30. fejezet

(FIGYELEM! A történet meglehetősen a végső fejezeteket rúgja. Az utolsó, azaz a lezáró részt jövő hét szombaton(November 20.) 19:00-kor felteszem nektek. A blog sorsáról egyelőre még nem döntöttem.

Ezért arra kérek mindenkit, aki kicsit is szerette/szereti ezt a történetet a pár maradék fejezetnél írja meg nekem a véleményét.)

Ez az utolsó előtti-előtti fejezet, azaz még kettő várható! Ezzel a fejezettel bezárólag a cselekmények felgyorsulnak, a gondok nagy része megoldódott. Még egyszer kérnék mindenkit, hogy ne legyetek lusták pár sorban megírni a véleményeteket!

Csóközön: Kitti

Ha Isten megbocsátott az emberiségnek, nekünk is meg kell bocsátanunk egymásnak.

Nem sokkal később Aiden is hazaért és szívélyesen üdvözölte Kristent, úgy örült neki, mint egy gyerek aki először látja a mikulást. A szobatársam jelenlétében a hangulat gyorsan és könnyen oldódott. Kris sokat mosolygott, de nevetni képtelen volt, pedig úgy szerettem volna hallani gyöngyöző kacaját.

Eljött az a pont mindkettőnk életében, amikor már nem a testi vágy uralta a lényünket. Sokkal fontosabbnak tartottam, hogy az éjjel folyamán átöleljem az angyalomat és védelmezzem őt. A szívverése és az egyenletes légzése megnyugtatott, lehunyni mégsem tudtam a szemem. Aggódtam a holnap és a jövőnk miatt, azt ígértem Kristennek majd mindent rendbe hozok Adam halála után. De valójában fogalmam nem volt miképp tehetném ezt.

Miután Michael meghalt nekem nem volt szükségem támaszra, arra, hogy valaki megvigasztaljon. Más se volt képes erre. A családon belül mindenki az elhunyt bátyámat siratta. Kivéve Carolinet aki nem fogta fel a dolgok súlyát, ezért kerestem az ő társaságát. Imádtam azt nézni, ahogy gondtalanul játszik a játékaival, nevetgél és nem érzékeli azt a gyászos hangulatot ami körülvette.

Kristen is erre fog majd vágyni? Hogy békén hagyják és elfelejthessen mindent? Ő is elvesztette az édesanyját, de akkor még ő is kicsi volt. Gyerekként könnyebb.

Alig, hogy elaludtam máris az augusztusi nap fényei világítottak be az ablakomon. Kristen mocorogni kezdett a mellkasomon, ő is érezte, hogy mennünk kell. Nem húzhatjuk tovább az időt, Adamnek szüksége van Kristenre.

Álmosan kinyitotta a szemét és szomorúan rám pillantott.

-Idő van igaz?

Némán bólintottam.

Mint a kis iskolás gyerekek tudtuk a dolgunkat, felöltöztünk és megreggeliztünk, majd a lehető legkevesebb lelkesedéssel indultunk el Adam lakása felé.

-Apukád hogy van?- kérdezte kis kíváncsiságot tömködve a hangjába.

-Jól, sokat beszélgettünk gyakran megyek be az irodájába. Nem olyan rég eljött Carolinenal és velem egy kiállításra- az ámulat, hogy ezt megtette még mindig ott bujkált a hangomban.

-Klassz látni, hogy rendbe jöttek a dolgok.

Kedvesen rám mosolygott, de én nem viszonoztam.

-Nem minden jött rendbe. Addig, amíg te nem vagy mellettem, ezek csak aprócska életörömök.

Kristen lehajtotta a fejét, nem ígért… nem ígérhette, hogy ez hamarosan másképp lesz.

-Szeptemberben nőgyógyászhoz megyek- suttogta, de a mosoly ott játszott az ajkain.

Zavartan néztem rá, én eddig azt hittem a nők utálnak ilyesfajta orvoshoz menni. Kristen égnek emelte a tekintetét, majd a kezét a hasára csúsztatta.

Amint felfogtam mi ez a mozdulat túltengett bennem az adrenalin. A nőgyógyász azonnal megtudja állapítani Kristen csakugyan teherbe esett-e vagy sem.

Elkaptam a derekát -és nem érdekelt, hogy az utcán vagyunk és körülöttünk rengeteg ember ácsorog- lehajoltam hozzá, hogy megcsókoljam. Eszembe se jutott visszafogni magam, fékeveszett tangóba hívtam nyelvét az enyémmel.

Halkan kacarászva tolt el magától játékosan megérintve az orrom hegyét.

-Ugye tudod, hogy ez nem azt jelenti, hogy terhes is vagyok?

-De én érzem, hogy az vagy!- makacsul hittem az igazamban.- Mikor mész pontosan? El akarlak kísérni.

-Szeptember 11.-én.

Boldogan öleltem ismét magamhoz, az csak alig három hét. Könnyű volt egy pillanatra megfeledkezni a gondokról, amik körül vettek minket. Semmibe venni őket, mintha nem is léteznének. Sajnos ez az állapot nem tartott sokáig, ahogy egyre közelebb értünk az épülethez. Az emeletes ház semmivel nem volt különb, mint az én lakásom, a lépcsőházban ugyanaz a cigi és pisi szag terjengett.

A 11-es számú ajtó előtt álltunk meg, egy pillanatra elfogott a félelem. Nem tudtam mire számítsak, egyáltalán mért kellett idejönnöm.

Kristen megszorította a kezem, de amint kinyitotta az ajtót el is engedte azt. A lakásban csend honolt, mintha nem is lakott volna itt senki. Minden olyan… mozdulatlan volt.

