mindegy.

Kristen kiszállt a kocsiból és pár méterre a fűbe roskadva tovább zokogott. A könnyek belőlem is előtörtek, majdnem négykézláb másztam Kristen mellé.

Szorosan magamhoz öleltem, támaszt nyújtva egymásnak. Talán most utoljára, hiszen biztos halál az ami vár rám.

Még ha apám nem is teszi meg, majd én megteszem helyette!

-Az én hibám, ne haragudj!- sírta a vállamba bűneim élő bizonyítéka.

Megráztam a fejem, itt csakis én vagyok az aki felelőségre vonható.

Összeszedtem minden erőmet és Kris arcát a két kezem közé fogtam.

-Ígérd meg, hogy egy napon hinni fogod: nem a te hibád. Ez kizárólag az enyém és meg is fogok érte fizetni.

Kristen egy pillanatra megdermedt a karjaimban, de nem szólt semmit, utána kiabálni kezdett velem:

-Miről beszélsz? Nem… nem értem. Hogy mondhatsz ilyet?

A szemében a félelem és az aggódás engem is megijesztett, elfordítottam a fejem, hogy még csak rá se kelljen néznem.

-Én… nem tudnék a bűntudattal élni. Egyszerűen nem menne.

Éreztem az elkeseredést és a feladást a saját szemembe, Kristen ettől csak még jobban pánikba esett.

-Nem! Tyler! Ne tedd ezt velem!- kiáltotta, de engem nem érdekelt. Döntöttem.

-Sajnálom.- suttogtam.

Kris dacosan bámult az arcomra, a szeméből dühös könnyek csorogtak.

-Ha te meghalsz akkor én is!

Ez a mondat kirángatott a ködös burokból ami körülvett.

-Ezt nagyon gyorsan felejtsd el!

-Miért? Én ugyanolyan bűnös vagyok mint te!

Tudtam, hogy ezzel csak engem akar megállítani, de az elszántság a szemében másról tanúskodott.

-Kristen…

-Nem, az én hibám is!

Nem akartam veszekedést szítani, biztos voltam benne, hogy nem enged bármi baja essen. Nem fog az én hibámból meghalni, nem hagyom!

Megvártam, amíg kicsit képes vagyok összeszedni magam, majd Kristent is felsegítve beültünk a kocsiba és az ellenkező irányba indultunk el. Haza.

Fogalmam sem volt hány órája lehettünk úton, a nap lassan a horizont alá bukott. A gyenge fényei még minden erejüket összeszedve megvilágították a hatalmas fenyőket.

Miután a nap feladta, a helyére lépett a hold és bár kevesebb energiával ő is ezzel próbálkozott. Nem érdekelt mennyi az idő, nem érdekelt, hogy aludnom kellene.

Azon gondolkodtam mit fogok mondani édesanyámnak. Őt sajnáltam a legjobban, nem érdemelte azt a sorsot, hogy az összes gyerekét elveszítse. Teljesen összefog omlani.

És Aiden, hogy fogom így meghálálni neki azt a rengeteg mindent amivel segített nekem? Vajon ő mit fog szólni amikor megtudja a hírt, hogy a saját apám meggyilkolt? Vagy épp öngyilkos lettem. Számomra édes mindegy volt. Úgy vártam a halált, mint valamiféle megváltást. Az biztos, hogy a pokolra jutok. Jobb esetbe a pokol kapuja és a mennyország közé, ott nincsenek érzések. Nincs bűntudat, nincs fájdalom.

-Talán meg kellene állnod pihenni.- mondta Kristen.

Láttam, hogy őt is mennyire megviseli Caroline elvesztése. Egész úton hozzám se szólt, bár lehet, hogy nem mert. Vagy egyszerűen csak nem volt mit mondania.

A hallgatásunk gyász volt.

-Nem vagyok fáradt.

Ez nem volt igaz, de minél hamarabb hazaakartam érni, hogy beteljesülhessen a végzetem.

-Igazad van!- motyogta Kris- Autóbalesetbe mégis csak kényelmesebb meghalni.

