10. fejezet

Ezt a fejezetet Ladynek köszönhetitek, amiért rágta a fülemet új részt remélve. Hát tessék Lady!J

A vége miatt előre érzem, hogy utálni fogtok… de ígérem a következő fejezetben majdnem mindenre fény derül. Többet nem árulok el, mert abból rájöttök.:D

Jó olvasást!

Kitti

Mi értelme küzdeni, ha tudod nem érheted a célt amit annyira szerettél volna?

Számomra: semmi.

Mielőtt bármit kérdezhettem volna apám kinyomta a telefont. Elkéstem, túl sok időt pazaroltam, nem voltam elég gyors… Megöltem a húgomat!

Rosszabb volt, mint Michael elvesztése, az ő élete nem rajtam múlott. Nem miattam halt meg.

Kaptam egy esélyt az élettől, hogy amit elrontottam azt rendbe tehessem és én eldobtam magamtól.

Nehézkésen kezdtem el a dolgokat érzékelni, az utat is csak homályosan láttam. Mintha egy fájdalommal teli burok venne körül.

-Mi történt?- Kristen hangja nagyon messziről hallatszott, pedig közvetlen mellettem ült.

Elég volt ránéznem, az arcomról leolvasta mi történt és hangos zokogásba tört ki.

A sírás már engem is merően fenyegetett, megálltam az út szélén mielőtt mindkettőnket megöltem volna. Bár nekem már úgyis mindegy.

Kristen kiszállt a kocsiból és pár méterre a fűbe roskadva tovább zokogott. A könnyek belőlem is előtörtek, majdnem négykézláb másztam Kristen mellé.

Szorosan magamhoz öleltem, támaszt nyújtva egymásnak. Talán most utoljára, hiszen biztos halál az ami vár rám.

Még ha apám nem is teszi meg, majd én megteszem helyette!

-Az én hibám, ne haragudj!- sírta a vállamba bűneim élő bizonyítéka.

Megráztam a fejem, itt csakis én vagyok az aki felelőségre vonható.

Összeszedtem minden erőmet és Kris arcát a két kezem közé fogtam.

-Ígérd meg, hogy egy napon hinni fogod: nem a te hibád. Ez kizárólag az enyém és meg is fogok érte fizetni.

Kristen egy pillanatra megdermedt a karjaimban, de nem szólt semmit, utána kiabálni kezdett velem:

-Miről beszélsz? Nem… nem értem. Hogy mondhatsz ilyet?

A szemében a félelem és az aggódás engem is megijesztett, elfordítottam a fejem, hogy még csak rá se kelljen néznem.

-Én… nem tudnék a bűntudattal élni. Egyszerűen nem menne.

Éreztem az elkeseredést és a feladást a saját szemembe, Kristen ettől csak még jobban pánikba esett.

-Nem! Tyler! Ne tedd ezt velem!- kiáltotta, de engem nem érdekelt. Döntöttem.

-Sajnálom.- suttogtam.

Kris dacosan bámult az arcomra, a szeméből dühös könnyek csorogtak.

-Ha te meghalsz akkor én is!

Ez a mondat kirángatott a ködös burokból ami körülvett.

-Ezt nagyon gyorsan felejtsd el!

-Miért? Én ugyanolyan bűnös vagyok mint te!

Tudtam, hogy ezzel csak engem akar megállítani, de az elszántság a szemében másról tanúskodott.

-Kristen…

-Nem, az én hibám is!

Nem akartam veszekedést szítani, biztos voltam benne, hogy nem enged bármi baja essen. Nem fog az én hibámból meghalni, nem hagyom!

Megvártam, amíg kicsit képes vagyok összeszedni magam, majd Kristent is felsegítve beültünk a kocsiba és az ellenkező irányba indultunk el. Haza.

Fogalmam sem volt hány órája lehettünk úton, a nap lassan a horizont alá bukott. A gyenge fényei még minden erejüket összeszedve megvilágították a hatalmas fenyőket.

Miután a nap feladta, a helyére lépett a hold és bár kevesebb energiával ő is ezzel próbálkozott. Nem érdekelt mennyi az idő, nem érdekelt, hogy aludnom kellene.

Azon gondolkodtam mit fogok mondani édesanyámnak. Őt sajnáltam a legjobban, nem érdemelte azt a sorsot, hogy az összes gyerekét elveszítse. Teljesen összefog omlani.

És Aiden, hogy fogom így meghálálni neki azt a rengeteg mindent amivel segített nekem? Vajon ő mit fog szólni amikor megtudja a hírt, hogy a saját apám meggyilkolt? Vagy épp öngyilkos lettem. Számomra édes mindegy volt. Úgy vártam a halált, mint valamiféle megváltást. Az biztos, hogy a pokolra jutok. Jobb esetbe a pokol kapuja és a mennyország közé, ott nincsenek érzések. Nincs bűntudat, nincs fájdalom.

-Talán meg kellene állnod pihenni.- mondta Kristen.

Láttam, hogy őt is mennyire megviseli Caroline elvesztése. Egész úton hozzám se szólt, bár lehet, hogy nem mert. Vagy egyszerűen csak nem volt mit mondania.

A hallgatásunk gyász volt.

-Nem vagyok fáradt.

Ez nem volt igaz, de minél hamarabb hazaakartam érni, hogy beteljesülhessen a végzetem.

-Igazad van!- motyogta Kris- Autóbalesetbe mégis csak kényelmesebb meghalni.

Felé sandítottam komolyan gondolja-e. Kétségkívül. Dühösen beletapostam a fékbe és megálltam a sötét erdő mellett. A mérgem hamar eltűnt helyére megint a fájdalom került.

Hátrahúztam az ülést, hogy kényelmesen eltudjak helyezkedni, Kristen nem tett semmit csak merengve bámult ki az ablakon.

Lehunytam a szemem és próbáltam minden gondolatot kiűzni a fejemből. A telefonomat már rég kikapcsoltam, nem akartam, hogy zargassanak. Hagyjanak meghalni, megérdemlem.

-Tudod, ha nem ismerlek meg, akkor most nem lennék itt és nem várna rám a halál.- Kristen olyan halkan beszélt, hogy minden betűre külön kellett figyelnem.

-Kristen, te nem fogsz meghalni!

Felhorkant és tovább beszélt.

-De… mégse bántam meg. Legalább volt valami az életembe… valami cél amiért harcolhattam. Még ha el is buktam. Anyám halála óta, az életem nem is nevezhető életnek. Apuval inkább csak eltűrjük egymást, nem túl jó a kapcsolatunk. Nem voltak nagy álmaim, nem akartam karriert. Csak, hogy legyen valami olyan amire érdemes lesz emlékezni. Hát megkaptam.

-És neked ez egy élmény volt?- kérdeztem rekedt hangon- Ez a legjobb az életedbe, hogy elrángattalak magammal, hogy megmentsem a húgomat?

Lassan gondolkodva megrázta a fejét.

-Nem. Te vagy a legjobb az életembe. Caroline, Aiden, Kanada… ezek mind csak azok a dolgok amik veled jártak. Én ezeket elfogadtam.

Nem tudom mit éreztem, talán semmit. Igen, ez a megfelelő szó semmit. Bármit is éreztem az biztos erős volt mert kiegyenlítette a kínt ami bennem tombolt.

-Kristen.

Felemelkedtem az ülésről és felé hajoltam, az álla alá csúsztattam a kezem és egy pillanatra belenéztem a gyönyörű zöld szemeibe.

Nem haboztam sokáig, az ajkaimat gyengéden az övéhez érintettem. Kristen az arcomat simogatva még közelebb húzott magához. Csodás ajakai selyemként cirógattak.

Ez más csók volt. Nem a vágy vezérelt bennünket, valami egészen más. Mintha a testünk tudná, hogy ez az utolsó közös éjszakánk, nem kapkodott el semmit.

Kristen elszakadt tőlem és visszalökve a helyemre az ölembe mászott és újra megcsókolt. Sokkal több szenvedéllyel, mint az előbb, de még ez se hasonlított az előző csókjainkra.

Magamhoz szorítottam gyönge testét, és a nyakát kezdtem el szívogatni mire ő elégedetten felsóhajtott.

Nem tudtam pontosan mit akar, így megvártam amíg ő kezdeményez. Nem késlekedett sokáig, a pólómat sietve eltűntette rólam és máris a mellkasomat csókolgatta.

Feszült izmaim egyenként engedtek fel a mámorító ajkak hatására. Kris pólóját az oldalától lassan felfelé húzva szedtem le róla. Felbukkanó bőrfelületre simítottam a kezem, miközben az ő keze már a nadrágom gombjánál járt. A lábaim közt kézzel fogható bizonyíték dudorodott.

