Nagyon-nagyon sok szeretettel itt az utolsó rész! :) Az első betű legépelésétől kezdve végig sírtam, remélem másokban is ilyen hatást vált ki. Nem ér a végére lapozni és tessék bátran elolvasni az egészet! A chatbe pedig nem szeretnék meglátni információ cserét a történet végével kapcsolatban!
Mindenkinek örömmel és könnyekkel teli olvasást kívánok!
Csóközön: Kitti
Bármit teszel az életedben, jelentéktelen lesz, de nagyon fontos, hogy megtedd, mert senki nem fogja megtenni helyetted. /Gandhi/
Három hosszú nap telt el, míg meg nem érkezett a szörnyű telefonhívás. Adam meghalt. Mikor ezt Kristen megtudta, nem mondott semmit. Egy könnycseppet sem hullatott, magára zárva az ajtót bement a hálószobába. Szerencsére egy napnál tovább nem maradt ott, sírni továbbra sem láttam. Úgy tűnt beletörődött, csak idő kell neki, amíg feldolgozza. Én ebben bizakodtam…
A konyhaasztalnál ültem és a reggeli kávém szürcsölgettem, Kris még aludt, így nem akartam zavarni. Aiden helyettem is dolgozni járt a könyvtárba, azt akarta maradjak még egy kicsit Kristen mellett, amíg helyre nem jön. Aiden és a köztem lévő kapcsolat a sok szörnyűség által, egyre csak erősödött. Régen egy bohókás barátként gondoltam rá, akivel a mindennapjaimat élem. De most már… sokkal többet jelent nekem.
Kinyílt a hálószoba ajtó, Kristen felé fordult, aki –akárcsak az elmúlt napokban- leszegett fejjel indult el a konyha felé. A szememmel végig kísértem minden mozdulatát, ami legelőször feltűnt az volt, hogy átöltözött és a haját is összekötötte. Mielőtt elért volna a konyhába leült velem szembe, de nem szólt semmit.
-Jól vagy?- suttogtam.
Mély levegőt vett, majd a bánatosan rám tekintett.
-Nehogy azt hidd, hogy ez csak Adam miatt van. Én… Túl sok embert vesztettem már el az életemben. Miután meghalt az édesanyám, hamar követte őt a nagymamám, majd kicsivel később a nagypapám is. A halálsorozatok után azt hittem, már nem kell többet ezt átélnem. Legalábbis nem ilyen hamar… Most újra elvesztettem egy embert, és rettentően félek, hogy a maradékot is elfogom.
-Én mindig itt leszek Kristen- simítottam végig az asztalon nyugvó kezén.
-Tudom- mosolygott rám.- Ezért is, már nem akarok többet szomorkodni. Azokkal szeretnék lenni, akiket szeretek és nem megvárni, amíg ők is elhagynak.
Gondolkodás nélkül keltem fel a székről, és emeltem fel őt a sajátjáról. Mosolyogva tapasztottam a szám az övére, olyan rég csókolhattam meg! A tarkómnál fogva közelebb húzott magához, nyelve tökéletes szinkronba mozgott az enyémmel. A kontrolt egy pillanatra elveszítettem, amikor az alsóajkamba harapott, de ahelyett, hogy a hálóba cipeltem volna, a homlokom az övének döntöttem és lehunyt szemmel igyekeztem lecsillapodni.
-Mi a baj?- kérdezte a nyakam szívogatása közben, ami nem könnyítette meg a dolgomat.
Nyögdécselve feleltem neki.
-Nem… Nem tudom készen állsz e már rá.
Nevetve nézett a szemembe, majd szorosan magam mellett tartott kezemet a fenekére vezette és hagyta, hogy vágyódó ágyékomhoz húzzam.
-Kívánlak!- suttogta érzékien a fülembe.
