11. fejezet

Igen, tudom, hogy holnapról volt szó. :D Köszönjétek Norinak! :)

K.

A sors néha kegyetlen, néha jó hozzánk. Hogy melyik következik be, az csak rajtunk múlik!



Másnap estére, már meg is pillanthattuk New York fényeit. Kristen nagyon csöndes volt az út alatt, az előző esti tetteink mindkettőnket kifejezett. Néha végigsimított a karomon, nem tudom, hogy megnyugtatásnak szánta-e vagy, csak megakart érinteni. De én cseppet se bántam.
Nem tudtam hova menjek, haza-e vagy a családi házunkba? Hol van az édesanyám? Hogy fogok a szemébe nézni? Ezektől a kérdésektől csak még jobban elkeseredtem.
Megálltam az egyik kereszteződésnél nem tudván mitévő legyek, a fejemet a kormányra hajtottam.
-Mi a baj?- kérdezte Kristen rémülten mellettem.
-Nem tudom hova menjek.
Kris gondolkodott egy kicsit, majd halkan válaszolt.
-Szerintem menjünk a kórházba, általában ilyenkor még a szülőknek bent kell maradni beszélni az orvosokkal, meg ilyenek.
Egy pillanatra teljesen ledermedtem, elég klinikás filmet láttam már, ahhoz, hogy tudjam ilyenkor az orvosok milyen választás elé állítják a hozzátartozókat.
-Transzplantációra gondolsz?
-Tyler, Caroline szervei még épek, könnyen meglehet, hogy…
Nem bírtam tovább hallgatni, dühösen felmorrantam.
-Nem tehetik ezt! Ő a kishúgom.
Beletapostam a fékbe és a kórház felé vettem az irányt. Nem vehetik el a testvérem szerveit, mint valami állatnak. Azok az övéi, hozzá tartoznak!
Láttam Kristen mennyire megrémült a viselkedésemtől, nem akartam, hogy féljen tőlem, de most ez sem érdekelt.
Kivágódtam a kocsiból, amikor már a parkolóba álltunk és gyors iramba a bejárat felé haladtam. Már csak pár lépésre voltam a célomtól, amikor Kristen megállított.
Leráztam magamról a kezeit, de ő nem engedett el.
-Tyler! Nézz rám.- idegesen kaptam rá a pillantásom- Ha felhasználják a testvéred szerveit, akkor talán megmenthetnek egy másik életet.
Megráztam a fejem, nekem erre nincs időm.
-Ide figyelj! Nem menthetted meg a húgodat, de ő megmenthet mást. Hát nem érted?
-De ő a testvérem!- kiabáltam, pár ápoló akik az udvaron sétálgattak felém kapták a fejüket.
-Tudom. De én átéltem egy ilyet. Egy másik embernek köszönhetem, hogy most élek! Ha a szülei… ha ők nem adták volna nekem a fiúk szívét, már rég meghaltam volna.
A szavai ostorcsapásként értek. Kristennek transzplantációja volt? Annyira megdöbbentem, hogy még a dühöm is szertefoszlott. Belegondoltam, hogy ha most Kristen nem lenne, ha nem kísért volna el erre az útra. Már nem élnék.
Igaza volt. Én nem menthettem meg Caroline-t, de ő képes lesz rá, hogy megmentsen egy másik kislányt, vagy kisfiút. Igen, ő is ezt akarná ha még élne.
-Köszönöm.- suttogtam Kristennek.
Megfogtam az arcát és minden habozás nélkül, az ajkaimat az övéhez érintettem. Szorosan átöleltem a derekát, ő is erősem belém kapaszkodott. Nyelve lágy keringőre hívta az enyémet, finom kis remegéseket küldve a testem többi része felé.
Autómatikusan szétrebbentünk, amikor valaki megköszörülte a torkát mellettünk.
-Tyűha! Miről maradtam le, amíg odavoltatok!- mondta vigyorogva Aiden.
Nem értettem mit keres itt, de az öröm, hogy újra láthatom a barátomat még a halálom előtt, engem is boldogsággal töltött el.
-Aiden!- kiáltottam és magamhoz öleltem.
-Fúj ne már! A végén még azt hiszik, hogy az ellenkező nemhez vonzódom.- látványosan megborzongott.
-Mit csinálsz itt?- tette fel helyettem Kristen a kérdést.
-Ja, hát csak jöttem meglátogatni Caroline-t. Hoztam neki macit!
A vér meghűlt az ereimbe, majd őrült tempóba kezdett el száguldozni. Pislogtam párat, hátha csak ideképzelem Aident és a szavait.
A plüssmackó valóban ott lógott a kezében. Kristen megint gyorsabb volt, mint én.
-Most viccelsz?
Aiden úgy nézett rá, mint egy csoki emberre.
-Nem. Hát ti küldtétek ide azt a híres dokit nem?
Kristen és én is teljesen ledöbbentünk. De hát, apám azt mondta elkéstem! És, hogy -hogy az orvos itt van? El se jutottunk odáig!
-Caroline él?- suttogtam magam elé meredve.
-De még mennyire! Reggel kelt fel először a műtét óta. Ügyes a kiscsaj!
Már nem is figyeltem a barátom szavaira. Csak azt hajtogattam a fejemben, hogy él. Caroline életben van. Nem halt meg. De, hát hogyan?
Kristen örömében felsikított és a nyakamba ugrott, még mindig értetlenül öleltem át.
-Tudtam, tudtam!- skandálta.