Kristent magamhoz húztam, hogy egy újabb csókot válthassunk, miközben én a melltartócsatjával ügyködtem.

Az éjszakai csendet hangos zihálásunk és sóhajaink törték meg. Kris érintéseiből csupa gyengédség áradt, egyikőnk se volt durva.

A nadrágját nem volt egy egyszerű művelet eltávolítani ebben a testhelyzetben, de Kristen könnyen megoldotta azzal, hogy átült a saját ülésére és lerángatta magáról a felesleges ruhadarabot.

A karjaimat kitárva vártam vissza, nem kellett neki kétszer mondani. Azonnal az ölembe termet és a boxeremből kiszabadított férfiasságomra helyezkedett.

Lázasan megcsókolt, miközben lassan rám ereszkedett. Halk morgás tört fel a torkomból az elfojtott vágyak miatt, Kristen apró nyögéseivel keveredve. Minden tettünk azt kiáltotta felénk, hogy ez az utolsó ilyen alkalom. Holnap minden megváltozik.

A csípőjét szorongattam és késztettem gyorsabb mozgásra, amit ő engedelmesen teljesített. Minden érzékünk a felszínre tört amikor egyszerre ért utol a beteljesülés.

Kris pihegve dőlt a mellkasomra, szorosan magamhoz öleltem és nem is terveztem többet elengedni.

Lehunytam a szemem és hirtelen rájöttem milyen fáradt vagyok, az öntudatlanság majdnem teljesen magába szívott.

-Szeretlek Tyler!

Kipattantak a szemeim és lenéztem Kristenre, de nem láttam az arcát. Mély levegőt vettem és egy csókot leheltem a hajára.

9. fejezet

Hamar jött az új rész tudom, köszönjétek Lillucinak! A drámák sorozata továbbra se ér véget, úgyhogy lehet félni. Lesz némi újítás: a fejezetek elején a saját gondolataim láthatóak az aktuális résszel kapcsolatban. Egyfajta idézetek.

Puszi: Kitti

Az egész életünk döntések sorozata, vannak jó és rossz döntések. A jó döntések meghozzák gyümölcsüket az élet fáján. A rosszak álmainkba kísértenek.

Igyekeztem csak Caroline-ra gondolni de akárhányszor ezt megtettem, újra az agyamba kúszott Kristen arca amint könnyek gördülnek végig rajta.

Egy ilyen következtébe csikorgó fékekkel megálltam az út szélén és a kezeimbe temettem az arcomat.

Michael! Mindig azt mondtad, hogy bármilyen szorult helyzetből ki lehet mászni. Ehhez csak meg kell találni az arany középutat.

De vajon minden esetben van? Megtudnám menteni egyszerre Caroline és Kristen életét? Valóban lehetséges lenne?

A műszerfalon lévő órára pillantottam, amitől teljesen kétségbe estem. Még ha oda is érek az orvoshoz, kétszer se biztos, hogy vele együtt időben érkezünk New Yorkba.

De ha nem tudtam megmenteni Caroline életét, akkor képes lennék hagyni két lelket kárba veszni? Apám kezei által egyszerűbb lesz meghalni, nem lenne menekülési útvonalam.

Élesen elrántottam a kormányt és 180°-os szögbe visszakanyarodtam. Tudtam a döntésem végleges, ha több időt pazarolok mindketten meghalnak. A gázra léptem és elhajtottam egészen a kocsmáig ahol utoljára láttam Kristent. Az úton még ott sorakoztak a cigi csikkek, ezeket követve indultam északra, ahogy az apró jelzések egyre ritkábban jelentek meg kezdtem megijedni. Míg végül teljesen elfogytak.

Nem tehettem mást tovább hajtottam hátha valahol mégis találok még nyomokat amiket követhetnék. Fél óra céltalan autózás után kezdtem feladni a reményt.

Kitudja megtalálom-e Kristent, de még ha megtalálom mi a bizonyíték arra, hogy életben lesz?

Feleslegesnek tartottam hívni a rendőrséget, nem kapnák el őket hiszem még a motorok rendszámát se tudom. Arra gondoltam innen rögtön hazamegyek, ahol a biztos halál vár rám.

Annyira magamba zuhantam, hogy alig vettem észre, hogy az úttól körülbelül öt méterre a fűben egy mozdulatlan női alak fekszik.

-Kristen!- suttogtam és azonnal megálltam.

Feltéptem az ajtót és a nevét kiabálva futottam felé, de nem reagált. Amikor odaértem még akkor sem mozdult bár a szeme nyitva volt az a semmibe révedt. Az arcát élénk horzsolások tarkították, a teste furcsa kicsavarodott pózba hevert. Az ujjatlan pólójától láttam, ahogy majdnem az egész karja lila színekbe borul.

Nem mertem hozzáérni féltem, hogy esetleg eltört valamilye és fájdalmat okozok neki.

-Kristen, mondj valamit!- könyörögtem, de nem figyelt rám.

Eddig észre se vettem a nyöszörgést ami a száját hagyta el, szüntelen. Ha kicsit jobban figyeltem rájöttem, hogy nem is nyöszörög hanem énekel.

Felpattantam mellőle, hogy kinyissam a kocsi hátsó ülésének ajtaját. Felnyaláboltam Kristen testét, de bármennyire is próbáltam óvatos lenni az arca megrándult a fájdalomtól.

A szemembe egy másik autó fényszórója világított, ahogy leparkolt mellettem. Egy középkorú férfi ugrott ki belőle és hozzánk sietett. Védelmezően közelebb vontam magamhoz Kristent. Nem akartam, hogy elszakítsák tőlem vagy, hogy bárki is hozzáérjen.

-Látom segítségre szorul. A nevem Mr. Cox, egyetemi orvostan hallgató.

Nehezen fogtam fel mit is jelent ez. De nem öntött el különösképpen megkönnyebbülés, nem akartam, hogy egy ujjal is Kristenhez nyúljon ez az ember.

-Letenné a földre, hogy megvizsgálhassam? Van a kocsimba elsősegély csomag.

Nem tudtam mit tenni, bólintottam és akárcsak egy csecsemőt lehelyeztem a puha fűbe. A halk dúdolgatása nem hagyott alább, viszont egyre halkult.

A férfi rögtön mellé térdelt és megvizsgálta a fejét, majd az elsősegély csomagért nyúlt.

-Mi történt vele?- kérdezte az ügyködése közben.

-Nem tudom.- nyögtem és le nem vettem a szemem Kristen arcáról.

-Maga ismeri?

Bólintottam. A sebeit megtisztogatta, de azok még ugyanolyan zölden-kéken világítottak. Hiába beszélt Kristenhez neki se reagált semmit, ez azért megnyugtatott, hogy nem csak makacsságból nem szól hozzám.

-Jó lenne tudni, hogy mi történt de szerintem közel van az ájuláshoz. Azért énekel, hogy a felszínen tartsa magát könnyen meglehet, hogy teljesen elveszti az eszméletét.

A dallam amit énekelt már lassan elhalt dúdolásba ment át. Ijedtem a fiúra kaptam a tekintetem.

-Mit csináljunk?

-Kórházba kellene vinni ha nem tér magához. Hozzon valami nagyobb tárgyat amit a lába alá tehetünk!- utasított és én máris cselekedtem.

Mivel nem volt egy darab táska se nálam fogtam és kiszedtem a hátsó ülést, a pasas nagyot nézett, de rögtön Kristen lábai alá helyezte.

-Beszéljen hozzá, Önt jobban ismeri!

Óvatosan kisimítottam Kris haját az arcából és a szemeibe néztem ami zavartságot tükrözött.

-Kristen, ne tedd ezt velem.- suttogtam, a rögtönzött orvos tapintatosan elfordult- Nem akarlak téged is elveszíteni. Annyira sajnálom ha valaha is megbántottalak, de most nagyon félek. Megijedtem amikor nem találtalak a kocsiba, nem tudtam mit tegyek. Azzal, hogy utánad jöttem eldobtam Caroline életét. Ne csináld ezt.

Semmit nem tett, miközben beszéltem hozzá. Tehetetlenségemben kiabálni kezdtem.

-Ne merd feladni Kristen! Én is küzdöttem, hát te is tedd azt! Téged választottalak Caroline helyett, ő megfog halni!

Elfordítottam a fejem és próbáltam visszanyelni a könnyeimet, mostanában annyit sírok mint egy lány, de nem érdekelt.

-Tyler.- suttogta Kristen rám emelve a tekintetét.

Mérhetetlen öröm öntött el, pezsegve áramlott szét a lüktető ereimben.

-Itt vagyok. Mi történt?- kérdeztem miközben az arcát simogattam.