Ezen már nem volt, mit tárgyalni, megkaptam a zöld utat, így egy perc alatt az ölembe kaptam és eltámolyogtam vele a kanapéig. Ajkait egy pillanatra se engedtem távolabb, belehaltam volna, ha most elszakítanák tőlem.
Kristen türelmetlenül húzta le rólam a pólómat, én az övét szaggattam. Hiába, már több hete nem voltunk együtt, fékeveszett vágyamat nem tudtam és nem is akartam fékezni.
Minden ruha hamar lekerült rólunk, de mielőtt még Kristen mellét masszírozó kezem elindulhatott volna az alhasa felé, ő egy gyors mozdulattal magába vezetett. Még a lélegzetem is elakadt, ahogy megéreztem őt magam körül. Kris csípőjébe markolva akartam indítani útnak, de ő hirtelen megmerevedett.
-Tyler…- lihegte bódultan.
-Mi…?- tovább nem jutottam a mondattal.
-Védekezés?
Felnyögve fúrtam a fejem a kulcscsontjába. Reményeim szerint Kristen már teherbe esett, de ez csak 11.-én derül ki. Viszont ha mégsem sikerült, akkor mindenképpen dolgozni szeretnék a következő kudarcok ellen.
-Én nem bánnám, ha többen lennénk-susogtam.
Édes mosollyal az ajkain csókolt meg, miközben csípőjét végre mozgatni kezdte. A vállamra hajtott fejjel kergetett az őrületbe lassú tempójával. Ami kárpótolt az a romantikus hangulat volt, csak vele tudtam így szeretkezni. Régen mindenki mással türelmetlen voltam, talán, mert soha nem szerettem őket.
A romantikát kis idő után felváltotta a szenvedély, míg egymást követve nem értünk el a gyönyör díszes bejárata elé.
Szeptember 10.-én, hétfő este áthívtuk az egész családomat hozzánk. Anyukám rögtön takarítani kezdett, mikor meglátta a rumlit, ami uralkodott. Pedig, most egész tűrhetően nézett ki minden.
-Anya, mondtam, hogy ne csináld!- vettem ki a kezéből az egyik tányért, amit éppen súrolt.
-Kisfiam, ha Kristen nem lenne itt, akkor már rég nem tudnátok min enni!
Az arcára nyomva egy puszit mentem vissza a nappaliba, Aiden görög szoborként pózolva állt a kanapé tetején. Caroline egy lapra próbálta lerajzolni, izgő-mozgó barátomat.
-Aiden, maradj már nyugton!
Ő egy grimaszt küldött a húgom felé, aki csak kuncogott ezen.
-Ne felejtsd ki azokat az izmokat, amiket megbeszéltünk!
-Carolinenak meglehetősen meg kell erőltetnie a fantáziáját, hogy rád izmokat pakoljon- viccelődtem, miközben meglöktem a szobatársam, aki azonnal elvesztette az egyensúlyát és leesett a kanapéról.
-Aiden!- kiáltott rá a testvérem- Direkt szóltam, hogy ne mozogj!
Hangosan nevetve indultam el, apám és Kristen felé, akik épp elmélyülten beszélgettek. Szerelmem mögé álltam és észrevétlenül a hasára simítottam a kezem, a fejem a vállára támasztva.
-Tyler, egy kincs ez a lány!
-Tudom- csókoltam bele Kris nyakába.
-Betudnál jönni holnap reggel nyolcra az irodámba?
Kristen azonnal rám kapta a tekintetét, mindketten tudtuk, hogy akkor kell menni a nőgyógyászhoz is.
-Miért?
-Hívtam egy ügyvédet, hogy az örökösödési papírokat hozza el. Alá kellene írnod párat.
Lemondóan sóhajtottam, de még kapaszkodtam az utolsó cérnaszálba.
-Nem lehetne máskor?
Megrázta a fejét, minden reményemet szertefoszlatva.
-Tudod milyen nehéz ennél az ügyvédnél megfelelő időpontot kapni. Előtte elviszem Carolinet suliba, utána én is odamegyek.