Kicsit eleresztett és a szemembe nézett. Az arcán ott bolyongott a mérhetetlen boldogság és egy kis nyugtalanság is. Amikor a bejárat felé pillantott, tudtam ő is arra gondol amire én. Megragadtam a kezét és mint két gyerek kezdtünk futni a kórterem felé, ahol a húgom feküdt.
-Várjatok már!- kiáltott utánunk Aiden.
A folyosóra érve kicsit lelassítottam, apám volt egyedül a helyiségben. Az arca szenvetlen maszkba torzult, amint meglátott.
Kristen felszisszent mellettem a félelemtől. Egyben biztos voltam: nem hagyom, hogy őt is bántsa!
Az apám nem indult el felém, csak ott állt a falnak támaszkodva. Kimérten tettem egy lépést, majd még egyet. Mozdulatlan.
Végig a szemébe nézve mentem az ajtóig, Kristent kicsit magam mögé löktem. Nem tett semmit. Még akkor sem, amikor csak egy kéznyújtás választott el tőle.
Tétován benyitottam, a klasszikus fehér kóterembe. Először édesanyámat pillantottam meg az ágy szélén, ahogy ő is észrevett felém ugrott. Vártam, hogy egy pofon csattanjon az arcomon, de ő csak megölelt.
-Annyira örülök, hogy semmi bajod.
A válla fölött a húgomra pillantottam, aki mosolyogva engem figyelt. Az arca hófehér volt, a szemei alatt apró karikák húzódtak. Az egyik kezéből mindenféle csövek lógtak, a másik gipszbe volt kötve.
-Azt hittem már sose értek ide.- mondta vékony kis hangján.
Elérzékenyülve bújtam ki anyám öleléséből és az ágy mellé térdeltem.
-Elnézést Moestro, de egy dühös medve az utunkat állta.
Felnevetett, a hangja az én szunnyadt szívemet újult erővel járta át. Kristen is mellém guggolt és megsimogatta Caroline gipszbe zárt karját.
-Hűha, micsoda gipszed van! Megengeded, hogy aláírjam?- kérdezte mosolyogva.
-Persze, épp kérni akartam!
Amíg Kris dedikálta a testvérem karját, anyukám mellé léptem, de le nem vettem a szemem a Carolineról.
-Hogyan?- kérdeztem halkan.
-Apád helikoptert küldött az orvosért, mivel a gépnek nem volt szükséges a hamufelhő fölé szállnia megadták az engedélyt.
Ha lehet még jobban megkönnyebbültem, minden szenvedés megérte, hogy lássam ezt a csodás pillanatot. Ahogy a húgom itt van és nincs semmi baja, hogy Kristen ugyanolyan csodával tekint rá, mint én.
-Tyler! Te is aláírod?- kérdezte Caroline mosolyogva.
-Még szép!
Caroline végig Kanadáról kérdezgettet minket, tudni akarta milyen ott a táj és láttunk-e medvét. Minden kérdésére feleltem, de egyre nem tudtam mit mondani:
-És mit csináltatok ott este?
Elmosolyodtam, a pöttöm ravasz kérdésén. Kristen nem blokkolt le annyira, mint én.
-Emlékszel arra a rajzra amit nekem rajzoltál?
Caroline bólintott, majd, ahogy megértette mit akar ezzel mondani neki Kris elvigyorodott.
-Hé, ez nem ér! Nekem is mondjátok el miről van szó!
-Majd később megmutatom.- suttogta az angyal a fülembe.
-Tyler!- szólt anya az ajtóból- Apád beszélni szeretne veled.
Hangosan nyeltem egyet, már koránt sem akartam meghalni. Felálltam és velem együtt mozdult Kristen is a karomba kapaszkodva.
-Te maradj itt!- utasítottam finoman.
-Nem!
Nagy sóhaj kíséretében mentem ki a folyosóra, ahol apám és mellette Aiden várakozott. Jól ismertem apukám nézést, a szigorú, lenéző pillantást.
-Nem bántalak, mert Caroline megkért, hogy ne tegyem.- mondta fojtott hangon.
Kristen szorítása erősebb lett a karomon.
-De legalább akkor szóba, hadd mondjam el a véleményem.- türelmesen vártam- Életem legrosszabb döntése volt, amikor a születésed után nem adtalak közvetlen árvaházba. Nem érdemled meg, hogy élj. Semmire kellő vagy! Majdnem megölted a húgodat!!! Van fogalmad arról milyen következményei lettek volna annak???
A nyelvembe haraptam, megállítva a szavak áradatát. Megérdemeltem, minden egyes mondatát.
-Mostantól nem vagy a fiam.- közölte, majd megfordult és a kijárat felé indult.
-Maga nem ismeri őt!- kiáltott utána Kristen.
Az apám felé lépett, -aki azonnal szembe fordult vele- elkaptam a derekát és visszahúztam magam mellé, de ő nem tágított.
-Nem hinném, hogy te igen!- apukám szinte köpte a szavakat.
-Ön nem volt ott vele Kanadába. Nem látta mennyire küzd, hogy megmenthesse a húgát! Azt mondta, ha Caroline meghal öngyilkos lesz. Hát magának ez nem számít?
-Kár, hogy nem tette meg hamarabb.
Kristen összerándult a karjaimba, ahogyan én is. Aiden is meghökkenve bámult az ,,édesapámra”, aki ismét hátat fordított nekünk és eltűnt.