-Elvittek. Pedig én küzdöttem nem akartam menni, de nem hagytak elmenni. Nyomokat hagytam neked hátha rám találsz, aztán már nem tudtam mit eldobni. Tudtam, hogy fájni fog… leugrottam a motorról és az aszfaltnak csapódtam. Azok a férfiak nem fordultak vissza, lehet, hogy észre se vették.

-Nincs semmi baj. Biztonságba vagy, vigyázok rád.- suttogtam lágyan.

-Talán be kellene vinni a kórházba, eltört a karja és a feje is megzúzódott.- mondta nekem halkan az orvos.

Tisztába voltam vele, már nyúltam is volna Kristen alá, hogy felemeljem amikor elkezdett kapálózni.

-Nem! Nem megyek kórházba. Caroline!- sikította.

-Kristen, be kell menned.

A férfi mellettem nem értett semmit, de azért harsányan bólogatott.

-Nem. Most azonnal megyünk Winnipegbe!

Felnyögtem, hihetetlen milyen egy akaratos, makacs természete van.

-Esetleg tudom ideiglenesen rögzíteni a karját, de meg kell ígérniük, hogy Winnipegbe azonnal elmennek egy kórházba.

Mindketten harsányan bólogattunk, újra remény töltött el, hogy talán a húgomat is megtudom menteni. Rettentő hálás voltam Kristennek amiért feláldozta magát.

Képes lettem volna mindenegyes fájdalmas sóhajtásánál köszönetet mondani neki. Mr. Cox rögzítette a karját és beléparancsolt kettő fájdalomcsillapítót is.

-Nagyon köszönöm.- magamhoz öleltem az orvost és megveregettem a hátát.

-Nincs mit, legalább gyakoroltam egy kicsit.- nevetett.

Nem vártuk meg amíg összeszedi a holmiját, a kiszedett ülést bevágtam a csomagtartóba, majd Kristent óvatosan beültettem az anyósülésre. Még egyszer megköszöntük az orvosnak és máris Winnipeg felé hajtottunk.

-Köszönöm Tyler, hogy utánam jöttél.- suttogta Kris egy kis idő múlva.

Nem tudtam neki mit felelni erre, ő nem látta mennyire fájdalmas volt nekem ez a döntés. De soha nem dörgölném az orra alá.

Néha megkérdeztem tőle fáj-e a még a karja, mire ő mindig letagadta de sokszor láttam az arcát a kíntól összerándulni.

Mikor már a számban éreztem a győzelem mámorító ízét, hogy minden életet megtudok menni megcsörrent a telefonom, a képernyőn apám számával.

Még mielőtt beleszólhattam volna ő már beszélt, a hangja ridegen csengett.

-Fordulj vissza! Elkéstél.

8. fejezet

Lányok, sajnálom a kis szünetet, de itt a nyár és rengeteg időm lesz írni. (Leszámítva az első hetet mert akkor alszok. :D)

Tudom, hogy nagyon ,,utálni” fogtok ez a fejezet miatt. De én és a dráma két jó barát vagyunk. Ez most sincs másképp!

Jól esne ha írnátok pár sort nekem, csak, hogy tudjam a kis kihagyás után sikerült-e a visszazökkenem.

Reggel a pokolba kívántam a csörgőórát, amit még este állítottam be félötre.

Rég aludtam ilyen jól, bár ennek oka valószínűleg a karjaim közt alvó Kristen volt.

Ahogy az éjszaka emlékei elmém felszínére törtek, rögtön felélénkültem és újra elöntött a vágy. Mielőtt valami őrültséget tehettem volna kimásztam az ágyból a ruháim után kutatva.

-Kris!- szólítgattam- Indulnunk kell!

Az angyal nyöszörögni kezdett, majd álmos szemekkel felült az általunk összetört ágyon. Elfordultam tőle, mert féltem ha meglátom meztelen testét nem megyünk ma sehova. Márpedig most Caroline a legfontosabb!

A szemem sarkából láttam, ahogy felpattan és bevágja a fürdőszobaajtót. A ruháimmal a kezembe álltam és nem értettem mi baja.

Talán megbánta ami az este történt? Pánik fogott el. Hiszen ő kért arra, hogy tegyük meg! És engem mért érdekel ennyire, hogy jó volt-e? Világ életembe hidegen hagytak ezek a dolgok. Nekem jó volt és kész. Nem gondolkodtam ilyeneken.

Bőröndjeink nem voltak így most azzal nem kellett bajlódni. Mikor Kristen végre kijött a mosdóból máris az ajtó felé indult, de én nem bírtam magammal és utánakaptam.

-Mi a baj? Azt hittem te is akartad!

Rám emelte csodaszép szemeit, amitől rögtön gyávának éreztem magam. A tekintetében ellenkezés és hidegség tombolt. Vártam, hogy ismét pofán vágjon, de csak kitépte magát a kezeim közül miközben vadul sziszegett.

-Hagyj békén!

Mindkét kezemet feltartottam mutatván, hogy hozzá se érek és megadom magam. Összeszorított álkapoccsal indult előttem leadni a kulcsot a portán, ahol ugyanaz az unott képű nő üldögélt.

Még megköszönni se volt időm, mert Kris megiramodott a kocsi felé. Hangtalanul beszálltam mellé, de még nem indítottam el a motort. Várakozóan ránéztem, bár az idő megállíthatatlanul szaladt előre.

-Mi az?- morogta Kristen felém fordulva.

-Pont ezt kérdezem én is!

Az ajkait egy apró vonallá préselte össze és kibámult az ablakon. Tudtam, hogy nem fog válaszolni így máshoz folyamodtam.

Felemeltem kissé remegő kezem és gyengéden végig simítottam vele a combján. Láttam, ahogy a teste összerándul az érintésemtől, az arcára egy fintor került.

Ebből rögtön megkaptam a választ. Undorodik tőlem, valamit nagyon elrontottam az este. Vagy csak a testemmel volt baj? Esetleg a személyiségemmel?

Nem tudtam pontosan. De egyben biztos voltam: fájtak tettei.

Három óra néma hallgatás után, már nem figyeltem oda Kristen duzzogó arcára inkább a tájba gyönyörködtem. Tény, hogy Kanada gyönyörű szép hely. Néztem a hegyeket amiket sűrű fenyőerdők borítottak, rengeteg élőlénynek menedéket szolgáltatva.

Eszembe jutottak a nagy barna grizzly medvék és ezzel együtt egy történet. Tudtam, hogy Kristent nem fogja érdekelni, de biztos voltam benne, hogy ha akarja- ha nem akkor is hallani fogja.

-Láttál már grizzlyt?- csend- Lefogadom, hogy nem. Ezek az állatok általában nem merészkednek közel az emberekhez, de mindig vannak kivételek.

Kristenre pillantottam aki erősen próbált nem rám figyelni, még a fejét is elfordította.

-Egyszer Michael, apa és én elmentünk Kanadába egy kis falucskába sátorozni. Körülbelül lehettem hat éves, az volt az álmom, hogy láthassak egy olyan nagy medvét közelről. Ki gondolta volna, hogy teljesül ez az álmom?

Felnevettem, miközben ismét Krisre kaptam a szemem aki egy pillanatra ijedten felém pislogott, majd újra közömbös lett.

-Sötét éjszaka volt, a hatalmas fenyőktől nem lehetett látni a holdat, a fénye nem hatolt át a tűleveleken. Nem messze a falutól táboroztunk le, a biztonság kedvéért. Aznap este sütögettünk a tűznél és hát… nagy zajt csaptunk. Hirtelen eleredt az eső, fejvesztve rohantunk be a sátorba minden ételt kint hagyva. Hiába vártuk, hátha csillapodik a vihar ez nem történt meg, így mindhárman álomba merültünk.

Valami zajra és morgásra keltem fel, emlékszem annyira megrémültem, hogy még riasztani se volt erőm a többieket. Kis idő múlva egy nagyobb morgás következében ők is felébredtek. Apa rögtön felismerte a helyzetet és befogta mindkettőnk száját. A rémülettől nyikkanni se mertünk.

Kristen a teljes figyelmét nekem szentelte amitől kicsit megnyugodtam és egy elégedett mosoly áradt szét az arcomon.

-Á, innen nem olyan izgalmas. Még csak nem is láthattam, bár akkor nemigen vágytam rá. Valószínűleg csak éhes volt mi meg kint hagytuk az ételt. A medve elment mi meg másnap reggel indultunk is haza. De ezt az élményt sose felejtem el.

Bólintott, aztán ismét elfordult. Semmit nem ettünk még tegnap óta, idejét láttam megállni. Az út szélén nehezen találtam civilizációt, tekintve, hogy hegyek közt voltunk. Végül rábukkantam egy aprócska nonstop kávézóra- bár szerintem kocsmának nézett ki. A bejárat előtt bőrruhás motorosok álltak, a karjaik tele tetoválással. Az egész jellemükről csak úgy szikrázott az erőszak.