-Rendben- bólintottam kelletlenül.
Miután apám hallótávolságon kívülre került, Kristen füléhez hajoltam.
-Ne haragudj.
-Semmi baj- felelte, de a szemeiben láttam megcsillanni a bánatot.
-Hányra kell menned?
-Pontosan nyolcra- húzta el a száját.
Az este további része kellemesen telt, Aiden hozta a formáját és a vicceivel szórakoztatott minket. A hangulat túlzottan idilli volt, éreztem, hogy ez nem marad így sokáig.
Apám már egy ideje eltűnt, így utána indultam. Az aprócska erkélyemen állt, ahova az ablakomon keresztül lehetett csak kijutni. Kimásztam mellé, épp a csillagokat bámulta.
-Gondolkodtál már azon, hogy egy- egy csillag milyen erővel bír?- kérdezte tőlem, de nem nézett rám.
-Hogy érted?
-Nem pusztán a fizikai erejükre gondolok, inkább arra, hogy mi az, amit az emberiségnek nyújthat. Régen rengeteg lelkierőt merítettem a csillagokból, különösen Michael halála után. Ezért is, ha felnézek ezekre az apró pontokra, mindig ő jut eszembe.
-Igen… nekem is.
Úgy éreztem Michael ott van köztük és az életünk minden mozzanatát figyeli.
-Sokszor nem mutatom ki, de rettentően hiányzik- suttogta apa.
Átkaroltam a vállát, hisz én is ugyanezt éreztem, mint ő. Ostoba voltam, hogy régen azt hittem őt kicsit sem bántja a bátyám halála.
Michael mindig az életem része marad, akármi történjék is velem, ő lesz a biztos pont ebben az őrült világban. Az iránta érzet szeretetem állandó.
Másnap reggel, Aiden, Kris és én a konyhában tanakodtunk. Mindennél jobban szerettem volna elkísérni szerelmemet a nőgyógyászhoz, de jól tudtam milyen egy ügyvéd és az ő időbeosztása.
-Nem lehetne esetleg későbbre rakni a nőgyógyászt?- kérdezte az állát dörzsölgetve Aiden.
-Nem, így is olyan nehezen kaptam időpontot.
Néma csend keletkezett köztünk, dühös voltam a sorsa, hogy így alakult.
-Tudod mit Kris?- kiáltott fel a barátom- Majd én elkísérlek! Úgysem voltam még nőgyógyásznál, pedig kiskoromban az akartam lenni. Állítólag elég hosszúak az ujjaim- nézegette kinyújtott kezét.
Kristen nevetve bújt hozzám, a barátom idióta vigyorral az arcán tapintatosan kiment a helyiségből.
-Amint megtudom az eredményt felhívlak!
-Ne- ellenkeztem.- Nem telefonban akarom hallani.
Ajkai végig simogatták az enyémeket, borzongás futott végig a hátamon.
-Szeretlek!- motyogta.
-Halálom napjáig- mondtam és még utoljára megcsókoltam.
-Vigyázz magadra!- kiáltott utánam, mikor a biciklimet kitoltam az ajtón.
Hátra fordultam és egy csókot dobtam neki, amit aggódó mosollyal kapott el. Aidennel a lépcsőházban találkoztam, mikor elhaladtam mellette megveregette a vállam.
-Majd én ott leszek vele!
Tudtam, hogy ez a mondat nem csak erre az alkalomra szól. Hanem minden olyan pillanatra, amikor nem lehetek Kristennel.
Biciklizés közben az eget figyeltem, egyetlen apró fehér pamacs sem úszott rajta. Az idő is kellemes volt, egy tökéletes őszi nap.
Sóhajtva léptem be ismét az épületbe, sosem értettem az emberek miért építenek felhőkarcolókat. Teljesen felesleges, tudtommal ezen a helyen is rengeteg üres irodahelység van, amit nem használnak.
