5. fejezet

Sajnos meglehetősen rövid fejezet lett. De úgy gondoltam ezt is elég nehéz lesz feldolgozni. Ez egy fontos rész, mert sok mindent most fogtok megérteni illetve képet kaphattok Tyler apjáról.

Jól esne ha írnátok nekem pár sort, nagyon kíváncsi vagyok a reakciókra!:)

Kitti

-Mi történt?- kérdeztem azonnal.

-Tudod hol van a gyerekkórház?

Hallottam a hangján, hogy sír de ez a bánat keveredett mással is. Talán megvetéssel vagy dühvel? Nem tudtam megmondani.

-Igen. Mindjárt ott vagyok!

-Ne siess, én se mehetek be hozzá még legalább egy óráig.

Választ se várva kinyomtam és Kristenhez fordultam, aki épp a ruháját kapkodta magára. Nem értettem mit csinál, hiszen azt se tudta kivel beszélek.

-Kristen mit csinálsz?- fogtam meg a karját amikor kiakart menni a szobámból.

-Szerinted? Elmegyek!

Kitépte magát a kezeim közül és dühösen az ajtó felé vette az irányt. Nem akartam elengedni, addig nem amíg meg nem tudtam mi ütött belé.

-Mi a baj?- szorítottam magamhoz.

A következő pillanatba ajkai nagy hévvel az enyémeken mozogtak, a sok feszültség ami a felgyűlt bennem arra késztetett, hogy erősen szorítsam magamhoz és visszacsókoljam. A kezeim a pólója alatt jártak, most semmi sem érdekelt csak Ő. Szükségem volt rá.

Hirtelen ellökött magától és egy hatalmas pofon csattant az arcomon.

-Azt hitted nem jövök rá igaz? Tényleg ennyire hülyének néztél?- üvöltötte az arcomba- Pontosan tudtam, hogy az állítólagos lányoddal csak itt akarsz tartani! És tudod mit? Szánalmas vagy.

A szavai késként hatoltak belém. Tagadva ráztam a fejem.

-Komolyan ennyire hülye vagy? Még el is szóltad magad, úgy hogy felese tűnt!

Eszembe jutott amikor itt volt reggel és azt mondta, hogy milyen jó báty vagyok. Én barom meg a saját csapdámba estem, teljesen elfelejtve a hazugságomat.

-Ha már régóta tudod akkor mért maradtál velem?- kapaszkodtam az utolsó cérnaszálba.

-Neked nem kellett volna fizetnem a sexért.

Döbbenten álltam, figyeltem az arcát hátha rájövök, hogy nem az igazat mondja. De a szemei nem erről árulkodtak.

-De már arra se kellenél, undorító vagy!

Ezzel fogta magát és hátat fordítva nekem leszaladt a lépcsőn. Dühömbe bevágtam az ajtót, majd újabb pusztításba kezdtem. Mindent lesöpörtem ami az asztalon volt, nem érdekelt ha törékeny is van közte.

Nem Kristenre voltam mérges, hanem magamra. Amiért ekkora barom voltam és amiért hagytam most elmenni. Mi a fene van velem? Engem nem szokott érdekelni ha egy lány kikosaraz! Majd jön másik, nagy dolog… Talán azért fáj annyira mert én is csak arra kellettem volna neki. Tény, hogy ilyen még nem igen fordult elő. Vagy azért mert azt mondta undorító vagyok? A vágy amit a szemében láttam mind csak színjáték volt?

A falnak döntöttem a fejem és legszívesebben jó párszor belevágtam volna. De most nem hiányoztak újabb sérülések.

-Caroline!- suttogtam amikor eszembe jutott.

A biciklimet felkapva rohantam le a lépcsőházba, a kórház nem volt túl messze, de gyalog alighanem nagy út lett volna.

Próbáltam minél kevesebbet gondolni Kristenre aki minden férfi büszkeségemet a porba tiporta. A forgalomba lassan haladtam, a kórház előtt különösen sokan voltak. A biciklit nekitámasztottam egy padnak és máris futottam a recepcióhoz.

-Caroline Hawkins-t nem rég hozták be. Megtudhatom hol van?- kérdeztem az egyenruhás nőt.

Egy ideig a monitort bámulta, amíg én idegesen doboltam a pulton.

-Az intenzív osztályon a 310-es terembe van.

-Köszönöm.

Marha jó! Fogalmam nincs hol van az intenzív. Intenzív. Ennyire komoly lenne? Rettegés söpört végig az egész testemen, főleg, hogy a baleset okát se tudtam.

Nagy nehezen megtaláltam a táblát amelyre ki voltak írva az osztályok elhelyezkedése. Beszálltam a liftbe, de túl lassúnak találtam így a második emeleten ki is szálltam és futni kezdtem a lépcsők felé.