Felé sandítottam komolyan gondolja-e. Kétségkívül. Dühösen beletapostam a fékbe és megálltam a sötét erdő mellett. A mérgem hamar eltűnt helyére megint a fájdalom került.

Hátrahúztam az ülést, hogy kényelmesen eltudjak helyezkedni, Kristen nem tett semmit csak merengve bámult ki az ablakon.

Lehunytam a szemem és próbáltam minden gondolatot kiűzni a fejemből. A telefonomat már rég kikapcsoltam, nem akartam, hogy zargassanak. Hagyjanak meghalni, megérdemlem.

-Tudod, ha nem ismerlek meg, akkor most nem lennék itt és nem várna rám a halál.- Kristen olyan halkan beszélt, hogy minden betűre külön kellett figyelnem.

-Kristen, te nem fogsz meghalni!

Felhorkant és tovább beszélt.

-De… mégse bántam meg. Legalább volt valami az életembe… valami cél amiért harcolhattam. Még ha el is buktam. Anyám halála óta, az életem nem is nevezhető életnek. Apuval inkább csak eltűrjük egymást, nem túl jó a kapcsolatunk. Nem voltak nagy álmaim, nem akartam karriert. Csak, hogy legyen valami olyan amire érdemes lesz emlékezni. Hát megkaptam.

-És neked ez egy élmény volt?- kérdeztem rekedt hangon- Ez a legjobb az életedbe, hogy elrángattalak magammal, hogy megmentsem a húgomat?

Lassan gondolkodva megrázta a fejét.

-Nem. Te vagy a legjobb az életembe. Caroline, Aiden, Kanada… ezek mind csak azok a dolgok amik veled jártak. Én ezeket elfogadtam.

Nem tudom mit éreztem, talán semmit. Igen, ez a megfelelő szó semmit. Bármit is éreztem az biztos erős volt mert kiegyenlítette a kínt ami bennem tombolt.

-Kristen.

Felemelkedtem az ülésről és felé hajoltam, az álla alá csúsztattam a kezem és egy pillanatra belenéztem a gyönyörű zöld szemeibe.

Nem haboztam sokáig, az ajkaimat gyengéden az övéhez érintettem. Kristen az arcomat simogatva még közelebb húzott magához. Csodás ajakai selyemként cirógattak.

Ez más csók volt. Nem a vágy vezérelt bennünket, valami egészen más. Mintha a testünk tudná, hogy ez az utolsó közös éjszakánk, nem kapkodott el semmit.

Kristen elszakadt tőlem és visszalökve a helyemre az ölembe mászott és újra megcsókolt. Sokkal több szenvedéllyel, mint az előbb, de még ez se hasonlított az előző csókjainkra.

Magamhoz szorítottam gyönge testét, és a nyakát kezdtem el szívogatni mire ő elégedetten felsóhajtott.

Nem tudtam pontosan mit akar, így megvártam amíg ő kezdeményez. Nem késlekedett sokáig, a pólómat sietve eltűntette rólam és máris a mellkasomat csókolgatta.

Feszült izmaim egyenként engedtek fel a mámorító ajkak hatására. Kris pólóját az oldalától lassan felfelé húzva szedtem le róla. Felbukkanó bőrfelületre simítottam a kezem, miközben az ő keze már a nadrágom gombjánál járt. A lábaim közt kézzel fogható bizonyíték dudorodott.

Kristent magamhoz húztam, hogy egy újabb csókot válthassunk, miközben én a melltartócsatjával ügyködtem.

Az éjszakai csendet hangos zihálásunk és sóhajaink törték meg. Kris érintéseiből csupa gyengédség áradt, egyikőnk se volt durva.

A nadrágját nem volt egy egyszerű művelet eltávolítani ebben a testhelyzetben, de Kristen könnyen megoldotta azzal, hogy átült a saját ülésére és lerángatta magáról a felesleges ruhadarabot.

A karjaimat kitárva vártam vissza, nem kellett neki kétszer mondani. Azonnal az ölembe termet és a boxeremből kiszabadított férfiasságomra helyezkedett.

