21. fejezet

Itt az ígért fejezet! Találhattok benne egy kis újdonságot, a fejezet végén Kristen szemszög van! Erre azért volt szükség, hogy megértessem veletek az ő néző pontját. Sejtéseim szerint ez a fejezet után rengeteg kérdés fog felmerülni bennetek, mert nem árulok el sok mindent ebben a részben. De ezekre érdemes figyelni, mert mind ki fognak hatni a jelenre és a jövőre! A következőkben vidámabb fejezeteket olvashattok majd, de a mézeshetek nem tartanak sokáig...

Kitti

Amikor akár egy pillanatra is boldognak érzed magad, hunyd be a szemed és élvezd ki!

Időközben én is elbóbiskolhattam, de tökéletesen tudatában voltam annak, hogy Kristen még mindig a karjaim között pihen. Éreztem, ahogy a keze végigsimít az arcomtól a mellkasomig. Kellemes borzongás futott át rajtam, ami csak fokozódott, amikor kinyitottam a szemem és Kristen mosolyát nézhettem.

-Szia!- motyogta angyalian.

Örömittas vigyorral válaszoltam, ha egy kicsit se vonzódna hozzám, nem ölelne így át. Ez mérhetetlen boldogsággal töltött el.

A kisbusz hirtelen lefékezett, Krist erősen tartottam, hogy egy kicsit se kerüljön távolabb tőlem. Az út szélén parkoltunk le gyakorlatilag a semmi közepén, pár hegyet láttam a messzeségben, de életre utaló jel nemigen akadt.

Kellant oldalba böktem mellettem, aki élénken figyelt ki az ablakon.

-Mi történt?- kérdeztem.

-Aiden elnézett egy táblát és most eltévedtünk- magyarázta vigyorogva, mire az érintett is hátra fordult.

-A tábláról félig le voltak kopva a betűk, szóval ne engem hibáztassatok!

Megcsóváltam a fejem, nem értve, hogy mért a szobatársamra bízták az irányítást.

-Adjatok egy térképet!- szóltam előre.

Mindenki feltűnően hallgatott.

-Nem mondjátok, hogy nem hoztunk térképet- döbbentem le.

-Otthon hagytam- vallotta be Aiden.

-És a másik busz?- kérdezte Kristen.

-Lerobbantak úgy 100 km-el ezelőtt, azt mondták, majd várjuk be őket Baltimore-nál.

-Remek!- horkantam fel.

-Mint zseni a csapatban- szólalt meg Kellan, mire mindannyian felnevettünk- javaslom, hogy induljunk el gyalog a legközelebbi benzinkútig. A busszal itt marad Chad és szól a másik csapatnak, hogy eltévedtünk hátha megtalálnak minket. Ha pedig nem addigra remélhetőleg visszaérünk a térképpel.

-Chad?

-Nekem jó! Csak vigyetek magatokkal telefont!- felelte vállvonogatva.

Nem örültem, hogy el kellett engednem Kristent, de a végtagjaim rettentően elgémberedtek. Nagyot nyújtóztam, amikor kiszálltam a buszból, a csontjaim meg-meg roppantak. Kris félénken karolta át hátulról a derekam, az érzés leírhatatlan volt. De mikor hátrafordultam, hogy karjaimba zárhassam, felkacagott és Kellanhoz szökdécselt, aki úgy melegített be a sétára, mintha egy maratont készülne lefutni.

-Tudod mire jöttem rá?- lépett mellém Aiden.

-Már rosszat sejtek.

-Nem értem a férfiakat…

Felvont szemöldökkel néztem rá, nem ez volt az első ferdehajlamú megmozdulása.

-Ha a saját nemedet nem érted, akkor elég nagy baj van!- alig bírtam visszanyomni magamba egy röhögő görcsöt.

-Nem így értem. Pl., nézz magadra! Itt szerencsétlenkedsz egy csaj miatt, amikor bárkit megkaphatnál. Az olyanokat, mint én az egyéjszakás nők messzire elkerülnek! Csalódni fogok benned, ha nem használod ki az előnyeidet.

Miközben az eszmefuttatását hallgattam Kristen és Kellan elindultak, így mi is követtük őket.

-Oké. Mire megy ki a játék?- jól ismertem Aident, engem nem ver át ilyen szövegekkel.

-Tyler! Kristen madzagon rángat téged, játszik veled, mintha csak egy barbie baba lennél. Nem akarlak megint úgy látni, mint mielőtt visszajött Kristen. Újra el fog menni.

-Tudom- sóhajtottam.