Nem voltak túl sokan a liftben, így elég hamar felértem a 98. emeletre. Apám irodájába Jenny várakozott, kedvesen rámosolyogtam, miközben felé igyekeztem.
-Szia Tyler!
-Hello! Hogy vagy Jenny?
-Jól, úgy érzem ma nem kellett volna felkelnem, szörnyű napnak indul a mai. Idefele majdnem elütött egy őrült, utána meg beragadtam a liftbe.
-Mi a csuda? Rosszak a zseniális World Trade Center liftjei?- kérdeztem gúnyosan, tudtam, hogy Jenny is utálja ezt az épületet.
-Úgy tűnik!
A telefonom rezegni kezdett a zsebemben, apám volt az.
-Szia!
-Tyler, dugóba keveredtem, nem tudok időben odaérni. Megtennétek, hogy Jennyvel elintézitek a papírokat?- a háttérben zajló autódudálásoktól alig hallottam, amit mond.
-Persze.
Már épp lerakni készültem, amikor ismét megszólalt.
-Szeretlek fiam.
Mosolyogva feleltem.
-Én is téged.
Az ügyvéd kis idő után megérkezett, monoton hangon kezdte magyarázni, mi szerepel az örökségben. Engem ez a része nem érdekelt, így megkértem Jennyt, hogy hallgassa ő végig én aláírom a papírokat és megyek is. Talán még odaérhetek a nőgyógyászhoz.
-Menj csak Tyler, majd én ezt elintézem.
-Köszi!
Ész nélkül rontottam ki az ajtón és szaladtam a liftek felé. De mikor odaértem megtorpantam, mind a négy lift előtt biztonsági örök álltak és a lépcső felé terelték az embereket.
-Nem működnek valamiért a liftek!- vetette oda nekem az egyik zavart fejem láttán- Hamarosan megjavítják őket, ha gondolja megvárhatja, vagy lépcsőzhet is.
Szitkozódva indultam el a keskeny lépcsőház felé, látszott rajta, hogy senki nem használja. Kettesével szedve a fokokat szaladtam lefele, csak Kristen lebegett a szemem előtt.
Eszembe jutott az első találkozásunk, mikor együtt indultunk el Kanadába, hogy megmenthessük a húgom életét. Amikor először voltunk úgy együtt, minden kép felbukkant lelki szemeim előtt, azok a pillanatok, amiket átéltem Vele. És azok a momentumok az életemben, amiket még halálom után sem fogok elfelejteni. Mert egy része, örökké bennem lesz!
Alig haladhattam pár emeletet, amikor felfigyeltem egy zajra. Először nem tudtam mi lehet az, de ahogy egyre erősödött a hang, felismertem. Egy utasszállító hajtóműveinek a fülsüketítő süvítése, a közvetlen közelemben……
Kristen szemszög
A mosoly levakarhatatlan volt az arcomon, ahogy lépdeltem hazafele. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg igaz. Terhes vagyok attól az embertől, akit az életemnél is jobban szeretek.
Aiden mellettem jókedvűen csacsogott arról, miként fogjuk berendezni a gyerekszobát és milyen csínyekre fogja megtanítani a picit.
Nevetve hallgattam végig, de csak arra vártam, hogy végre Tylernek is elmondhassam! Csak ő számított. Ő, én és most már a baba.
Továbbra is földöntúli mosollyal mentem a konyhába, mikor hazaértünk. Az első dolgom az volt, hogy a cigis dobozt beledobjam a szemetesbe. Meglepően könnyen ment! Majd mikor teavizet akartam forralni Aiden mellém állt és kivette a kezemből a kancsót.
-Majd én megcsinálom a kismamának, ne fáradozz!- mondta lelkesen.
Játékosan oldalba böktem.
-Aiden, nem béna vagyok csak terhes! Megcsinálom én.
-Nem! Megígértem Tylernek, hogy mindenben segítek neked. Most a testi épségedet kell megóvnom, mi van akkor, ha véletlen leforrázod magad? Hmm? Hogy számolok el a lelkiismeretemmel?