Egyáltalán nem tartottam jó ötletnek, hogy bevigyem magammal Kristent is. Egyszerűbb ha én gyorsan megveszem amit kell és már el is tűnünk innen.

-Maradj itt! Mindjárt jövök!- mondtam neki de le nem vettem a szemem a motorosokról akik állták a tekintetem.

-Miért?

-Egy perc.

Kipattantam a kocsiból és gyorsléptekkel a bejárat felé indultam. A helyiségbe lépve, alig láttam a cigi füsttől ami a levegőbe terjengett. Én is dohányoztam, de ezt azért túlzásnak véltem. A pulthoz sétáltam, pár szendvics sorakozott a márványlapon mögötte egy szőke kislánnyal. Egyáltalán nem ilyen környezetbe illett a törékeny kis teste. A szemeiből könnyen kiolvastam, hogy ezt ő is így gondolja.

-Mit hozhatok?- a hangja egércincogáshoz hasonlított.

-Elvinném ez a pár szendvicset és kérek még két erős kávét is.

Kintről valami zajt halottam de mielőtt még rájöttem volna mi az valaki beindította a zenegépet maximum hangerővel. Egy régi Michael Jackson szám csendült fel.

A lány elém pakolta a rendelést egy kis zacskóba.

-A kávé még fő. Egy pillanat.- motyogta és már el is tűnt.

Sajnáltam, hogy ilyen munkája van szegény lánynak. Sokkal könnyebben eltudtam volna képzelni, mondjuk egy könyvtárban dolgozni.

Kis idő múlva a kávékat is belehelyezte a zacskóba, készpénzzel akartam fizetni de rájöttem, hogy csak bankkártyám van. Remek, újabb időpocsékolás. Aggodalom fogott el, ahogy a bank visszajelzésére vártunk.

Amint ezt megkaptuk felmarkoltam a csomagot és máris az ajtó felé indultam. Nem értettem az adrenalint és nyugtalanságot ami az ereimbe keringett.

A füstből kilépve megkönnyebbülten vettem észre, hogy a motorosok már elmentek. Az autóm felé pillantottam, hogy láthassam Kristen unott arcát, de ő nem volt ott.

Ijedten körülnéztem az aprópakolóba, de sehol se láttam.

Lehet, hogy csak pisilni ment az erdőbe. De mi van ha megeszi egy medve? Majdnem felnevettem ezen a képtelenségen ha épp nem lettem volna tiszta ideg. Elhatároztam, hogy várok egy darabig és nem jön vissza hívom a rendőrséget.

Bedobtam a kocsiba a csomagot ezzel is húzva az időt, beülni nem mertem. Egyszerűen túl ideges voltam. És ha valami baja esett? Pánikszerűen az ajtóba markoltam és a szememet szorosan behunyva hajtottam le a fejem elűzve a rémképeket. Biztosan nincs semmi baja. Csak engem akar bosszantani, hiszen tudom milyen makacs!

Kinyitottam a szememet és az aszfalton megláttam és félig elégett cigi csikket. Lehajoltam érte, csakis Kristené lehet. Ahogy jobban megfigyeltem az aszfalton egyenletes vonalba több elszívatlan csikk is hevert. Egészen addig a helyig ahol a motorok álltak mielőtt bementem.

Szédülni kezdtem, minden homályos lett körülöttem és csak egy bizonyos dolog vízhangzott a fejemben. Elrabolták.

Miattam! Hogy lehettem ilyen barom, hogy egyedül hagytam? Minden az én hibám. Sikerült még egy ember életét tönkretennem… Caroline, Kristen.

Leroskadtam az aszfaltra és a hajamat téptem, éreztem ahogy a könnyek gyülekeznek a szememben. Nem! Nem! NEM!

Miért a szeretteim szenvednek miattam? MÉRT NEM ÉN???

Felüvöltöttem és az aszfaltba vágtam az öklöm, ami a fájdalomtól összerándult. Megakartam halni, bármit megtettem volna csak, hogy megmenthessem Kristent és Carolinet. Az életemet áldoznám értük.

Szedd össze magad!

A hang a fejembe tiszta és érthető volt. Mike hangja. Gyakran hallottam hasonló helyzetekbe a hangját így most sem lepődtem meg. Általában ez csak hallucináció semmi jelentősége nincs.

Gondolkodj!

Behunytam a szemem és lassan belélegezve a friss hegyi levegőt relaxáltam.

Kristen bizonyára kiszállt a kocsiból, hogy rágyújtson. Amikor azok az őrültek elkapták kiesett a cigi a kezéből…

Felpattantak a szemhéjaim. Az országút felé néztem és tisztán láttam az apró fehér csíkokat végig az úton.

Kristen jeleket hagyott nekem, hogy tudjam merre mennek. Hát persze, Kristen okos , nem adja fel egykönnyen! Négykézláb másztam az autómhoz, amint beültem azonnal indítottam, de valami megállított.

Ha most Kristen után megyek… kifutunk az időből. Nem érek oda az orvoshoz és vissza New Yorkba. A torkom összeszorult, ahogy felismertem a helyzet fontosságát. Két élet volt a kezembe és én bármelyiket eldobhatom.

Ha nem követem a nyomokat és nem mentem meg Kristent, vagy megölik vagy még rosszabbat tesznek vele.

De ha utána megyek Carolina egészen biztos, hogy meghal. Ami egyúttal az én halálomat is jelenti.

Mindkettő esetben! Hogy is tudnék élni a bűntudattal amikor tudom, hogy miattam halt meg egy ember?

Teljesen mindegy kit mentek meg, én mindenféleképpen meghalok. Vagy a apám kezei által vagy a sajátoméval.

Caroline még olyan fiatal és Kristen… Mi van Kristennel? Alig ismerem, lefeküdtünk egymással és ennyi volt. Különösebben még csak barátoknak se számítottunk.

Kristennek talán van esélye nélkülem is túlélni, de a húgomnak nincs!

A kijárat felé hajtottam, két irányba lehetett menni: bal: amerről jöttünk és ahol a jelek voltak, jobb: amerre tartottunk és az orvos volt.

Döntenem kellett, nem húzhatom tovább az időt. Mielőtt még mindkettőjüknek túl késő lenne. A vállam megremegett, ahogy elhatároztam magam. Nem titkoltam könnyeimet, senki nem látta.

Csak az előttem lévő feladatra koncentráltam amikor jobbra fordultam.

Türelem

Sajnálattal közlöm, hogy időhiány miatt egy darabig nem lesz friss. Mára terveztem, de sajnos hétfőn történelem témazárót írok, kedden pedig matek- egészéves anyagból felelek. Ezeken mind az év végi jegyem múlik. Szóval egy kis türelmet szeretnék kérni, amint vége a témazárós időszaknak nekiülök írni.

Kitti

7. fejezet

Remélem tudjátok, hogy szeretlek titeket és csak azért kaptok új fejezetet, mert most nagyon fáradt vagyok o.k. után.:) A fejezetről annyit, hogy biztos vannak benne hibák de tekintsetek el tőle. Illetve ez egy számomra nehéz fejezet volt, mert hát...na majd meglátjátok!:D

Kitti



Egy teljes éjszakát átvezettem,a nap már magasan járt az égen és éreztem, hogy ideje lenne egy újabb józanító nedűre. Kristen nem igen szólt hozzám de már nem éreztem azt a feszültséget ami a beszélgetésünk előtt uralkodott. Nem volt annyira az ablakra tapadva, sőt kifejezetten közel ült hozzám.
-Megállok kávéért.- ismertettem vele terveimet.
-Jobb lenne ha inkább aludnál.
Megráztam a fejem, estig erre semmiféleképpen nincs időm. Leparkoltunk az autópálya melletti kis kávézónál. Elvitelre akartam kérni, de Kristen nem engedte mondván, hogy legalább ennyi pihenést engedjek meg magamnak. Kint leültünk a kőre és csendben ittunk egy cigi kíséretében. Csodáltam, hogy mióta elindultunk kris se aludt semmit, valószínűleg attól félt, hogy elalszok vezetés közben.
Elővettem a telefonom és anyukám számát tárcsáztam.
-Szia!Van valami változás?- érdeklődtem Caroline állapota iránt.
-Lélegegeztető gépre kapcsolták és állandó orvosi felügyelet alatt van, de én még nem mehettem be hozzá. Ti merre vagytok?
Körülnéztem valamilyen tábla után kutatva.
-Már Kanadába vagyunk. Valahol Sudbury közelébe, most megálltunk kávézni de mindjárt indulunk tovább.
-Hogy, hogy már ott vagytok?-kérdezte anyám meglepetten.
-Végig úton voltunk...
-Tyler! Ne csináld ezt! Álljatok meg valahol pihenni.Nem akarlak téged is elveszíteni.
Az is- szócska egyértelműen arra utalt ha én meghalok Caroline is meghal. Kristen életéről nem is beszélve.
-Jó.-feleltem kurtán kinyomva a telefont.
-Indulhatunk?-fordultam Krishez.
Bólintott majd elnyomta a cigijét és elém állt mélyen a szemembe nézve,
-Sikerülni fog!
Olyan határozottan mondta, hogy egyszerűen nem tudtam kételkedni a szavában.
***