Lázasan megcsókolt, miközben lassan rám ereszkedett. Halk morgás tört fel a torkomból az elfojtott vágyak miatt, Kristen apró nyögéseivel keveredve. Minden tettünk azt kiáltotta felénk, hogy ez az utolsó ilyen alkalom. Holnap minden megváltozik.

A csípőjét szorongattam és késztettem gyorsabb mozgásra, amit ő engedelmesen teljesített. Minden érzékünk a felszínre tört amikor egyszerre ért utol a beteljesülés.

Kris pihegve dőlt a mellkasomra, szorosan magamhoz öleltem és nem is terveztem többet elengedni.

Lehunytam a szemem és hirtelen rájöttem milyen fáradt vagyok, az öntudatlanság majdnem teljesen magába szívott.

-Szeretlek Tyler!

Kipattantak a szemeim és lenéztem Kristenre, de nem láttam az arcát. Mély levegőt vettem és egy csókot leheltem a hajára.

9. fejezet

Hamar jött az új rész tudom, köszönjétek Lillucinak! A drámák sorozata továbbra se ér véget, úgyhogy lehet félni. Lesz némi újítás: a fejezetek elején a saját gondolataim láthatóak az aktuális résszel kapcsolatban. Egyfajta idézetek.

Puszi: Kitti

Az egész életünk döntések sorozata, vannak jó és rossz döntések. A jó döntések meghozzák gyümölcsüket az élet fáján. A rosszak álmainkba kísértenek.

Igyekeztem csak Caroline-ra gondolni de akárhányszor ezt megtettem, újra az agyamba kúszott Kristen arca amint könnyek gördülnek végig rajta.

Egy ilyen következtébe csikorgó fékekkel megálltam az út szélén és a kezeimbe temettem az arcomat.

Michael! Mindig azt mondtad, hogy bármilyen szorult helyzetből ki lehet mászni. Ehhez csak meg kell találni az arany középutat.

De vajon minden esetben van? Megtudnám menteni egyszerre Caroline és Kristen életét? Valóban lehetséges lenne?

A műszerfalon lévő órára pillantottam, amitől teljesen kétségbe estem. Még ha oda is érek az orvoshoz, kétszer se biztos, hogy vele együtt időben érkezünk New Yorkba.

De ha nem tudtam megmenteni Caroline életét, akkor képes lennék hagyni két lelket kárba veszni? Apám kezei által egyszerűbb lesz meghalni, nem lenne menekülési útvonalam.

Élesen elrántottam a kormányt és 180°-os szögbe visszakanyarodtam. Tudtam a döntésem végleges, ha több időt pazarolok mindketten meghalnak. A gázra léptem és elhajtottam egészen a kocsmáig ahol utoljára láttam Kristent. Az úton még ott sorakoztak a cigi csikkek, ezeket követve indultam északra, ahogy az apró jelzések egyre ritkábban jelentek meg kezdtem megijedni. Míg végül teljesen elfogytak.

Nem tehettem mást tovább hajtottam hátha valahol mégis találok még nyomokat amiket követhetnék. Fél óra céltalan autózás után kezdtem feladni a reményt.

Kitudja megtalálom-e Kristent, de még ha megtalálom mi a bizonyíték arra, hogy életben lesz?

Feleslegesnek tartottam hívni a rendőrséget, nem kapnák el őket hiszem még a motorok rendszámát se tudom. Arra gondoltam innen rögtön hazamegyek, ahol a biztos halál vár rám.

Annyira magamba zuhantam, hogy alig vettem észre, hogy az úttól körülbelül öt méterre a fűben egy mozdulatlan női alak fekszik.

-Kristen!- suttogtam és azonnal megálltam.

Feltéptem az ajtót és a nevét kiabálva futottam felé, de nem reagált. Amikor odaértem még akkor sem mozdult bár a szeme nyitva volt az a semmibe révedt. Az arcát élénk horzsolások tarkították, a teste furcsa kicsavarodott pózba hevert. Az ujjatlan pólójától láttam, ahogy majdnem az egész karja lila színekbe borul.