A mondandójára nem tudtam mit felelni így ráhagytam a dolgot. A konyhapultnak támaszkodva bámultam ki az ablakon, amikor hirtelen rossz érzés fogott el.
Nem tudom miért, nem tudtam, hogy van e okom rá. Egyszerűen csak éreztem, mostanában túl jó minden. Ez meg fog szűnni, a sors nem olyan kegyes, mint mi azt gondoljuk… Önkényesen játszadozhat velünk, ide-oda dobálja az élet hajóját a kiszámíthatatlan tengeren.
Megfogtam a mögöttem álló bögrét, hogy elmoshassam, ugyanis egy darab sem volt tiszta. Meglepett néztem le a bögrét tartó kezemre, ami szüntelen remegett. Kitágult szemekkel néztem rá Aidenre, aki zavartan engem figyelt.
-Mi a baj?
Alig, hogy ezt kimondta egy hatalmas robbanás rázta meg New Yorkot. A bögre kicsúszott a kezemből és apró darabokra tört a padlón. Ijedten néztem Aidenre, a robbanás amilyen hamar érkezett, olyan gyorsan halt is el. Hirtelen néma csend keletkezett, majd őrületes sikítozás és kiabálás tört ki az utcán.
-Ez mi volt?- nyögtem ki.
De ekkor Aiden kézen ragadott és a lépcsőház felé futott velem. A tetőre igyekeztünk, hogy megnézhessük mi történt. A rossz megérzésem és a pánik eluralkodott rajtam, a lábaim remegtek, egyedül a félelem hajtott előre.
Valósággal kiestünk az ajtón, az első, ami a feltűnt, hogy havazik. Nem… ez nem hó. Feltekintettem az égre, ahonnan apró szállingózó hamupelyhek hullottak ránk papírdarabokkal vegyítve.
Ekkor vettem észre azt, amit Aiden már rég látott. A World Trade Center északi tornya lángokban állt, az egyik oldalán egy hatalmas lyuk tátongott.
-Tyler!- fuldoklottam, bele kapaszkodtam az ajtóba, de nem bírtam megtartani a súlyom.
A földön térdelve, kezdtem el zokogni, Aiden megmerevedve állt mellettem.
-Aiden!- kiáltottam rá- Hányadik emeleten van az iroda?
Nem válaszolt, féltem, hogy nem tudok újra megszólalni, annyira eluralkodott rajtam a zokogás.
-AIDEN!
-A 98.-on- suttogta.
Elhomályosult szemmel, de annál több reménnyel kezdtem el számolgatni az emeleteket. Hátha nem ott robbant az a valami. Mikor elértem a 90. emeletet, amit már lángok nyaldostak felsikítottam fájdalmamban.
Nem halhatott meg! Nem … ez lehetetlen! Remegő kézzel kapartam elő a telefonom a zsebemből és hívtam Tylert. Az utolsó dolog, amit halottam, az volt, ahogy a készülék kisípolt.
Összegörnyedtem a betonon és néztem, ahogy lángol a torony az életemmel együtt. Végig néztem azt, ahogy több ember meghal köztünk az én Tylerem is. És azt is láttam, ahogy ezekkel az emberekkel együtt én is haldoklom.
Aiden mellém rogyott, ő is a tornyokat bámulta könnyes szemekkel. Úgy tűnt tíz perc után először, most fogja fel…
Úgy éreztem, mindent elvesztettem. Aztán eszembe jutott, hogy ez nem igaz. A hasamra simítottam a kezem, arra a tényre, amiért van még értelme élnem. Csak ő maradt nekem Tylerből, ő és az apukája emléke.
Már nem csak magam miatt sírtam, hanem miatta is. Milyen szörnyű lesz neki apa nélkül felnőni, anélkül, hogy ismert volna egy olyan csodálatos embert, mint Ő volt.