Már hosszú ideje úton voltunk és kezdtem észlelni, hogy a koffein kiszállt belőlem. Egyre nagyobbakat pislogtam és a szemem is kezdett elhomályosulni.Ezt Kristen is észrevette- beszélni kezdett hozzám, hogy ébren tartson.
-Na és hány barátnőd volt már?
Felnevettem a kérdés hallatán.
-Volt egyáltalán tartós kapcsolatod?- faggatott.
-Nem igazán. És egyelőre nem is tervezem.
Őszinte akartam lenni Kristnhez, nem lett volna tanácsos több hazugság az előzőből tanulva.
-Miért?
-Michael miatt, részben a barátnője kergette a halálba.
Kristen egy kicsit hallgatott, a semmibe révedve.
-És gondolod, hogy veled is így történne?
-Nem akarok kockáztatni.
Ismét feszültség szikrázott a levegőbe, jobbnak láttam ha témát váltunk.
-Lefogadom neked már minimum hat barátod volt.
Keserűen elnevette magát a kijelentésemen.
-Két hónapja szakítottam az első barátommal. Három évig jártunk...
-Mondanám, hogy sajnálom, de az nem lenne igaz.
Bár így se láttam sok esélyt arra, hogy lehetne köztünk valami de egy barát ezt teljesen keresztbe húzta volna.
-Már mondtam, hogy semmi nem változott...- mondta bosszúsan.
-Tudom!
Fintorogva álltam meg az egyik útmenti lepukkant hotel mellett, olyan kevés időnk van! Nem akartam alvásra pazarolni, de Kristen hajthatatlan volt. Az előtérbe szürke cigi füst terjengett, a recepcióhoz mentünk ahol egy kövér nő a lábat az asztalra téve kelletlenül kiadott nekünk egy szobát. Kris nem fintorgott, de láttam rajta, hogy nem érzi itt túl jól magát.
Gondolatba ismét megköszöntem Aidennek a bank kártyát amit adott. A szobában a falak penészesek voltak és bogarak rohangáltak rajta, az én lakásom se valami tiszta de azért ez durva. Amikor megláttam, hogy egy rozoga francia ágy van rögtön elsápadtam, egészen biztos nem fogom kibírni ha ilyen közel leszek Kristenhez. Ez fizika képtelenség!
-Öm,majd én alszom a földön...- ajánlottam fel azért fohászkodva, hogy beleegyezzen.
-Ha azt akarod, hogy megegyenek a bogarak,tőlem!- vonta meg a vállát.
Bogarak. Remek!
-Elmegyek lezuhanyozni.- motyogta Kristen és már el is tűnt.
Leültem az ágyra és cseppet sem tiszta ágyneműmet leterítettem a még koszosabb padlóra. Sikítás hallatszódott a fürdőszoba felől, gondolkodás nélkül arra vetődtem.
-Tyler!- kiabálta Kristen.
Őrült módjára nyitottam be, Kris egy száll melltartóba és egy farmerbe állt valamit a földön bámulva. Odaszaladt hozzám és az arcát a mellkasomba temette. Mielőtt visszaöleltem átkukkantottam a válla felett, hogy mi rémíthette meg ennyire. A lélegzetem is elállt.
A padlón egy ínjekcióstű hevert vér foltokkal körülötte, nem volt nehéz kitalálnom mi történt itt nem olyan régen. Védelmezően átkaroltam Krist, de mikor megéreztem mellkasomnak nyomódó domborulatait gyorsan kitereltem a fürdőből azzal a címszóval, hogy majd én ezt rendbe rakom.
Undorodva fogtam meg a fecskendőt és a kukába dobtam, a vért wc papírral törölgettem fel. Mikor már úgy láttam minden nyom eltűnt kiszóltam Krisnek és úgy igyekeztem visszamenni, hogy csak véletlenül se nézzek rá.
Miután végzett én is gyorsan lezuhanyoztam, a hideg víz hatására-mert meleg az nem volt- rögtön felélénkültem és már nem is voltam olyan fáradt. Készültem elkucorodni a helyemen amit Kristen az ajkait rágcsálva szemlélt.
,,Kényelmesen" elhelyezkedtem amikor megszólalt a telefonom. A kijelzőn apám száma villogott.
-Gyere haza! Majd én elmegyek az orvosért.- mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
-Nem!
-Tyler!Nem hagyom, hogy rajtad múljon az élete így is elég bajt okoztál.
Kezdtem dühbe gurulni, felpattantam a földről és az ablakhoz masíroztam.
-Pont ezért akarom ÉN helyre tenni!
-Gyerek vagy az isten szerelmére! Semmit nem tudsz, oda se találsz!
Itt elszakadt a cérna-üvölteni kezdtem.
-A rohadt tíz év alatt hányszor foglalkoztál a lányoddal?
-Tyler!- kiabált ő is.
-HÁNYSZOR?
Néma csend keletkezett, ami időt adott, hogy lenyugodjak.
-Ha nem tudod megmenti...ha miattad fog meghalni.-kezdte folytot hangon- Én magam foglak megölni.
-Rendben!-vágtam rá.
Tudtam, hogy nem blöfföl, túl jól ismertem. Amint a telefon kisípolt a falnak támaszkodtam és éreztem, ahogy újra magamba zuhanok. Ha Caroline meghal én is mindenféleképpen megakarok halni, ez nem volt kérdés.
Megremegett a vállam és megint csak nem férfiként reagáltam. Egyszerűen túl nagy volt rajtam a nyomás.
-Tyler!-Kristen remegő hangjára lettem figyelmes, majd arra, ahogy a keze a karomra fonódik.
Még jobban hátat fordítottam neki, nem akartam, hogy így lásson.
Egy ideig próbálkozott azzal, hogy a szemébe nézzek, de nem ért el semmit vele. Ezt megelégelve fal és közém siklott, a teste az enyémhez préselődött. Nagyot nyeltem, ahogy a szemeibe néztem amik magabiztosságot és elszántságot sugalltak felém. A két tenyeremet a fal mellé támasztottam, miközben az arcát figyeltem miként reagál. Nem húzódott el. Ajkaimmal gyengéden cirógattam végig az övéit,döbbenten tapasztaltam, hogy még mindig nem lökött el magától. Sőt! A kezeit a nyakam köré fonta és közelebb vont magához. Rátértem a nyakára és most azt hintettem be csókokkal mire felnyögött. A hangja bejárta az egész lényemet, teljesen megrészegítve. Többet akartam!
Vadul az ajkai után kaptam, ő a lábait a derekam köré kulcsolta amitől az alsórészünk összesimult. Erősen a falhoz nyomtam és a pólóját lerángatva a melleit kezdtem el csókolgatni.
Kristen szapora lélegzettel a fülemhez hajolt és mámorítóan suttogni kezdett.
-Elakarok veled mindent feledtetni. Akarlak!
Önkétlenül mosoly kúszott az arcomra és Krissel az ölembe az ágy felé támolyogtam. Óvatosan ráfeküdtem és tovább faltuk egymás ajkait.Dühös vadmacskaként kezdte el rólam leszedni a pólót, ami nem volt egyszerű feladat mert közbe egy pillanatra se engedtem el.
Tisztába voltam vele, hogy aludnom kéne annak érdekében, hogy minél minél hamarabb útra kelhessünk de már nem bírtam megállni.
A combjain végig simítva húztam le róla a nadrágot, felfedve előttem bőrének legnagyobb részét.Kikapcsoltam a melltartóját is és kezeimmel kényeztetni kezdtem a kemény bőrfelületet.
Kuncogva figyeltem, ahogy Kristen türelmetlenül azon erőlködik, hogy a szűkké vált nadrágomat letolja rólam. Segítettem neki, bár még szívesen néztem volna szenvedését. A melleitől kezdve lassan lejjebb haladtam,a hasát csókolgatva. Selymessége szinte kényeztette az ajkaimat, ahol csak hozzáértem.
Az utolsó zavaró ruhadarabot is eltűntetetve róla, ujjaimmal és számmal csaptam le a feltárt területre. Az íze hihetetlen volt, -úgy éreztem magam mint valami drogos- a combjaiba markoltam és még közelebb húztam magamhoz. Kristen megállás nélkül nyögdécselt, addig folytattam tevékenységemet míg sikolyát is meghallottam.
Mosolyogva emelkedtem ismét felé egy csókért könyörgő szemekkel. Teljesítette kérésemet amikor vadul szájon csókolt, miközben a kezei a testemen barangoltak. Hangosan felnyögtem amikor kezeit megéreztem a merev férfiasságomon sajnos még csak a gyenge anyagon keresztül. Kristen ezen gyorsan segített, hanyatt lökött és most ő volt az aki fölém emelkedett.
Apró keze körém fonódott és ütemesen mozgatni kezdte rajta, vágytól elhomályosult tekintettel néztem arcát amit most pír öntött el.De egy idő után már erre se tudtam koncentrálni, főleg miután ajkait is megéreztem forrón lüktető szervemen. Állatias morgások törtek fel belőlem és tudtam már nem bírom sokáig de Kristent ez egyáltalán nem érdekelte.
Szólni akartam neki, hogy hagyja abba de sehol se találtam a hangomat. Mikor már egyetlen hajszálválaszott el a csúcstól abbahagyta és újra megcsókolt. Aztán végre megkaphattam azt amire már napok óta vágyódom-Őt.
Lassan mozogni kezdett rajtam,a mellkasomon támaszkodva, egy idő után a lassúzást megelégeltem és átfordítottam másik oldalára így most én voltam felül.Hevesebben mozogtam benne, miközben a mellbimbóit harapdáltam. Egyszer csak egy hatalmas reccsenésre lettünk figyelmesek, majd arra, hogy megmozdul alattunk az ágy. Eltört-állapítottam meg. Kristenre néztem aki szélesen elvigyorodott és megmozdította a csípőjét, hogy folytassam amit elkezdtem. Eleget téve kérésének tovább mozogtam, de már nem kellett sok idő míg mindketten egyszerre nem értünk a gyönyörök világába. Kristen megállás nélkül sikoltott és a hátamat kaparászta, én oroszlán módjára felüvöltöttem vad morgások közepette.
Pihegve öleltem át Kris remegő testét, egyikünk se tért teljesen magához. Ebben a pillanatban minden kínomat elfelejtettem.