Nem mertem hozzáérni féltem, hogy esetleg eltört valamilye és fájdalmat okozok neki.

-Kristen, mondj valamit!- könyörögtem, de nem figyelt rám.

Eddig észre se vettem a nyöszörgést ami a száját hagyta el, szüntelen. Ha kicsit jobban figyeltem rájöttem, hogy nem is nyöszörög hanem énekel.

Felpattantam mellőle, hogy kinyissam a kocsi hátsó ülésének ajtaját. Felnyaláboltam Kristen testét, de bármennyire is próbáltam óvatos lenni az arca megrándult a fájdalomtól.

A szemembe egy másik autó fényszórója világított, ahogy leparkolt mellettem. Egy középkorú férfi ugrott ki belőle és hozzánk sietett. Védelmezően közelebb vontam magamhoz Kristent. Nem akartam, hogy elszakítsák tőlem vagy, hogy bárki is hozzáérjen.

-Látom segítségre szorul. A nevem Mr. Cox, egyetemi orvostan hallgató.

Nehezen fogtam fel mit is jelent ez. De nem öntött el különösképpen megkönnyebbülés, nem akartam, hogy egy ujjal is Kristenhez nyúljon ez az ember.

-Letenné a földre, hogy megvizsgálhassam? Van a kocsimba elsősegély csomag.

Nem tudtam mit tenni, bólintottam és akárcsak egy csecsemőt lehelyeztem a puha fűbe. A halk dúdolgatása nem hagyott alább, viszont egyre halkult.

A férfi rögtön mellé térdelt és megvizsgálta a fejét, majd az elsősegély csomagért nyúlt.

-Mi történt vele?- kérdezte az ügyködése közben.

-Nem tudom.- nyögtem és le nem vettem a szemem Kristen arcáról.

-Maga ismeri?

Bólintottam. A sebeit megtisztogatta, de azok még ugyanolyan zölden-kéken világítottak. Hiába beszélt Kristenhez neki se reagált semmit, ez azért megnyugtatott, hogy nem csak makacsságból nem szól hozzám.

-Jó lenne tudni, hogy mi történt de szerintem közel van az ájuláshoz. Azért énekel, hogy a felszínen tartsa magát könnyen meglehet, hogy teljesen elveszti az eszméletét.

A dallam amit énekelt már lassan elhalt dúdolásba ment át. Ijedtem a fiúra kaptam a tekintetem.

-Mit csináljunk?

-Kórházba kellene vinni ha nem tér magához. Hozzon valami nagyobb tárgyat amit a lába alá tehetünk!- utasított és én máris cselekedtem.

Mivel nem volt egy darab táska se nálam fogtam és kiszedtem a hátsó ülést, a pasas nagyot nézett, de rögtön Kristen lábai alá helyezte.

-Beszéljen hozzá, Önt jobban ismeri!

Óvatosan kisimítottam Kris haját az arcából és a szemeibe néztem ami zavartságot tükrözött.

-Kristen, ne tedd ezt velem.- suttogtam, a rögtönzött orvos tapintatosan elfordult- Nem akarlak téged is elveszíteni. Annyira sajnálom ha valaha is megbántottalak, de most nagyon félek. Megijedtem amikor nem találtalak a kocsiba, nem tudtam mit tegyek. Azzal, hogy utánad jöttem eldobtam Caroline életét. Ne csináld ezt.

Semmit nem tett, miközben beszéltem hozzá. Tehetetlenségemben kiabálni kezdtem.

-Ne merd feladni Kristen! Én is küzdöttem, hát te is tedd azt! Téged választottalak Caroline helyett, ő megfog halni!

Elfordítottam a fejem és próbáltam visszanyelni a könnyeimet, mostanában annyit sírok mint egy lány, de nem érdekelt.

-Tyler.- suttogta Kristen rám emelve a tekintetét.

Mérhetetlen öröm öntött el, pezsegve áramlott szét a lüktető ereimben.

