6. fejezet

Lehet, hogy kicsit meglepődtetek amiért ilyen hamar van új fejezet, de a hétvégén osztály kirándulni leszek és nem lesz időm. Ezért is kaptok egy hosszabb fejezetet amibe ismét fény derül egy-két titokra.

A fejezet elsősorban Kristennek(Dórinak) szól születésnapja alkalmából sok-sok szeretettel!

Kitti

A szörnyű érzelmek amik bennem tomboltak egy percre se csillapodtak, de az, hogy itt volt Kristen megnyugtatott. Bár fogalmam nem volt, hogy került ide és pláne mért van itt.

-Honnan tudtad meg?- kérdeztem eltolva magamtól.

-Amikor anyukád nem ért el téged, felhívta Aident hátha vele vagy. Én aztán találkoztam vele az utcán és felismertem, akkor mondta, hogy mi történt…

Így már valamivel világosabb volt a helyzet, de még mindig nem láttam tisztán.

-És miért vagy itt?

Tudtam, hogy ostoba dolog hiszen azok a szavak amiket hozzám vágott igazak voltak. Most mégis abba reménykedem, hogy miattam.

-Ugyanúgy az én hibám is, ahogy a tiéd!

Megráztam a fejem. Ez csak az én hanyag viselkedésemnek az oka, én mondtam Carolinenak, hogy menjen egyedül. Én voltam az aki nem volt ott mellette.

Nem ócsárolhattam magam tovább, mert az orvosok akik eddig az apámat csillapították- aki már nem volt sehol- most hozzánk indultak. Anyukám rögtön mellettem termet a karomba kapaszkodva.

Az egyik öregebb, szemüveges orvos állt elénk, mielőtt belekezdett a mondandójába rám nézett.

-Jól érzi magát? Nem kell ellátnunk a sérüléseit?

-Teljesen jól vagyok, köszönöm.- ez nem felelt meg igazságnak fizikai fájdalmaim is voltak de ezeket mélyen elnyomta a lelki kín.

-Rossz hírrel kell szolgáljak.- mondta lassan ejtve ki minden szót.

Éreztem, ahogy a szemembe ismét könnyek gyűlnek, anyám már rég zokogott mellettem Kristennel egyetembe. Meghalt… én öltem meg!

-A kislány állapota súlyosabb mint gondoltuk. Sajnos mi nem tudunk rajta segíteni.

-NEM!- anyukám összeroskadt a fájdalomtól.

Ez rosszabb volt mindennél amit eltudtam képzelni. Én tettem… Vártam, hogy jöjjenek értem a rendőrök vagy valaki megöljön véget vetve szenvedésemnek.

-De van még egy esély.- szólt halkan az orvos.

Könyörgő tekintettél néztem rá. Bármi is az mindent megfogok tenni, hogy életben maradhasson a húgom. Ebben a pillanatban a lehetetlen nem létezett számomra.

-Van a Kanadai Winnipeg városban egy orvos aki talán megmentheti. A neve Dr. Henrik Stanton. De nem tudjuk elérni telefonon, a kislányt gépek segítségével még életben tudjuk tartani pár napig…

A hangjában világos volt mire céloz. Elmegyek azért az orvosért, most azonnal!

-Tekintve, hogy Mr. Hawkins nincs olyan állapotba jobb lenne ha maga menne el.- az ujjával felém bökött.

-Megyek veled!- szögezte le anyukám.

-Nem, anya! Te maradj csak itt Carolinenal. Én okoztam a hibát, engedd, hogy helyre tegyem!

Kimérten bólintott és egy csókot nyomott az arcomra, majd a fülemhez hajolt.

-Nagyon siess! Az élete a te kezedben van.

Abban a pillanatban sarkon fordultam és a kijárat felé rohantam, még hallottam, hogy az orvos utánam kiabál.

-Hivatkozzon az én nevemre! Dr. Fortes!

Futásnak eredtem, a repülőtér hála égnek nem volt túl messze. Már a portánál jártam, amikor megláttam Kristent, hogy szalad utánam.

-Várj, veled megyek!

Nem tudtam mi vezérli ezt a lányt. Úgy érzi, hogy kötelessége velem jönnie és mindent helyre tenni? Vagy csak engem félt?

-Rendben.

Mint kiderült Kris gyalog jött, ezért felültettem a biciklim vázára és őrült tempóba a reptérhez hajtottam.

-Állj!- kiáltotta amikor meglátta merre megyünk.

-Miért?

-Lefogadom nincs nálad elég pénz egy repülőjegyre.

Igaza volt. Morogva fordultam vissza, minden egyes perc végezetes lehet.

Mikor felértünk én rögtön a szobám felé vettem az irányt, Aiden mellém lépett és a vállamra tette a kezét.

-Mi történt? Hova mentek?

