12. fejezet

Bocsi, bocsi, bocsi! A fejezet vége miatt nagyon utálni fogtok. Ne haragudjatok! Viszont ez a fejezet részben dráma mentes. Élvezzétek ki a boldog perveket, mert nem sokáig tartanak!

Puszi: K.

Az ember sebezhető, mind fizikailag, mind lelkileg. A lelki fájdalom sokkal pusztítóbb lehet.

-Hogy mondhat ilyet?- suttogta döbbenten Kristen.

Apám szavai nekem is fájtak, az évek során volt időm hozzászokni. Valahol megtudtam őt érteni, elvesztette az első fiát méghozzá a saját hibájából. Bármennyire is próbálja az ellenkezőjét állítani. Talán pont ezért akar távol tartani mindenkit magától, hogy erre ne jöhessenek rá. Én rájöttem, engem ez miatt utál.

-Azta! Apukád meglehetősen…zabos ma.- jegyezte meg Aiden.

Visszamentem a kórterembe Kristen, végig mellettem volt. Anyukám aggódva nézett végig rajtam, valami verekedésre utaló jelet keresett.

-Jól vagyok.- bizonygattam, mire Kris megrázta mellettem a fejét.

Caroline aludt, a kis állkapcsa megfeszült a szemeit is a kelleténél jobban zárta össze.

-Folyamatosan rosszat álmodik.- magyarázta anya- Mindegyiknek te vagy a főszereplője.

Leültem az ágy mellett álló székre, Kristent pedig az ölembe öletettem.

-Anya, menj haza aludni! Nagyon fáradtnak látszol, majd mi itt maradunk.

Az édesanyám alig állt a lábán, néha láttam, hogy kicsit meg is szédül. Odatámolygott Carolinehoz és egy csókot lehelt a homlokára.

Amikor anyám kiment Kris szorosan hozzám bújt, a nyakamat átölelve.

-Nem vagy álmos?- kérdeztem, miközben végigsimítottam az arcán.

Elkapta a kezemet és ott tartotta a szép kis arcán.

-Nem igazán, tegnap jól aludtam.- mosolygott rám.

Vágy lobbant a testembe, amit igyekeztem elnyomni. Azt az éjszakát sosem felejtem el, nem csak azért ami történt köztünk. Hanem, hogyan történt az.

-Én is.- nyomtam egy puszit az ajkaira.

Az órák lassan teltek és én egyre fáradtabbnak éreztem magam, hosszú út állt mögöttünk. Kristen is makacsul küzdött az álmosság ellen, pedig én mondtam neki, hogy aludjon nyugodtan. De nem volt hajlandó.

Egy ápolónő sétált be az ajtón a kezében egy fecskendővel, aggódva figyeltem, ahogy Carolinehoz lép. A húgom rettentően félt a tűktől. A tűt az infúziós zacskó kis nyílásába szúrta és belefecskendezte a tartalmát.

-Fájdalomcsillapító.- válaszolta a nővér kimondatlan kérdésemre- Muszáj, hogy átaludja legalább az éjszakát.

Bólintottam és az órámra néztem. Már hajnali egy volt, a város korántsem volt olya hangos mint napközben.

További órák teltek el, egyszer csak azt vettem észre, hogy Kristen teste elernyed az ölembe és halkan szuszog. Örültem neki, hogy végre elaludt. Életemben nem volt még senkinek ilyen hálás, mint neki. Szerettem volna valahogy megköszönni, az odaadását és a támogatását amit az út alatt nyújtott nekem.

El is határoztam, hogy amint otthon megtaláltam a bankkártyámat meglepem valamivel az én angyalomat.

-Uram, elnézést, de most már haza kell menniük.- szólt be nekünk egy dolgozó.

-Nem maradhatnánk itt?- kérdeztem reménykedve.

-Sajnálom, nem. Reggel hatra visszajöhetnek.

Nem örültem, hogy itt kell hagynom Carolinet , de talán visszaérek mielőtt felébred. Krisre pillantottam, aki még mindig édesen aludt.

Felkeltem vele a karjaimba, a fejét a mellkasomba fúrta és még jobban belém kapaszkodott. Lehajoltam, hogy egy csókot nyomjak a homlokára, miközben mélyen magamba szívtam az illatát.

Kristen arra se ébredt fel amikor a lakásom előtt kiemeltem a kocsiból, Aiden már aludt amikor felértünk.

Krist az ágyra helyeztem és gondosan betakargattam. Gondolkodni kezdtem, vajon nem kéne inkább a kanapén aludnom, mint mellette? Bár az út alatt történt egy s, más, sőt még azt is mondta, hogy szeret engem, de nem tudhatom, hogy nem-e sajnálatból mondta.

Épp készültem átvinni az ágyneműm, amikor Kristen elkapta a kezem. Ébren volt és ijedten nézett rám.

-Hova mész?

-A nappaliba.- hebegtem.

Kimérten bólintott, igazolta az előbbi gondolatmenetemet. Megágyaztam magamnak a kanapén, cseppet sem volt kényelmes a rugók szúrták a derekamat.

Mozgást észleltem a hálószobák felől, felkönyököltem, hogy lássam ki az. Aiden szinte csukott szemmel vágott át a nappalin a mosdó felé. Nem vett észre, a lábait úgy húzta maga után, mintha gumiból lennének. Néha meg is botlott és meg kellett támaszkodnia valamibe.

Kuncogva feküdtem vissza a párnáim közé és lehunytam a szemem. Pár perc múlva egy nagy csapódást hallottam, a hátam mögül.