-Adam?- szólította remegő hangon Kristen.

Kis idő múlva egy mély, gyenge hang felelt:

-A hálóban vagyok!

-Menj előbb te!- javasoltam Kristennek.

Féltem szembesülni azzal a ténnyel, hogy mikor szerelmem belép a szobába Adamhez szalad és megcsókolja. Nem bírtam volna elviselni a látványt.

Türelmesen várakoztam az ajtó előtt, hangokat ugyan hallottam kiszűrődni, de nem értettem őket.

-Tyler gyere be!- szólt ki nekem az angyalom.

Vettem két mély levegőt, majd földre szegezett szemmel léptem be a kicsinyke szobába.

-Kristen megtennéd, hogy magunkra hagysz minket?- suttogta fáradtan Adam hangja.

Továbbra sem néztem fel.

-Persze.

Az ajtó csapódásával az én pillanatom is elérkezett, lassan emeltem fel a tekintetem és néztem Adamre. Ezerszer rosszabb volt, mint amire számítottam, a megbotránkozástól kikerekedtek a szemeim és a légzésem is elakadt.

Mikor először láttam ezt a fiút jó izomban volt, az arca markáns vonásokkal rendelkezett. Most viszont, mintha az egész embert kicserélték volna.

A bőre halottakéhoz hasonló színt vett fel, a szája majdnem sötét lila volt, a szemei állandó kínokat tükröztek. Emellett rettentően lefogyott, akárcsak egy csontváz előtt állnék. Hogy történhetett ez ilyen gyorsan? Hisz nem rég még élt. Valóban élt! És nem csak mozdulatlan test volt, amiből bármelyik pillanatban kiszállhat a lélek.

Mereven kibámult az ablakon, úgy tűnt csak a légzésére koncentrál, de a mellkasa így is egyeletlenül emelkedett fel-le.

-Elég szívás nem? Amint egy kis esélyt látok a boldogságra, a sors rögtön elveszi azt- mondta, miközben még mindig nem nézett rám.

Közelebb léptem az ágyhoz és leültem a szélére, kellő távolságra tőle. Akárhogyan is szerettem volna eltűntetni az ellentétet, még most is meg volt köztünk.

-Kristen sokkal jobbat érdemel, mint te vagy én- fordult felém.- Csak ő lehet ilyen vak, hogy ezt nem látja.

Egyetértően bólintottam, ezt én is így gondoltam.

-Tudod… sose kedveltelek igazán. Eszméletlenül féltékeny vagyok rád, amiért te valaha is többet kaptál Kristenből, mint én. Neked van esélyed, van életed!

Egyszerűen képtelen voltam megszólalni, mind a látványtól, mind attól, amit mond.

-De azt is tudom, hogy jó ember vagy és sosem bántanád Krist. Képes lennél vigyázni rá, amikor én már nem leszek itt.

Éreztem, hogy lassan a tárgyra térünk és nyíltan kimondja mit akar.

-Bár azt nem tudom valóban szereted -e?- kérdőn rám tekintett.

-Jobban, mint az összes ember szeretete együtt véve- feleltem kis idő elteltével.

Egy mosolyt kényszeríttet az arcára, de hamar lefagyott onnan.

-Már arra is rájöttem, hogy ismeretlen okoknál fogva viszonozza ezt az érzést.

-Mit vársz tőlem Adam?- kérdeztem, mert már elegem volt a kertelésből.

Először mióta a szobában voltam nézett mélyen a szemembe. Az üresség, ami eddig a tekintetét uralta hirtelen lángra gyúlt és merő elszántságot tükrözött.

-Tedd boldoggá! Adj, meg neki mindent, amit én nem tudtam!- könyörgött, de ezekben a mondatokban ott volt a parancs is- Őrült szerelemmel szeresd!

-Adam…

-Nem!- emelte fel gyorsan a kezét.- Ígérd meg ezt nekem Tyler Hawkins!

-Megígérem.

Megkönnyebbülten hátradőlt, az erős hangleejtésű szóváltástól teljesen kimerült. Levegő után kapkodva kezdett újra beszélni.

-Még valamit hadd kérjek tőled.

Bólintottam. Lehunyta a szemét és kis ideig nem szólalt meg.

-Vidd el innen! Nem akarom, hogy lássa, ahogy meghalok. Nem kell ezt neki végig néznie, túl sokat szenvedett már miattam.

-De akkor ki fog ápolni téged?

-Rengeteg barátom van és ott a családom is. Hagy kíméljem meg legalább Kristent ettől.

Csendesen ültem, megrágtam a szavakat amiket mondott. Mindennél fontosabb neki szerelmem sorsa, nem érdekli, hogy ővele mi fog történni. Hirtelen olyan mély megbecsülés és tisztelet fogott el iránta, mint még sosem.

Felálltam és az ajtóhoz sétáltam, de mielőtt még kiléptem volna rajta Adam felé fordultam.

-Megígérem, hogy mindent teljesítek, amit kértél. Mellette leszek, ameddig csak tudok, segítek neki túljutni ezen. De akkor te is teljesítsd egy kívánságom.

Lehunyta a szemét és várt.

-Bocsáss meg nekem! Mind azért amit elkövettem ellened és mindazért, amit nem. Ne haragban váljunk el!

Szemhéjai lustán felnyitódtak és a tekintetét ismét ez enyémbe fúrta.

-Amiért szereted Kristent, testvéremként szeretlek.

Elmosolyodtam szavai igazán, egész lényéből az igazság pecsétje áradt.

-Ég veled testvér!

Hátat fordítottam neki és szeretettől fűtött szívvel végleg kiléptem azon az ajtón.