Ködösen érzékeltem, ahogy Aiden zokogni kezd mellettem. Majd azt, ahogy egy repülőgép a többi ház felett elsiklik és a déli toronyba csapódik.
Azonnal felfogtam, hogy terrortámadás történt. Mégis, csak az érdekelt, hogy Tyler meghalt, az az ember, akitől annyi mindent tanultam, de legfőképpen azt, hogyan szeressek tiszta szívből. És ezt a szeretet csakis ő érdemelte meg.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de egyikőnk sem mozdult. Elborzadva figyeltük, ahogy a déli torony hatalmas zajjal összedől és a füst elnyel mindent.
Aiden itt magához tért és, amilyen gyorsan csak tudott felállt, majd engem is a karjába kapva visszavitt a lakásba. Tudtam miért csinálta ezt, nem akarta, hogy lássam, ahogy a másik épület is összedől. Ahol Tyler is van…
Beérve a nappaliba Aiden magához szorított és egyszerre kiáltva örök szerelmem nevét újabb sírógörcs tört fel belőlünk. Egymásba kapaszkodva próbáltuk túlélni a csapást, de nem sikerült…
Később a kanapén ülve sírva, szavak nélkül vigasztaltuk egymást.
Ha egy ember elveszít valakit, minden emlék megrohamozza. A legkisebb gesztusokra emlékszik, amiket attól a személytől kapott, amikor felsegítette a kabátját, vagy csak megsimogatta az arcát.
Ilyenkor az egyik felünk minden el akar felejteni, a másik pedig azért fohászkodik, hogy örökre elraktározódjanak ezek az emlékek.
Kivágódott mögöttünk az ajtó, de nem néztem hátra. Egyszerűen nem érdekelt ki az, összeroskadva zokogtam tovább.
-Kristen- szólt remegő hangon Aiden mellőlem.
Nagyon lassan emeltem csak fel a fejem, Aiden kitágult szemekkel nézett az ajtó felé. Követtem pillantását, de mikor megláttam ki áll ott elakadt a lélegzetem. Nem, ez lehetetlen… Hiszen láttam, ahogy felrobban az épület! Csak a képzeletem játszik velem, sűrűket pislogtam… de az illúzió még mindig nem tűnt el.
Felugrottam a kanapéról és minden félrelökve, Tyler karjaiba vetettem magam. Teljes erőmből szorítottam magamhoz, ő ugyanezt tette. A könnyeim folyóvá duzzadtak az arcomon.
-Tyler, hogy…? Azt hittem meghaltál, most meg itt állsz és…- fogalmam nem volt miről beszélek, csak azt fogtam fel, hogy Ő itt van.
-Sosem hagynálak magadra, hisz megmondtam- suttogta.
Sokat akaróan csókolt meg, még mindig görcsösen kapaszkodtam belé. Féltem, rettegtem, hogy felébredek és kiderül, hogy ez csak egy álom.
Aiden döbbenten állt mellénk és isteni áldásként szemlélte a barátját.
-Ez hogy lehetséges?- suttogta- Hisz te a 98. emeleten voltál.
Tyler mosolyogva felelt neki, de közben egy pillanatra sem engedett el. Én szüntelen sebes arcát csókolgattam.
-Nem ott voltam. Még a becsapódás előtt elindultam le a lépcsőn, mert a liftek nem működtek. Kész mázli, hogy kiértem onnan mielőtt összedőlt volna.
Tátott szájjal bámultam az arcát, azt a hús-vér csodát, akinek a karjai közt álltam. Azt az embert, aki megígérte, hogy nem hagy magamra. És ezt be is tartotta.
2001. szeptember 11.-ét sosem fogom elfelejteni, ahogy azt sem a sors kegyetlen, de néha hibázik és a szerencse átveszi a helyét. Tylerben és bennem is nyomott hagytak a történtek, de a szerelmünk, még sosem bimbózott ennyi, örök virágban.
Vége