Tisztában voltam vele, hogy itt hagy majd engem. De titkon azt reméltem, hogy talán meggondolja magát és mégis velem marad. Túlságosan szerettem volna ezt hinni és észre se vettem mellette, hogy Kristennek nincsenek komoly szándékai.

-Ne hagyd, hogy ezt tegye veled!- figyelmeztetett és előre futva beérte a többieket.

Mit tehettem volna? Itt van Kristen és végre ismét érzem, hogy élek, de azzal, hogy így viselkedik velem csak még jobban magába bolondít. Utána meg egyszerűen lelép.

Dühös lettem a vakságomra, a hiúságomra.

Ezek után nem tudtam, hogy viselkedhetnék szerelmemmel, aki épp engem bevárva álldogált az út szélén.

Mintha észre se venném haladtam el mellette, de hamar kapcsolt és tartotta velem a tempót.

Az érzéseimet gondosan elrejtettem előle.

-Baj van?- cirógatta végig a karomat.

Lehunytam a szemem, hogy ne láthassa a fellobbanó vágyat.

-Nincs- feleltem ridegen.

Lecövekelt előttem, elállva az utamat, amikor tudomást sem véve róla kerültem ki, erősen megragadta a karom és nem eresztett.

-Most mért csinálod ezt?

Kellan és Aiden hátrafordult Kristen kiabálására, intettem nekik, hogy menjenek csak tovább.

-És te mért játszol velem?- kérdeztem vissza.

-Nem…-dadogott- Én nem…

Vártam, hogy végre kimondja és megnyugodhassak, de nem tette.

-Látod? Nem tudod letagadni- morogtam gúnyosan.

-Tyler összevagyok zavarodva, nem tudom, mi történik!

-Én viszont igen!

Hátat fordítottam neki és próbáltam utolérni a többieket. Tudtam, hogy helyesen cselekedtem, de akkor mért fáj ilyen mocskosul?

Hallottam a trappolásokat mögöttem, de nem érdekelt, egészen addig, amíg Kristen elém nem kerülve nekem ütközött és pillanatok alatt a nyakam köré fonta karjait, majd lecsapott ajkaimra.

A testem megremegett és a kezeim is automatikusan indultak a dereka felé. Olyan régóta vágytam erre a csókra. Kris ajkai elnyíltak, nem kellett kétszer mondani, amíg átcsúsztattam a nyelvem a szájába.

Ezek nem azok a játékos mozdulatok voltak Kristentől, amiket megszoktam. Valósággal harcolt értem, mintha belehalna ha elkellene engednie. Ez biztosított afelől, hogy ezúttal nem flörtöl velem, a szándékai egyelőre komolynak tűntek.

Eszembe se jutott eltaszítani magamtól. Az arcomra meleg nedvesség csorgott, hitetlenkedve toltam el magamtól Kristen arcát, amik könnyben úsztak.

-Ne haragudj- zokogta.- Mindent elbaltáztam.

Védelmezően vontam a mellkasomra, tudtam, hogy most milyen cefetül érzi magát.

-Beszéljük meg jó?- kérdezte reménykedve.

A hüvelykujjammal letöröltem a könnyeit, amit rögtön újabbak váltottak fel.

-Jó. Szólok Aidennek, hogy visszamegyünk a buszhoz.

A barátaim már jóval előrébb jártak, mint mi, így telefonon kellett őket értesítenem. Néma csendbe burkolózva sétáltunk visszafele. Ideges voltam, Kristen szemlátomást még nem nálam is jobban. Mindketten éreztük, hogy ez a beszélgetés sorsdöntő lesz.

A buszhoz érve Chad épp egy könyvet olvasott.

-Chad!- szólítottam meg, aki zavartan felnézett- Beszélni szeretnék Kristennel.

Vette a lapot és a fiúk után eredt. Krist a hátsó ülésre húztam és vártam, hogy elkezdje.

-Amikor visszajöttem ide nem tudtam, hogy ez lesz. Azt hittem, majd minden megy tovább, mintha a múlt meg sem történt volna. De amint újra megláttalak tudtam, hogy ez nem így lesz. Hiába a rengeteg szenvedés, hogy elfelejtselek, egy pillantással semmivé foszlattad. Nem tudok ellenállni a kedvességednek, az érintéseidnek, neked!

A boldogság egy másodpercre, özönvízként öntött el, majd a vizet beitta föld.

-Ez így nem helyes! Nem maradhatok tovább, még ma haza megyek.

Az arcom elfehéredett, a vér valósággal meghűlt az ereimben. Aztán egy olyan érzés öntött el, amire én sem számítottam. A harag.