-Itt vagyok. Mi történt?- kérdeztem miközben az arcát simogattam.

-Elvittek. Pedig én küzdöttem nem akartam menni, de nem hagytak elmenni. Nyomokat hagytam neked hátha rám találsz, aztán már nem tudtam mit eldobni. Tudtam, hogy fájni fog… leugrottam a motorról és az aszfaltnak csapódtam. Azok a férfiak nem fordultak vissza, lehet, hogy észre se vették.

-Nincs semmi baj. Biztonságba vagy, vigyázok rád.- suttogtam lágyan.

-Talán be kellene vinni a kórházba, eltört a karja és a feje is megzúzódott.- mondta nekem halkan az orvos.

Tisztába voltam vele, már nyúltam is volna Kristen alá, hogy felemeljem amikor elkezdett kapálózni.

-Nem! Nem megyek kórházba. Caroline!- sikította.

-Kristen, be kell menned.

A férfi mellettem nem értett semmit, de azért harsányan bólogatott.

-Nem. Most azonnal megyünk Winnipegbe!

Felnyögtem, hihetetlen milyen egy akaratos, makacs természete van.

-Esetleg tudom ideiglenesen rögzíteni a karját, de meg kell ígérniük, hogy Winnipegbe azonnal elmennek egy kórházba.

Mindketten harsányan bólogattunk, újra remény töltött el, hogy talán a húgomat is megtudom menteni. Rettentő hálás voltam Kristennek amiért feláldozta magát.

Képes lettem volna mindenegyes fájdalmas sóhajtásánál köszönetet mondani neki. Mr. Cox rögzítette a karját és beléparancsolt kettő fájdalomcsillapítót is.

-Nagyon köszönöm.- magamhoz öleltem az orvost és megveregettem a hátát.

-Nincs mit, legalább gyakoroltam egy kicsit.- nevetett.

Nem vártuk meg amíg összeszedi a holmiját, a kiszedett ülést bevágtam a csomagtartóba, majd Kristent óvatosan beültettem az anyósülésre. Még egyszer megköszöntük az orvosnak és máris Winnipeg felé hajtottunk.

-Köszönöm Tyler, hogy utánam jöttél.- suttogta Kris egy kis idő múlva.

Nem tudtam neki mit felelni erre, ő nem látta mennyire fájdalmas volt nekem ez a döntés. De soha nem dörgölném az orra alá.

Néha megkérdeztem tőle fáj-e a még a karja, mire ő mindig letagadta de sokszor láttam az arcát a kíntól összerándulni.

Mikor már a számban éreztem a győzelem mámorító ízét, hogy minden életet megtudok menni megcsörrent a telefonom, a képernyőn apám számával.

Még mielőtt beleszólhattam volna ő már beszélt, a hangja ridegen csengett.

-Fordulj vissza! Elkéstél.

8. fejezet

Lányok, sajnálom a kis szünetet, de itt a nyár és rengeteg időm lesz írni. (Leszámítva az első hetet mert akkor alszok. :D)

Tudom, hogy nagyon ,,utálni” fogtok ez a fejezet miatt. De én és a dráma két jó barát vagyunk. Ez most sincs másképp!

Jól esne ha írnátok pár sort nekem, csak, hogy tudjam a kis kihagyás után sikerült-e a visszazökkenem.

Reggel a pokolba kívántam a csörgőórát, amit még este állítottam be félötre.

Rég aludtam ilyen jól, bár ennek oka valószínűleg a karjaim közt alvó Kristen volt.

Ahogy az éjszaka emlékei elmém felszínére törtek, rögtön felélénkültem és újra elöntött a vágy. Mielőtt valami őrültséget tehettem volna kimásztam az ágyból a ruháim után kutatva.

-Kris!- szólítgattam- Indulnunk kell!

Az angyal nyöszörögni kezdett, majd álmos szemekkel felült az általunk összetört ágyon. Elfordultam tőle, mert féltem ha meglátom meztelen testét nem megyünk ma sehova. Márpedig most Caroline a legfontosabb!