6. fejezet

Lehet, hogy kicsit meglepődtetek amiért ilyen hamar van új fejezet, de a hétvégén osztály kirándulni leszek és nem lesz időm. Ezért is kaptok egy hosszabb fejezetet amibe ismét fény derül egy-két titokra.

A fejezet elsősorban Kristennek(Dórinak) szól születésnapja alkalmából sok-sok szeretettel!

Kitti

A szörnyű érzelmek amik bennem tomboltak egy percre se csillapodtak, de az, hogy itt volt Kristen megnyugtatott. Bár fogalmam nem volt, hogy került ide és pláne mért van itt.

-Honnan tudtad meg?- kérdeztem eltolva magamtól.

-Amikor anyukád nem ért el téged, felhívta Aident hátha vele vagy. Én aztán találkoztam vele az utcán és felismertem, akkor mondta, hogy mi történt…

Így már valamivel világosabb volt a helyzet, de még mindig nem láttam tisztán.

-És miért vagy itt?

Tudtam, hogy ostoba dolog hiszen azok a szavak amiket hozzám vágott igazak voltak. Most mégis abba reménykedem, hogy miattam.

-Ugyanúgy az én hibám is, ahogy a tiéd!

Megráztam a fejem. Ez csak az én hanyag viselkedésemnek az oka, én mondtam Carolinenak, hogy menjen egyedül. Én voltam az aki nem volt ott mellette.

Nem ócsárolhattam magam tovább, mert az orvosok akik eddig az apámat csillapították- aki már nem volt sehol- most hozzánk indultak. Anyukám rögtön mellettem termet a karomba kapaszkodva.

Az egyik öregebb, szemüveges orvos állt elénk, mielőtt belekezdett a mondandójába rám nézett.

-Jól érzi magát? Nem kell ellátnunk a sérüléseit?

-Teljesen jól vagyok, köszönöm.- ez nem felelt meg igazságnak fizikai fájdalmaim is voltak de ezeket mélyen elnyomta a lelki kín.

-Rossz hírrel kell szolgáljak.- mondta lassan ejtve ki minden szót.

Éreztem, ahogy a szemembe ismét könnyek gyűlnek, anyám már rég zokogott mellettem Kristennel egyetembe. Meghalt… én öltem meg!

-A kislány állapota súlyosabb mint gondoltuk. Sajnos mi nem tudunk rajta segíteni.

-NEM!- anyukám összeroskadt a fájdalomtól.

Ez rosszabb volt mindennél amit eltudtam képzelni. Én tettem… Vártam, hogy jöjjenek értem a rendőrök vagy valaki megöljön véget vetve szenvedésemnek.

-De van még egy esély.- szólt halkan az orvos.

Könyörgő tekintettél néztem rá. Bármi is az mindent megfogok tenni, hogy életben maradhasson a húgom. Ebben a pillanatban a lehetetlen nem létezett számomra.

-Van a Kanadai Winnipeg városban egy orvos aki talán megmentheti. A neve Dr. Henrik Stanton. De nem tudjuk elérni telefonon, a kislányt gépek segítségével még életben tudjuk tartani pár napig…

A hangjában világos volt mire céloz. Elmegyek azért az orvosért, most azonnal!

-Tekintve, hogy Mr. Hawkins nincs olyan állapotba jobb lenne ha maga menne el.- az ujjával felém bökött.

-Megyek veled!- szögezte le anyukám.

-Nem, anya! Te maradj csak itt Carolinenal. Én okoztam a hibát, engedd, hogy helyre tegyem!

Kimérten bólintott és egy csókot nyomott az arcomra, majd a fülemhez hajolt.

-Nagyon siess! Az élete a te kezedben van.

Abban a pillanatban sarkon fordultam és a kijárat felé rohantam, még hallottam, hogy az orvos utánam kiabál.

-Hivatkozzon az én nevemre! Dr. Fortes!

Futásnak eredtem, a repülőtér hála égnek nem volt túl messze. Már a portánál jártam, amikor megláttam Kristent, hogy szalad utánam.

-Várj, veled megyek!

Nem tudtam mi vezérli ezt a lányt. Úgy érzi, hogy kötelessége velem jönnie és mindent helyre tenni? Vagy csak engem félt?

-Rendben.

Mint kiderült Kris gyalog jött, ezért felültettem a biciklim vázára és őrült tempóba a reptérhez hajtottam.

-Állj!- kiáltotta amikor meglátta merre megyünk.

-Miért?

-Lefogadom nincs nálad elég pénz egy repülőjegyre.

Igaza volt. Morogva fordultam vissza, minden egyes perc végezetes lehet.

Mikor felértünk én rögtön a szobám felé vettem az irányt, Aiden mellém lépett és a vállamra tette a kezét.

-Mi történt? Hova mentek?

-Kanadába! Meg kell találnunk egy orvost, csak hazajöttünk pénzért.

Hiába kerestem nem találtam meg a bankkártyámat, Aiden és Kris is besegített, de így se jutottunk semmire. Nem sikerült! Nem lehet, hogy ilyen kegyetlen legyen velem a sors.

Végső elkeseredésemben a földre ültem és üveges tekintettel bámultam a plafont, Kris ismét felzokogott mellettem.

Megérdemeltem a halált, nem, még annál sokkal de sokkal rosszabbat is! Egy ilyen helyzetbe kevertem a testvéremet és még arra se vagyok képes, hogy megmentsem.

-Tessék! Ne köszönd meg, csak fuss!- Aiden az ő bankkártyáját nyújtotta át amin a tandíjra való pénzét tartogatta.

Hálásan felpattantam és átöleltem, ez mindennél többet jelentett nekem. Van az a mondás, hogy a pénz nem boldogít. De engem most a világ legboldogabb emberévé tett.

-Gyerünk!

Kifulladva, 10 perc után értünk a reptérhez, a biciklimet leláncoltam egy tiltott helyre, de nem érdekelt ha el is viszik. Nem számít.

Amikor beléptünk az előtérbe döbbenten tapasztaltuk, hogy mekkora felfordulás van. Az emberek bőröndöket húzva maguk után keresték merre van a gépük. Mindenhol sárga mellényes őrök álltak és próbáltál megnyugtatni az utasokat.

A tömegbe magammal húztam Kristent, próbáltam figyelni a táblákat vajon mi történhetett, de nem láttam semmit.

Átfurakodtunk az ember falon egy irodához ahol kocsikat lehet bérelni, az ott üldögélő férfihez mentem.