-Akkor minek jöttél vissza?- üvöltöttem magamból kikelve- Hogy tönkre tegyél mindent? Hogy újra végig nézhesd, ahogy megalázol?

-Tyler nincs más választásom!

Fenyegetően közel hajoltam hozzá, a kezeim ökölbe szorultak.

-Mond meg! Milyen kifogást találtál, hogy újra elhagyj?

-Nem lehet- rázta a fejét.- Megígértem, hogy nem mondom el senkinek.

Tehetetlenül vergődtem, az irányítás ismét kicsúszott a kezeim közül.

Meggyötörten lehajtottam a fejemet és Kristenre se nézve kiszálltam a buszból, az ellenkező irányba indulva el.

Kristen szemszög- Két nappal ezelőtt

Döbbenetes! Hat hónap után se változott semmit, még mindig tökéletes volt. A bolti találkozás óta egymás után pergettem le magam előtt a történteket. A bársonyos, rekedt hangját, ahogy az ajkai betűket formálnak.

Rögtön tudtam, hogy az érzéseim a régik maradtak, remélni tudtam, hogy ő sem érte el a kívánt hatást. És nem felejtett el engem.

Fájt az eltelt hónapokra gondolni, azokra a napokra, amikor szinte öntudattalanul feküdtem a szobám padlóján és azért fohászkodtam, hogy meghaljak. A fájdalom mellé hamar társult a bűntudat, ami megkeserítette az életemet. Félév után voltam képes arra, hogy visszajöjjek ebbe a városba, abban reménykedtem, hogy könnyű lesz. Akárcsak lélegezni, vagy végig menni egy utcán.

De Tyler megjelenése mindent felrúgott. Mégis… boldog voltam. Talán még soha életemben nem voltam ennyire. Az érzés átjárta az egész bensőmet, attól a pillanattól kezdve, hogy megpillantottam a boltban.

Az emberek tévednek. Tévednek, hogy aztán beláthassák mégsem nekik volt igazuk és megpróbálják jóvá tenni azt, amit elrontottak.

Én is ekképp akartam cselekedni. Legalább ezerszer bocsánatot kérni Tylertől, és térden állva könyörögni egyetlen érintéséért.

Szerettem őt. Mindennél jobban, még is óva intettem magam attól, hogy ez eluralkodjon felettem. Hat hónap rengeteg idő, sok minden változhat. Az érzések elhalhatnak, vagy akár megerősödhetnek. Én az utóbbi bizakodtam.

Beszélnem kell Vele, elmondani, hogy mi történt és hinni abban, hogy megbocsát nekem.

Erőt gyűjtve magamba készülődtem a ma esti bulira, ahol Ő is ott lesz. Meggondolatlanság volt meghívni, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Csak egyszer…még egyszer utoljára láthassam.

Hangos kopogtatás rázta meg az ajtót. Melinda már rég elment, így nem tudtam ki lehet az. Amikor ajtót nyitottam földbegyökerezett a lábam. Adam állt ott.

-Szia!- köszönt halkan.

Az arca beesett volt és a szeme alatt is karikák húzódtak. Rosszul nézett ki. Azok az érzelmek, amelyek Tyler találkozásánál jelen voltak itt nem bukkantak fel.

-Gyere be!- álltam arrébb.

Beljebb sétált és fáradtan leült a konyha asztalhoz én szembe helyezkedtem el vele.

Neki is színt kellett vallanom, de még nem voltam felkészülve rá. Egy kis időt akartam nyerni.

-Ramatyul nézel ki!- jegyeztem meg.

-Történt valami mióta elmentél……

Elhűlten hallgattam végig a történetét, a szemeim önálló életre kellve könnyeket gyártottak. Adam mindent rám zúdított, úgy éreztem a sok szörnyűség, ami körül vesz megfojt. Nehezen kaptam levegőt. Mikor az egykori szerelmem szemében is könnyeket láttam megcsillanni magamhoz öleltem és együtt zokogtunk.

…

-Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek!

Némán bólintottam.

-Te vagy az egyetlen ember az életemben, aki még fontos nekem! Ne tegyél tönkre, kérlek!

Nézz magad köré! Ne zárkózz be, és megtudod milyen a való élet. Mennyi borzalom veszi körbe az embereket. A villamoson ülve, talán nem is tudod, hogy a melletted ülő anyja tegnap hunyt el. Pedig csak ki kell nyitnunk a szemünket, hogy mindezt láthassuk. Olykor mégis jobb, ha behunyt szemmel haladunk végig az utcán.