A szemem sarkából láttam, ahogy felpattan és bevágja a fürdőszobaajtót. A ruháimmal a kezembe álltam és nem értettem mi baja.

Talán megbánta ami az este történt? Pánik fogott el. Hiszen ő kért arra, hogy tegyük meg! És engem mért érdekel ennyire, hogy jó volt-e? Világ életembe hidegen hagytak ezek a dolgok. Nekem jó volt és kész. Nem gondolkodtam ilyeneken.

Bőröndjeink nem voltak így most azzal nem kellett bajlódni. Mikor Kristen végre kijött a mosdóból máris az ajtó felé indult, de én nem bírtam magammal és utánakaptam.

-Mi a baj? Azt hittem te is akartad!

Rám emelte csodaszép szemeit, amitől rögtön gyávának éreztem magam. A tekintetében ellenkezés és hidegség tombolt. Vártam, hogy ismét pofán vágjon, de csak kitépte magát a kezeim közül miközben vadul sziszegett.

-Hagyj békén!

Mindkét kezemet feltartottam mutatván, hogy hozzá se érek és megadom magam. Összeszorított álkapoccsal indult előttem leadni a kulcsot a portán, ahol ugyanaz az unott képű nő üldögélt.

Még megköszönni se volt időm, mert Kris megiramodott a kocsi felé. Hangtalanul beszálltam mellé, de még nem indítottam el a motort. Várakozóan ránéztem, bár az idő megállíthatatlanul szaladt előre.

-Mi az?- morogta Kristen felém fordulva.

-Pont ezt kérdezem én is!

Az ajkait egy apró vonallá préselte össze és kibámult az ablakon. Tudtam, hogy nem fog válaszolni így máshoz folyamodtam.

Felemeltem kissé remegő kezem és gyengéden végig simítottam vele a combján. Láttam, ahogy a teste összerándul az érintésemtől, az arcára egy fintor került.

Ebből rögtön megkaptam a választ. Undorodik tőlem, valamit nagyon elrontottam az este. Vagy csak a testemmel volt baj? Esetleg a személyiségemmel?

Nem tudtam pontosan. De egyben biztos voltam: fájtak tettei.

Három óra néma hallgatás után, már nem figyeltem oda Kristen duzzogó arcára inkább a tájba gyönyörködtem. Tény, hogy Kanada gyönyörű szép hely. Néztem a hegyeket amiket sűrű fenyőerdők borítottak, rengeteg élőlénynek menedéket szolgáltatva.

Eszembe jutottak a nagy barna grizzly medvék és ezzel együtt egy történet. Tudtam, hogy Kristent nem fogja érdekelni, de biztos voltam benne, hogy ha akarja- ha nem akkor is hallani fogja.

-Láttál már grizzlyt?- csend- Lefogadom, hogy nem. Ezek az állatok általában nem merészkednek közel az emberekhez, de mindig vannak kivételek.

Kristenre pillantottam aki erősen próbált nem rám figyelni, még a fejét is elfordította.

-Egyszer Michael, apa és én elmentünk Kanadába egy kis falucskába sátorozni. Körülbelül lehettem hat éves, az volt az álmom, hogy láthassak egy olyan nagy medvét közelről. Ki gondolta volna, hogy teljesül ez az álmom?

Felnevettem, miközben ismét Krisre kaptam a szemem aki egy pillanatra ijedten felém pislogott, majd újra közömbös lett.

-Sötét éjszaka volt, a hatalmas fenyőktől nem lehetett látni a holdat, a fénye nem hatolt át a tűleveleken. Nem messze a falutól táboroztunk le, a biztonság kedvéért. Aznap este sütögettünk a tűznél és hát… nagy zajt csaptunk. Hirtelen eleredt az eső, fejvesztve rohantunk be a sátorba minden ételt kint hagyva. Hiába vártuk, hátha csillapodik a vihar ez nem történt meg, így mindhárman álomba merültünk.