-Elnézést! Megtudná mondani mi folyik itt?

-Minden járatot töröltek mert a közelbe kitört valami vulkán és a hamufelhőtől nem tudnak felszállni a gépek.

Hangosan szitkozódni kezdtem, Isten komoly megpróbáltatások elé tesz, de ha ez az ára! Nem adom fel!

-Egy kocsit szeretnék bérelni!- mondtam a férfinak aki látva kapkodásomat máris elém tolta a papírokat amiket alá kell írnom.

Volt jogosítványom bár kocsim nem és így soha nem tudtam használni semmire. Most viszont szó szerint életet mentő.

Utólag kell fizetni ezért most nem is kellett ezzel bajlódnom. A férfi elmondta hol találom a kocsit, egy szürke Mazdát kell keresnem.

A három emeletes pakolóba egyáltalán nem volt könnyű megtalálnom, de végül sikerrel jártam. A kocsiba beülve máris nagy sebességgel az országúton hajtottunk.

-Kristen, ha minden igaz a kesztyűtartóba kell egy térképnek lennie. Megnéznéd melyik autópályára kell rámennem?

Remegő kézzel nyúlt a térképért , hosszas keresés után megtalálta és felém mutatta.

Számításaim szerint legalább kell három nap az út megtételéig. Nehezemre fog esni, de mindenféleképpen meg kell állnom majd valahol pihenni.

Kristen az ablakon át bámult a tájra, nem úgy nézett ki mint aki bármit is közölni szeretne velem. Egy biztos…meglehetősen hosszú út lesz.

***

Már körülbelül két órája indulhattunk el, ez idő néma csendben telt. Úgy éreztem nem bírom tovább ezt a nyomást, muszáj volt beszélnem. De mindig visszafogtam magam. Rettentően hálás voltam Kristennek, hogy itt van velem. Jó érzés volt tudnom, hogy valaki mellettem áll.

Hálámat szavakkal is kiakartam fejezni.

-Köszönöm, hogy itt vagy!- motyogtam az utat nézve.

Éreztem, ahogy rám rebben a tekintette de abban a pillanatban el is fordította a fejét.

-Nem miattad vagyok itt. Részben az én hibám is. Ettől függetlenül semmi nem változott köztünk, jobb ha tudod!

Nagyot nyeltem, ránézni nem mertem. Tudhattam volna, hogy ez van háttérben, mégis reménykedtem.

Valamikor alkonyat tájékán megálltunk elszívni egy-egy szál cigit és ittunk kávét- én az utóbbiból kettőt. Ma éjszaka nem szándékoztam aludni, tisztába voltam vele hány olyan baleset volt, hogy a sofőr vezetés közben elaludt. Ezért is megfogadtam, hogy amint úgy érzem álmosodok megállok valahol.

-Nem vagy éhes?- kérdeztem Kristent már a kocsiba ülve.

Válaszul megrázta a fejét.

-Hogy halt meg a bátyád?

Kris lágy hangjától összerezzentem, ő továbbra sem nézett rám. Gondoltam inkább beszélgessünk egy ilyen kényes témáról mint semmiről.

-Mielőtt meghalt elkezdett dolgozni apám cégénél. Anyukám nem támogatta az ötletét, de Michael addigra már felnőtt férfi volt, azt tehetett amit csak akart. Egy kis ideig szeretett is ott dolgozni, de aztán változtak a dolgok…

Elhallgattam, ahogy a szemem előtt fellobbantak az emlékek.

-Mi történt?

Bosszúsan elmosolyodtam, hogy Kristen pont ezt a témát választotta.

-Az apám nem kifejezetten türelmes ember. Ezt az arcomból is láthatod. Michael nehezen tanult bele a feladatokba, apánk persze mindenért szidta és belekötött a dolgaiba. A bátyám egyre többet idegeskedett, a vak is látta, hogy valami nem stimmel vele. Anyukám könyörgött, hogy hagyja ott a munkáját. De Mike soha nem az-az ember volt aki felad dolgokat.

Életembe először éreztem úgy, hogy ráhasonlítok. Ugyanaz az elszántság és kitartás égett bennem a húgunk megmentése miatt, mint hajdanán benne.

-A feszültség egyre csak nőt mindkettőjükbe, egészen addig amíg már nem lehetett megállni. Aznap reggel Michael és én elmentünk abba a kávézóba ahova gyakran jártunk.

-Ahol a múltkor találkoztunk? Ezért jársz oda?- vágott közbe Kris.

-Igen, az a mi közös helyünk. Ott láttam utoljára élve.- a szemem sarkából lettem mennyire megdöbben szavaimon- A 22. születésnapja volt, apámat ez nem érdekelte, megparancsolta, hogy menjen be dolgozni. Akkor nagyon összevesztek, de ezzel még nincs vége. Volt egy barátnője, akit nagyon szeretett őrülten szerelmes volt belé. Vele is pont aznap vesztek össze. Minden egyszerre zúdult a bátyámra és ő nem bírta tovább. Átmentem a lakására, hogy támaszt nyújthassak neki.

Beakartam hunyni a szemem, hogy eltűnjenek a rémképek amik eszembe jutottak, de tekintve, hogy autópályán voltunk ez nem lehetséges. Így csak a kormányt markoltam szorosan.

-Felakasztotta magát. És én láttam… A mai napig rosszálmaim vannak ettől, sokáig nem is tudtam feldolgozni pszihológushoz jártam. Nem mintha túl sokat segített volna, Caroline szinte alig ismerte azt az embert aki számomra akkor és most is a legbölcsebb és legokosabb személy volt.

Kristen csendben ült mellettem, nem tudtam, hogy nem akar megszólalni vagy csak nem tud. Türelmesen vártam, hogy feldolgozza a hallottakat, nekem ezek nem voltak újdonságok ezekkel éltem együtt már évek óta. Mégis rám ugyanolyan hatást gyakoroltak mint Kristenre.

-Amikor 11 éves voltam, anyukámmal este metróval mentünk haza. Az állomáson rajtunk kívül senki nem volt… csak két férfi. Emlékszem amikor rájuk néztem azt gondoltam biztosan rossz fiúk. Nem sokat tévedtem. Körbeálltak minket és megpróbáltál elvenni anyám táskáját. Ő persze oda adta nekik csak, hogy engem ne bántsanak. Azt hajtogatta ne nézzek rájuk. Nem értettem mért mondja ezt, de engedelmeskedtem.

Szörnyülködve pislogtam a sötét útra amit csak a szembejövő kocsik fénye világított meg.

-A metró megérkezett és a két férfi felszállt rá. Ekkor anyám elkövette a végzetes hibát: felnézett. A szerelvény ajtaja kinyílt és lelőtték az édesanyámat.

Kristen arcán egy ártatlan könnycsepp gördült le, felé nyúltam de félúton meggondoltam magam és inkább visszahúztam a kezem.

-Én… nem tudom mit mondjak.- dadogtam még mindig a megdöbbenéstől.

-Semmit. Szerintem te is pontosan tudod, hogy a részvét ilyenkor semmit nem ér.

Bólintott, teljesen megtudtam érteni.

-Most egyedül élsz?

-Nem, az apámmal együtt. Ő azt hiszem nehezebben dolgozta fel mint én és tudom, hogy csak jót akar azzal, hogy véd de olyakor túlzásba viszi.

-Akkor költözz el!

Kristen felhorkant mintha valami nagy őrültséget mondtam volna.

-Mégis hova?

Egy pillanatra a szemébe néztem és úgy feleltem.

-Hozzám.

Hitetlenkedve pislogott rám, de nem válaszolt így nem vettem nemnek se igennek.

Két ember voltunk, akik mind elvesztették az életben valamijüket és bár külön-külön szenvedtek, most mégis együtt harcolnak egy nemesebb tettért.

5. fejezet

Sajnos meglehetősen rövid fejezet lett. De úgy gondoltam ezt is elég nehéz lesz feldolgozni. Ez egy fontos rész, mert sok mindent most fogtok megérteni illetve képet kaphattok Tyler apjáról.

Jól esne ha írnátok nekem pár sort, nagyon kíváncsi vagyok a reakciókra!:)

Kitti

-Mi történt?- kérdeztem azonnal.

-Tudod hol van a gyerekkórház?

Hallottam a hangján, hogy sír de ez a bánat keveredett mással is. Talán megvetéssel vagy dühvel? Nem tudtam megmondani.

-Igen. Mindjárt ott vagyok!

-Ne siess, én se mehetek be hozzá még legalább egy óráig.

Választ se várva kinyomtam és Kristenhez fordultam, aki épp a ruháját kapkodta magára. Nem értettem mit csinál, hiszen azt se tudta kivel beszélek.

-Kristen mit csinálsz?- fogtam meg a karját amikor kiakart menni a szobámból.