-Kanadába! Meg kell találnunk egy orvost, csak hazajöttünk pénzért.

Hiába kerestem nem találtam meg a bankkártyámat, Aiden és Kris is besegített, de így se jutottunk semmire. Nem sikerült! Nem lehet, hogy ilyen kegyetlen legyen velem a sors.

Végső elkeseredésemben a földre ültem és üveges tekintettel bámultam a plafont, Kris ismét felzokogott mellettem.

Megérdemeltem a halált, nem, még annál sokkal de sokkal rosszabbat is! Egy ilyen helyzetbe kevertem a testvéremet és még arra se vagyok képes, hogy megmentsem.

-Tessék! Ne köszönd meg, csak fuss!- Aiden az ő bankkártyáját nyújtotta át amin a tandíjra való pénzét tartogatta.

Hálásan felpattantam és átöleltem, ez mindennél többet jelentett nekem. Van az a mondás, hogy a pénz nem boldogít. De engem most a világ legboldogabb emberévé tett.

-Gyerünk!

Kifulladva, 10 perc után értünk a reptérhez, a biciklimet leláncoltam egy tiltott helyre, de nem érdekelt ha el is viszik. Nem számít.

Amikor beléptünk az előtérbe döbbenten tapasztaltuk, hogy mekkora felfordulás van. Az emberek bőröndöket húzva maguk után keresték merre van a gépük. Mindenhol sárga mellényes őrök álltak és próbáltál megnyugtatni az utasokat.

A tömegbe magammal húztam Kristent, próbáltam figyelni a táblákat vajon mi történhetett, de nem láttam semmit.

Átfurakodtunk az ember falon egy irodához ahol kocsikat lehet bérelni, az ott üldögélő férfihez mentem.

-Elnézést! Megtudná mondani mi folyik itt?

-Minden járatot töröltek mert a közelbe kitört valami vulkán és a hamufelhőtől nem tudnak felszállni a gépek.

Hangosan szitkozódni kezdtem, Isten komoly megpróbáltatások elé tesz, de ha ez az ára! Nem adom fel!

-Egy kocsit szeretnék bérelni!- mondtam a férfinak aki látva kapkodásomat máris elém tolta a papírokat amiket alá kell írnom.

Volt jogosítványom bár kocsim nem és így soha nem tudtam használni semmire. Most viszont szó szerint életet mentő.

Utólag kell fizetni ezért most nem is kellett ezzel bajlódnom. A férfi elmondta hol találom a kocsit, egy szürke Mazdát kell keresnem.

A három emeletes pakolóba egyáltalán nem volt könnyű megtalálnom, de végül sikerrel jártam. A kocsiba beülve máris nagy sebességgel az országúton hajtottunk.

-Kristen, ha minden igaz a kesztyűtartóba kell egy térképnek lennie. Megnéznéd melyik autópályára kell rámennem?

Remegő kézzel nyúlt a térképért , hosszas keresés után megtalálta és felém mutatta.

Számításaim szerint legalább kell három nap az út megtételéig. Nehezemre fog esni, de mindenféleképpen meg kell állnom majd valahol pihenni.

Kristen az ablakon át bámult a tájra, nem úgy nézett ki mint aki bármit is közölni szeretne velem. Egy biztos…meglehetősen hosszú út lesz.

***

Már körülbelül két órája indulhattunk el, ez idő néma csendben telt. Úgy éreztem nem bírom tovább ezt a nyomást, muszáj volt beszélnem. De mindig visszafogtam magam. Rettentően hálás voltam Kristennek, hogy itt van velem. Jó érzés volt tudnom, hogy valaki mellettem áll.

Hálámat szavakkal is kiakartam fejezni.

-Köszönöm, hogy itt vagy!- motyogtam az utat nézve.

Éreztem, ahogy rám rebben a tekintette de abban a pillanatban el is fordította a fejét.

-Nem miattad vagyok itt. Részben az én hibám is. Ettől függetlenül semmi nem változott köztünk, jobb ha tudod!

Nagyot nyeltem, ránézni nem mertem. Tudhattam volna, hogy ez van háttérben, mégis reménykedtem.

Valamikor alkonyat tájékán megálltunk elszívni egy-egy szál cigit és ittunk kávét- én az utóbbiból kettőt. Ma éjszaka nem szándékoztam aludni, tisztába voltam vele hány olyan baleset volt, hogy a sofőr vezetés közben elaludt. Ezért is megfogadtam, hogy amint úgy érzem álmosodok megállok valahol.

-Nem vagy éhes?- kérdeztem Kristent már a kocsiba ülve.

Válaszul megrázta a fejét.

-Hogy halt meg a bátyád?

Kris lágy hangjától összerezzentem, ő továbbra sem nézett rám. Gondoltam inkább beszélgessünk egy ilyen kényes témáról mint semmiről.