Valami zajra és morgásra keltem fel, emlékszem annyira megrémültem, hogy még riasztani se volt erőm a többieket. Kis idő múlva egy nagyobb morgás következében ők is felébredtek. Apa rögtön felismerte a helyzetet és befogta mindkettőnk száját. A rémülettől nyikkanni se mertünk.

Kristen a teljes figyelmét nekem szentelte amitől kicsit megnyugodtam és egy elégedett mosoly áradt szét az arcomon.

-Á, innen nem olyan izgalmas. Még csak nem is láthattam, bár akkor nemigen vágytam rá. Valószínűleg csak éhes volt mi meg kint hagytuk az ételt. A medve elment mi meg másnap reggel indultunk is haza. De ezt az élményt sose felejtem el.

Bólintott, aztán ismét elfordult. Semmit nem ettünk még tegnap óta, idejét láttam megállni. Az út szélén nehezen találtam civilizációt, tekintve, hogy hegyek közt voltunk. Végül rábukkantam egy aprócska nonstop kávézóra- bár szerintem kocsmának nézett ki. A bejárat előtt bőrruhás motorosok álltak, a karjaik tele tetoválással. Az egész jellemükről csak úgy szikrázott az erőszak.

Egyáltalán nem tartottam jó ötletnek, hogy bevigyem magammal Kristent is. Egyszerűbb ha én gyorsan megveszem amit kell és már el is tűnünk innen.

-Maradj itt! Mindjárt jövök!- mondtam neki de le nem vettem a szemem a motorosokról akik állták a tekintetem.

-Miért?

-Egy perc.

Kipattantam a kocsiból és gyorsléptekkel a bejárat felé indultam. A helyiségbe lépve, alig láttam a cigi füsttől ami a levegőbe terjengett. Én is dohányoztam, de ezt azért túlzásnak véltem. A pulthoz sétáltam, pár szendvics sorakozott a márványlapon mögötte egy szőke kislánnyal. Egyáltalán nem ilyen környezetbe illett a törékeny kis teste. A szemeiből könnyen kiolvastam, hogy ezt ő is így gondolja.

-Mit hozhatok?- a hangja egércincogáshoz hasonlított.

-Elvinném ez a pár szendvicset és kérek még két erős kávét is.

Kintről valami zajt halottam de mielőtt még rájöttem volna mi az valaki beindította a zenegépet maximum hangerővel. Egy régi Michael Jackson szám csendült fel.

A lány elém pakolta a rendelést egy kis zacskóba.

-A kávé még fő. Egy pillanat.- motyogta és már el is tűnt.

Sajnáltam, hogy ilyen munkája van szegény lánynak. Sokkal könnyebben eltudtam volna képzelni, mondjuk egy könyvtárban dolgozni.

Kis idő múlva a kávékat is belehelyezte a zacskóba, készpénzzel akartam fizetni de rájöttem, hogy csak bankkártyám van. Remek, újabb időpocsékolás. Aggodalom fogott el, ahogy a bank visszajelzésére vártunk.

Amint ezt megkaptuk felmarkoltam a csomagot és máris az ajtó felé indultam. Nem értettem az adrenalint és nyugtalanságot ami az ereimbe keringett.

A füstből kilépve megkönnyebbülten vettem észre, hogy a motorosok már elmentek. Az autóm felé pillantottam, hogy láthassam Kristen unott arcát, de ő nem volt ott.

Ijedten körülnéztem az aprópakolóba, de sehol se láttam.

Lehet, hogy csak pisilni ment az erdőbe. De mi van ha megeszi egy medve? Majdnem felnevettem ezen a képtelenségen ha épp nem lettem volna tiszta ideg. Elhatároztam, hogy várok egy darabig és nem jön vissza hívom a rendőrséget.

Bedobtam a kocsiba a csomagot ezzel is húzva az időt, beülni nem mertem. Egyszerűen túl ideges voltam. És ha valami baja esett? Pánikszerűen az ajtóba markoltam és a szememet szorosan behunyva hajtottam le a fejem elűzve a rémképeket. Biztosan nincs semmi baja. Csak engem akar bosszantani, hiszen tudom milyen makacs!