-Szerinted? Elmegyek!

Kitépte magát a kezeim közül és dühösen az ajtó felé vette az irányt. Nem akartam elengedni, addig nem amíg meg nem tudtam mi ütött belé.

-Mi a baj?- szorítottam magamhoz.

A következő pillanatba ajkai nagy hévvel az enyémeken mozogtak, a sok feszültség ami a felgyűlt bennem arra késztetett, hogy erősen szorítsam magamhoz és visszacsókoljam. A kezeim a pólója alatt jártak, most semmi sem érdekelt csak Ő. Szükségem volt rá.

Hirtelen ellökött magától és egy hatalmas pofon csattant az arcomon.

-Azt hitted nem jövök rá igaz? Tényleg ennyire hülyének néztél?- üvöltötte az arcomba- Pontosan tudtam, hogy az állítólagos lányoddal csak itt akarsz tartani! És tudod mit? Szánalmas vagy.

A szavai késként hatoltak belém. Tagadva ráztam a fejem.

-Komolyan ennyire hülye vagy? Még el is szóltad magad, úgy hogy felese tűnt!

Eszembe jutott amikor itt volt reggel és azt mondta, hogy milyen jó báty vagyok. Én barom meg a saját csapdámba estem, teljesen elfelejtve a hazugságomat.

-Ha már régóta tudod akkor mért maradtál velem?- kapaszkodtam az utolsó cérnaszálba.

-Neked nem kellett volna fizetnem a sexért.

Döbbenten álltam, figyeltem az arcát hátha rájövök, hogy nem az igazat mondja. De a szemei nem erről árulkodtak.

-De már arra se kellenél, undorító vagy!

Ezzel fogta magát és hátat fordítva nekem leszaladt a lépcsőn. Dühömbe bevágtam az ajtót, majd újabb pusztításba kezdtem. Mindent lesöpörtem ami az asztalon volt, nem érdekelt ha törékeny is van közte.

Nem Kristenre voltam mérges, hanem magamra. Amiért ekkora barom voltam és amiért hagytam most elmenni. Mi a fene van velem? Engem nem szokott érdekelni ha egy lány kikosaraz! Majd jön másik, nagy dolog… Talán azért fáj annyira mert én is csak arra kellettem volna neki. Tény, hogy ilyen még nem igen fordult elő. Vagy azért mert azt mondta undorító vagyok? A vágy amit a szemében láttam mind csak színjáték volt?

A falnak döntöttem a fejem és legszívesebben jó párszor belevágtam volna. De most nem hiányoztak újabb sérülések.

-Caroline!- suttogtam amikor eszembe jutott.

A biciklimet felkapva rohantam le a lépcsőházba, a kórház nem volt túl messze, de gyalog alighanem nagy út lett volna.

Próbáltam minél kevesebbet gondolni Kristenre aki minden férfi büszkeségemet a porba tiporta. A forgalomba lassan haladtam, a kórház előtt különösen sokan voltak. A biciklit nekitámasztottam egy padnak és máris futottam a recepcióhoz.

-Caroline Hawkins-t nem rég hozták be. Megtudhatom hol van?- kérdeztem az egyenruhás nőt.

Egy ideig a monitort bámulta, amíg én idegesen doboltam a pulton.

-Az intenzív osztályon a 310-es terembe van.

-Köszönöm.

Marha jó! Fogalmam nincs hol van az intenzív. Intenzív. Ennyire komoly lenne? Rettegés söpört végig az egész testemen, főleg, hogy a baleset okát se tudtam.

Nagy nehezen megtaláltam a táblát amelyre ki voltak írva az osztályok elhelyezkedése. Beszálltam a liftbe, de túl lassúnak találtam így a második emeleten ki is szálltam és futni kezdtem a lépcsők felé.

Már levegőt is alig kaptam amikor felértem a hatodik emeletre. A folyosón megpillantottam az anyámat aki az egyik zöld széken ült és sírt. Amint meglátott hozzám szaladt és átölelt, a könnyeit a pólómba rejtve. Egyre jobban elfogott a pánik. Mi folyik itt?

-Mi történt?- kérdeztem elcsukló hangon.

-Te…te nem kísérted el.

Még mindig nem értettem semmit, az iskola pár méterre volt.

-Sietett, hogy ne késsen el és nem nézett szét amikor lelépett az úttestre…

Anya újra felzokogott, a karjaim ernyedten hullottak le magam mellé. Én tettem. Miattam van most itt. Nem! Bántottam az egyetlen embert aki az életemet jelentette. A mellettem álló székre roskadtam, a kezembe temetve az arcom. Hogy tehettem? Miért hagytam egyedül elmenni?

Anyukám letérdelt elém és a kezemért nyúlt, undorodva rántottam el. Még ő vígasztal engem. Kristennek igaza volt szánalmas vagyok.

Michael! Gyakran mondogattad nekem, hogy nőjek fel és legyek felelősség teljes. Én akkor kinevettelek. 5 éves voltam amikor ezt mondtad nekem. Most magamon nevetek…

-Az orvosok az életéért küzdenek.

Szédülni kezdtem, a szemeim megteltek könnyel. Majdnem megöltem a húgomat és kitudja túléli-e.

-Az én hibám.- suttogtam- Minden miattam van.

A folyosó kihalt volt, kevesen kerültek be az intenzív osztályra. Nekem sikerült idejuttatnom a testvéremet.

Nekem kellene meghalnom és nem neki! Ő sokkal érettebb nálam, okosabb és még olyan fiatal. Soha nem tudnám megbocsátani magamnak ha miattam halna meg.

-Te!!!

Felkaptam a fejem és a könnyeimen keresztül is láthatnám, hogy apám úgy közeledik felém mint akinek feltett szándéka, hogy megfolyt. Nem tévedtem sokat…

Amikor odaért a felsőmnél fogva felrángatott- anyám hiába ellenkezett- és a falhoz nyomott.

-Mit tettél vele? Hol a büdös életbe voltál amikor az iskolába kellett volna kísérned??? Mi a szar volt fontosabb mint a kishúgod biztonsága?

-És te hol voltál?- kérdeztem elhaltan.

A már így is sebes arcom egy újabb ütést kapott.

-Azt kérdeztem mit csináltál!- kiabálta ismét a falhoz nyomva.

-Egy lánnyal voltam.

Minden ütést, minden szót megérdemeltem. E pillanatban azt se bántam volna ha apám halálra ver.

Apa dühösen felüvöltött és még jobban a falhoz szorított. A levegő egy szuszra távozott a tüdőmből.

-Charles, engedd el!

-Megölted a húgodat!- a szemében gyilkos düh lobbant, ahogy kiejtette a szavakat.

-Te meg a bátyámat!- kiabáltam én is.- Miattad akasztotta fel magát, mert te kényszerítetted!

Apám ütésre emelte a kezét, amikor anya elkiáltotta magát, de már késő volt. A szám ismét felrepedt.

-Valaki segítsen!- kiáltotta anyu a kietlen folyosón.

Szólni akartam neki, hogy hagyja csak úgyis megakartam halni. De a sors nem volt ilyen kegyes hozzám, orvosok rohantak ki az egyik szobából és lefejtették rólam a saját apámat.

-Megfoglak ölni!- kiabálta nekem vadul vergődve az orvosok karjai között.

Többet nem érdekelt, hogy férfi vagyok-e vagy sem. Lecsúsztam a földre és a könnyeim megállás nélkül ömleni kezdtek. Némán zokogtam, minden fájdalmamat belesűrítve az apró nedvesség cseppekbe amik a szememből patakzottak. Túl sok volt: Kristen szavai, Caroline haldoklása, az apám tettei, de ezeket mind felülmúlta bűntudat amit éreztem.

Kezek érintették meg a remegő vállamat, nem érdekelt most semmi. Ellöktem magamtól a vigasztaló karokat anélkül, hogy felnéztem volna.

-Tyler! Nézz rám, itt vagyok!- suttogta egy női hang de nem ismertem fel.

Egyedül csak Caroline hangját akartam hallani, a gondtalan nevetését amikor Aiden valami vicceset csinál. Erre volt szükségem, semmi másra.

Ettől függetlenül engedtem a kezeknek és hagytam, hogy magukhoz öleljenek. Az illat régi ismerősként köszönt nekem, abban biztos voltam, hogy nem anyukám illata.

Erőlködve kinyitottam a szemeim és Kristen szintén könnyes arcával találtam szembe magam.

-Kristen!- a döbbenettől alig jutottam szóhoz.

Nem érdekeltek azok a szavak amiket mondott nekem, sem a pofon-amit kétségkívül megérdemeltem.

Magamhoz öleltem és egymás karjaiba halkan zokogtunk.