-Mielőtt meghalt elkezdett dolgozni apám cégénél. Anyukám nem támogatta az ötletét, de Michael addigra már felnőtt férfi volt, azt tehetett amit csak akart. Egy kis ideig szeretett is ott dolgozni, de aztán változtak a dolgok…

Elhallgattam, ahogy a szemem előtt fellobbantak az emlékek.

-Mi történt?

Bosszúsan elmosolyodtam, hogy Kristen pont ezt a témát választotta.

-Az apám nem kifejezetten türelmes ember. Ezt az arcomból is láthatod. Michael nehezen tanult bele a feladatokba, apánk persze mindenért szidta és belekötött a dolgaiba. A bátyám egyre többet idegeskedett, a vak is látta, hogy valami nem stimmel vele. Anyukám könyörgött, hogy hagyja ott a munkáját. De Mike soha nem az-az ember volt aki felad dolgokat.

Életembe először éreztem úgy, hogy ráhasonlítok. Ugyanaz az elszántság és kitartás égett bennem a húgunk megmentése miatt, mint hajdanán benne.

-A feszültség egyre csak nőt mindkettőjükbe, egészen addig amíg már nem lehetett megállni. Aznap reggel Michael és én elmentünk abba a kávézóba ahova gyakran jártunk.

-Ahol a múltkor találkoztunk? Ezért jársz oda?- vágott közbe Kris.

-Igen, az a mi közös helyünk. Ott láttam utoljára élve.- a szemem sarkából lettem mennyire megdöbben szavaimon- A 22. születésnapja volt, apámat ez nem érdekelte, megparancsolta, hogy menjen be dolgozni. Akkor nagyon összevesztek, de ezzel még nincs vége. Volt egy barátnője, akit nagyon szeretett őrülten szerelmes volt belé. Vele is pont aznap vesztek össze. Minden egyszerre zúdult a bátyámra és ő nem bírta tovább. Átmentem a lakására, hogy támaszt nyújthassak neki.

Beakartam hunyni a szemem, hogy eltűnjenek a rémképek amik eszembe jutottak, de tekintve, hogy autópályán voltunk ez nem lehetséges. Így csak a kormányt markoltam szorosan.

-Felakasztotta magát. És én láttam… A mai napig rosszálmaim vannak ettől, sokáig nem is tudtam feldolgozni pszihológushoz jártam. Nem mintha túl sokat segített volna, Caroline szinte alig ismerte azt az embert aki számomra akkor és most is a legbölcsebb és legokosabb személy volt.

Kristen csendben ült mellettem, nem tudtam, hogy nem akar megszólalni vagy csak nem tud. Türelmesen vártam, hogy feldolgozza a hallottakat, nekem ezek nem voltak újdonságok ezekkel éltem együtt már évek óta. Mégis rám ugyanolyan hatást gyakoroltak mint Kristenre.

-Amikor 11 éves voltam, anyukámmal este metróval mentünk haza. Az állomáson rajtunk kívül senki nem volt… csak két férfi. Emlékszem amikor rájuk néztem azt gondoltam biztosan rossz fiúk. Nem sokat tévedtem. Körbeálltak minket és megpróbáltál elvenni anyám táskáját. Ő persze oda adta nekik csak, hogy engem ne bántsanak. Azt hajtogatta ne nézzek rájuk. Nem értettem mért mondja ezt, de engedelmeskedtem.

Szörnyülködve pislogtam a sötét útra amit csak a szembejövő kocsik fénye világított meg.

-A metró megérkezett és a két férfi felszállt rá. Ekkor anyám elkövette a végzetes hibát: felnézett. A szerelvény ajtaja kinyílt és lelőtték az édesanyámat.

Kristen arcán egy ártatlan könnycsepp gördült le, felé nyúltam de félúton meggondoltam magam és inkább visszahúztam a kezem.

-Én… nem tudom mit mondjak.- dadogtam még mindig a megdöbbenéstől.

-Semmit. Szerintem te is pontosan tudod, hogy a részvét ilyenkor semmit nem ér.

Bólintott, teljesen megtudtam érteni.

-Most egyedül élsz?

-Nem, az apámmal együtt. Ő azt hiszem nehezebben dolgozta fel mint én és tudom, hogy csak jót akar azzal, hogy véd de olyakor túlzásba viszi.

-Akkor költözz el!

Kristen felhorkant mintha valami nagy őrültséget mondtam volna.

-Mégis hova?

Egy pillanatra a szemébe néztem és úgy feleltem.

-Hozzám.

Hitetlenkedve pislogott rám, de nem válaszolt így nem vettem nemnek se igennek.

Két ember voltunk, akik mind elvesztették az életben valamijüket és bár külön-külön szenvedtek, most mégis együtt harcolnak egy nemesebb tettért.