Kinyitottam a szememet és az aszfalton megláttam és félig elégett cigi csikket. Lehajoltam érte, csakis Kristené lehet. Ahogy jobban megfigyeltem az aszfalton egyenletes vonalba több elszívatlan csikk is hevert. Egészen addig a helyig ahol a motorok álltak mielőtt bementem.

Szédülni kezdtem, minden homályos lett körülöttem és csak egy bizonyos dolog vízhangzott a fejemben. Elrabolták.

Miattam! Hogy lehettem ilyen barom, hogy egyedül hagytam? Minden az én hibám. Sikerült még egy ember életét tönkretennem… Caroline, Kristen.

Leroskadtam az aszfaltra és a hajamat téptem, éreztem ahogy a könnyek gyülekeznek a szememben. Nem! Nem! NEM!

Miért a szeretteim szenvednek miattam? MÉRT NEM ÉN???

Felüvöltöttem és az aszfaltba vágtam az öklöm, ami a fájdalomtól összerándult. Megakartam halni, bármit megtettem volna csak, hogy megmenthessem Kristent és Carolinet. Az életemet áldoznám értük.

Szedd össze magad!

A hang a fejembe tiszta és érthető volt. Mike hangja. Gyakran hallottam hasonló helyzetekbe a hangját így most sem lepődtem meg. Általában ez csak hallucináció semmi jelentősége nincs.

Gondolkodj!

Behunytam a szemem és lassan belélegezve a friss hegyi levegőt relaxáltam.

Kristen bizonyára kiszállt a kocsiból, hogy rágyújtson. Amikor azok az őrültek elkapták kiesett a cigi a kezéből…

Felpattantak a szemhéjaim. Az országút felé néztem és tisztán láttam az apró fehér csíkokat végig az úton.

Kristen jeleket hagyott nekem, hogy tudjam merre mennek. Hát persze, Kristen okos , nem adja fel egykönnyen! Négykézláb másztam az autómhoz, amint beültem azonnal indítottam, de valami megállított.

Ha most Kristen után megyek… kifutunk az időből. Nem érek oda az orvoshoz és vissza New Yorkba. A torkom összeszorult, ahogy felismertem a helyzet fontosságát. Két élet volt a kezembe és én bármelyiket eldobhatom.

Ha nem követem a nyomokat és nem mentem meg Kristent, vagy megölik vagy még rosszabbat tesznek vele.

De ha utána megyek Carolina egészen biztos, hogy meghal. Ami egyúttal az én halálomat is jelenti.

Mindkettő esetben! Hogy is tudnék élni a bűntudattal amikor tudom, hogy miattam halt meg egy ember?

Teljesen mindegy kit mentek meg, én mindenféleképpen meghalok. Vagy a apám kezei által vagy a sajátoméval.

Caroline még olyan fiatal és Kristen… Mi van Kristennel? Alig ismerem, lefeküdtünk egymással és ennyi volt. Különösebben még csak barátoknak se számítottunk.

Kristennek talán van esélye nélkülem is túlélni, de a húgomnak nincs!

A kijárat felé hajtottam, két irányba lehetett menni: bal: amerről jöttünk és ahol a jelek voltak, jobb: amerre tartottunk és az orvos volt.

Döntenem kellett, nem húzhatom tovább az időt. Mielőtt még mindkettőjüknek túl késő lenne. A vállam megremegett, ahogy elhatároztam magam. Nem titkoltam könnyeimet, senki nem látta.

Csak az előttem lévő feladatra koncentráltam amikor jobbra fordultam.

Türelem

Sajnálattal közlöm, hogy időhiány miatt egy darabig nem lesz friss. Mára terveztem, de sajnos hétfőn történelem témazárót írok, kedden pedig matek- egészéves anyagból felelek. Ezeken mind az év végi jegyem múlik. Szóval egy kis türelmet szeretnék kérni, amint vége a témazárós időszaknak nekiülök írni.

Kitti