Aiden állt az egyik ajtó mögött a fejét dörzsölgetve.

-Mi van csak nem neki mentél?- kérdeztem nevetve.

-Holnapra szereltesd le.- sóhajtott.

Megvártam amíg visszamászott az ágyába, hátha neki megy még a falnak, de nem így lett. Már majdnem elaludtam, éreztem, ahogy a köd rászáll az agyamra. Újabb mozgolódást észleltem, csak most sokkal közelebb hozzám.

-Aiden, menj aludni.- mondtam becsukott szemmel.

Puha kezek simítottak végig a mellkasomtól, az izmaim összerándultak az érintés nyomán. Azonnal a karjaim közé zártam a vékony testet, Kristen testét. A kanapé adta keskenység miatt, Kris szinte félig rajtam feküdt, a lábainkat összekulcsolta.

-Már annyira megszoktam, hogy mellettem vagy. Nem bírok nélküled aludni.- suttogta úgy, mintha ezzel nagy bűnt követne el.

Cirógatni kezdtem a karját, hogy hamarabb elaludjunk el mindketten.

Sokkal korábban fent voltam, mint Kristen. Ez kapóra jött, mert így tudtam mesélni Michaelnek, mindent leírtam ami az úton és azelőtt történt. Kíváncsi voltam ő, mit szólna Kristenhez, ha még élne.

Türelmetlenül pillantottam az órára, még biztosan nem engednek be a kórházba. Feltettem két adag kávét főzni és a békésen szunnyadó Kris mellé ültem. Bizonyára ő is be akar jönni velem Carolinehoz, de az se baj, ha nincs kedve.

Megsimogattam az arcát, mire ő boldogan elmosolyodott. Végig húztam a kezem a nyakán, a karján, a derekán. De még mielőtt túl messzire mentem volna, visszatértem az arcára. Nehezen ébredezni kezdett, hunyorogva nyitotta ki a szemét, de rögtön felélénkült amikor meglátott.

-Jó reggelt! Csinálok neked kávét.

Álmosan elmosolyodott és megfogta a kezemet.

-Fel kell hívnom apámat.

A kezébe adtam a telefonom és végig ott maradtam mellette, nem tudhattam az apja, hogy fog reagálni a lánya eltűnésére. Megakar majd engem ölni? Dühös lesz Kristenre? Ki tudja.

-Szia apu, én vagyok az Kris!… Igen tudom, ne haragudj. Egy barátommal voltam.- pillantott rám félénken.- Még egy ideig nem tudok hazamenni. … Oké, majd beszélek vele. Bye!

Ezek szerint nálam marad még egy darabig, ennek igazán örültem. Valahogy meg kell hálálnom, azt a sok mindent amit értem tett.

-Nem szidott le?

-Nem nagyon érdekli mi van velem. A lényeg, hogy élek.- vonta meg a vállát.

Kristent ilyen szempontból sorstársamnak éreztem, egyikőnk se jött ki a saját apjával.

Megkávéztunk egy cigi kíséretében, még korán volt elindulni de nem bírtam magammal. Caroline mellett akartam lenni, megfogtam a rajzkészletét, hogy bevihessem neki, de erről eszembe jutott valami.

-Mi volt a rajzon?

Kristen egy mozdulat közben állt meg, ebből gondoltam, hogy valami komoly dologról van szó.

-Azt mondtad megmutatod.- incselkedtem, közelebb lépve hozzá.

A konyhapultnak nyomtam ezzel elzárva minden menekülési útvonalat. A derekánál fogva közelebb húztam magamhoz és a szemébe néztem.

-Csak ez!- motyogta és ajkai egy pillanat alatt csaptak le az enyémre.

Ha lehetett még közelebb állt hozzám, belenyögtem csókunkba amikor édes nyelvével végig simított a felsőajkamon.

A kezeim becsúsztak a pólója alá, selymes bőre forrón lüktetett a tenyerem alatt. Megragadtam a csípőjét és a konyhapultra ültettem, ő átfonta lábaival a derekam, ezáltal az ágyékunk összenyomódott.

Egyre hevesebben csókoltuk egymást, nekem eszembe se jutott leállni.

-Caroline!- suttogta Kristen remegő hangon.

Minden erőmet össze kellett szednem, hogy elszakadjak tőle. Most a testvérem a legfontosabb- mondogattam magamba.

Leemeltem a pultról és rá se nézve- ezzel is küzdve a vágy ellen- az ajtó felé indultam.

-Tyler!- szólt utánam halkan Kristen.

Még mindig ott ácsorgott a konyhában, idegesen nézve rám.

-Igen?

Az alsó ajkát harapdálva gondolkodott, az ajtófélfába kellett kapaszkodnom, hogy ne ugorjak rá azonnal.

-Semmi, menjünk.

Kislisszolt mellettem, földre szegezett pillantással. Nem tudtam mi baja lehet, de nem is volt időm ezen gondolkodni.

Már csak a ház előtt értem utol, földbegyökerezett lábakkal állt és egy előtte lévő magas, barna hajú férfit bámult. Kétségkívül ismerte.

-Szia kicsim!- mondta a férfi mézes-mázos hangon.

A féltékenység elemi erővel tört rám, az egész testemet pattanásig feszítve. Kristenre néztem aki szintén engem nézett, majd lesütötte szemeit.

-Kristen?!- szűrtem a szavakat, választ várva.

Még jobban lehajtotta a fejét, abban a pillanatban tudtam miért.