Már levegőt is alig kaptam amikor felértem a hatodik emeletre. A folyosón megpillantottam az anyámat aki az egyik zöld széken ült és sírt. Amint meglátott hozzám szaladt és átölelt, a könnyeit a pólómba rejtve. Egyre jobban elfogott a pánik. Mi folyik itt?

-Mi történt?- kérdeztem elcsukló hangon.

-Te…te nem kísérted el.

Még mindig nem értettem semmit, az iskola pár méterre volt.

-Sietett, hogy ne késsen el és nem nézett szét amikor lelépett az úttestre…

Anya újra felzokogott, a karjaim ernyedten hullottak le magam mellé. Én tettem. Miattam van most itt. Nem! Bántottam az egyetlen embert aki az életemet jelentette. A mellettem álló székre roskadtam, a kezembe temetve az arcom. Hogy tehettem? Miért hagytam egyedül elmenni?

Anyukám letérdelt elém és a kezemért nyúlt, undorodva rántottam el. Még ő vígasztal engem. Kristennek igaza volt szánalmas vagyok.

Michael! Gyakran mondogattad nekem, hogy nőjek fel és legyek felelősség teljes. Én akkor kinevettelek. 5 éves voltam amikor ezt mondtad nekem. Most magamon nevetek…

-Az orvosok az életéért küzdenek.

Szédülni kezdtem, a szemeim megteltek könnyel. Majdnem megöltem a húgomat és kitudja túléli-e.

-Az én hibám.- suttogtam- Minden miattam van.

A folyosó kihalt volt, kevesen kerültek be az intenzív osztályra. Nekem sikerült idejuttatnom a testvéremet.

Nekem kellene meghalnom és nem neki! Ő sokkal érettebb nálam, okosabb és még olyan fiatal. Soha nem tudnám megbocsátani magamnak ha miattam halna meg.

-Te!!!

Felkaptam a fejem és a könnyeimen keresztül is láthatnám, hogy apám úgy közeledik felém mint akinek feltett szándéka, hogy megfolyt. Nem tévedtem sokat…

Amikor odaért a felsőmnél fogva felrángatott- anyám hiába ellenkezett- és a falhoz nyomott.

-Mit tettél vele? Hol a büdös életbe voltál amikor az iskolába kellett volna kísérned??? Mi a szar volt fontosabb mint a kishúgod biztonsága?

-És te hol voltál?- kérdeztem elhaltan.

A már így is sebes arcom egy újabb ütést kapott.

-Azt kérdeztem mit csináltál!- kiabálta ismét a falhoz nyomva.

-Egy lánnyal voltam.

Minden ütést, minden szót megérdemeltem. E pillanatban azt se bántam volna ha apám halálra ver.

Apa dühösen felüvöltött és még jobban a falhoz szorított. A levegő egy szuszra távozott a tüdőmből.

-Charles, engedd el!

-Megölted a húgodat!- a szemében gyilkos düh lobbant, ahogy kiejtette a szavakat.

-Te meg a bátyámat!- kiabáltam én is.- Miattad akasztotta fel magát, mert te kényszerítetted!

Apám ütésre emelte a kezét, amikor anya elkiáltotta magát, de már késő volt. A szám ismét felrepedt.

-Valaki segítsen!- kiáltotta anyu a kietlen folyosón.

Szólni akartam neki, hogy hagyja csak úgyis megakartam halni. De a sors nem volt ilyen kegyes hozzám, orvosok rohantak ki az egyik szobából és lefejtették rólam a saját apámat.

-Megfoglak ölni!- kiabálta nekem vadul vergődve az orvosok karjai között.

Többet nem érdekelt, hogy férfi vagyok-e vagy sem. Lecsúsztam a földre és a könnyeim megállás nélkül ömleni kezdtek. Némán zokogtam, minden fájdalmamat belesűrítve az apró nedvesség cseppekbe amik a szememből patakzottak. Túl sok volt: Kristen szavai, Caroline haldoklása, az apám tettei, de ezeket mind felülmúlta bűntudat amit éreztem.

Kezek érintették meg a remegő vállamat, nem érdekelt most semmi. Ellöktem magamtól a vigasztaló karokat anélkül, hogy felnéztem volna.

-Tyler! Nézz rám, itt vagyok!- suttogta egy női hang de nem ismertem fel.

Egyedül csak Caroline hangját akartam hallani, a gondtalan nevetését amikor Aiden valami vicceset csinál. Erre volt szükségem, semmi másra.

Ettől függetlenül engedtem a kezeknek és hagytam, hogy magukhoz öleljenek. Az illat régi ismerősként köszönt nekem, abban biztos voltam, hogy nem anyukám illata.

Erőlködve kinyitottam a szemeim és Kristen szintén könnyes arcával találtam szembe magam.

-Kristen!- a döbbenettől alig jutottam szóhoz.

Nem érdekeltek azok a szavak amiket mondott nekem, sem a pofon-amit kétségkívül megérdemeltem.

Magamhoz öleltem és egymás karjaiba halkan zokogtunk.