28. fejezet

FIGYELEM! A történet meglehetősen a végső fejezeteket rúgja. Az utolsó, azaz a lezáró részt jövő hét szombaton(November 20.) 19:00-kor felteszem nektek. A blog sorsáról egyelőre még nem döntöttem.

Ezért arra kérek mindenkit, aki kicsit is szerette/szereti ezt a történetet a pár maradék fejezetnél írja meg nekem a véleményét.

Ehhez a fejezethez mindössze annyit fűznék, hogy legyen mellettetek sok-sok zsebkendő! :)

Kitti

Bizonyos történések hatására nem csak mi magunk változhatunk meg, hanem az általunk mások iránt táplált érzéseink is.

Miért létezik az ember? Ha csak ugyan Isten teremtett minket, akkor mért tette ezt? Hogy megszülessünk, éljük pár évet, és aztán meghaljunk?

Minden ember arra törekszik, hogy halála után is fent maradjon az utókornak. Hogy úgy emlékezzenek rá, igen… ő csinált valamit, nem csak hasztalanul jött a világra.

Én ez alól kivétel voltam, nem akartam sztár, vagy híres politikus lenni. Michael távozása minden ilyen vágyat kiölt belőle. Talán mert, ő várt valamit az élettől. Híres zenész akart lenni, a sors mégsem adta meg neki ezt a lehetőséget.

Miért én maradtam életben? Itt ragadtam a pokol és a mennyország között, álmok nélkül. Szerettem volna egy szép feleséget, gyerekeket, de ez már mind a múlté. Azért vesztem el az egyetlen embert, aki ezeket az álmokat megvalósíthatja, mert egy másik emberé porba hull. Egy egyszerű betegség miatt, ami önkényes válogat az élőlények között.

Némán bámultam Kristenre, a szemeiből könnyek csorogtak. Pont annyira tehetetlen volt, mint én magam.

-Miért vesz el tőlem mindig? – suttogtam elhaltan.

Kris ijedten megrázta a fejét.

-Gyerünk be és elmagyarázom.

Élettelen robotként bólintottam és lehajtott fejjel battyogtam vissza az állandóan kupis lakásomba. Kristen tartotta közöttünk a minimum egy méter távolságot. Nem akart kísértésbe esni, mindketten tudtuk, hogy miképp reagál, ha hozzáérek.

-Szóval Adam mért kényszerít erre téged?- ismételtem meg a kérdést.

-Nem kényszerít! Eszébe se jutott, sőt le akart beszélni róla, azt kívánta, hogy boldog legyek.

Zavartan tekintettem könnyáztatta arcára.

-Nem értem…

-Én akartam így! Nem… hagyhatom, hogy az utolsó hónapjait úgy élje le, hogy nem csak ráktól szenved, hanem tőlem. Nem tehetem vele ezt Tyler! Az utolsó örömét az életben meg kell adnom neki.

-És elhitte, hogy te valóban ezt akarod?

Nem számít mit mond, egy reménye vesztett embernek éreztem magam. Aki minden esélyét elvették.

-Nem. De megpróbáltam elhitetni vele, hogy csak szánalomból vagyok melletted- a padlóra szegezte a szemét, nem mert rám nézni.- Mindaz nem számít ami köztünk van, csak ő a fontos!

Tudtam, hogy mindez hazugság mégis hallva őket, annak a szájából, aki az életemet jelenti pokoli volt.

Többé nem voltam képes úgy gondolni Adamre, mint ellenségemre. Úgy, mint arra a személyre, aki elveszi a szerelmemet. A szememben ő egy szerencsétlen sorssal megáldott ember volt. Mélységes sajnálatot éreztem iránta, most, hogy tudtam a teljes történetet. Fájt… de támogattam Kristen ötletét. Hisz az utolsó heteimben én is arra vágytam volna a legjobban, hogy magam mellett tudjam azt, akiket szeretek. És ebbe Kristen is beletartozott.

-Mondj valamit!- kérte kétségbe esetten az elveszített angyalom.

-Nem megy.

El akartam hitetni magammal, hogy menni fog ez nekünk. De tudtam, hogy ez lehetetlen. Amikor Kristen először elhagyott, nem tudtam, hogy mindez neki is olyan kínokat okozott, mint nekem.

Most viszont látom, ahogy megtörten áll előttem, látom, hogy a szeméből szüntelen folyik valami átlátszó nedvesség, ami nem örömkönnyeknek néz ki. És látom, ahogy minden pillantásával, amit felém intéz, búcsúzik tőlem.

Minden lehetséges elhullott erőmet, előkotortam a lelkem mélyéről és ingatag hangon megszólaltam.

-Tégy meg mindent azért, hogy Adam boldogan halhasson meg.

Kristen hitetlenkedve emelte fel a fejét, a szemében ugyanezt a megdöbbenést véltem felfedezni.

-Segítek csomagolni- kicsikartam magamból egy mosolyt és a hálószoba felé indultam.

Csendesen pakoltunk, némán búcsúzkodtunk egymástól, és mégis… ugyanúgy átéreztem Kristen fájdalmát, mintha kimondta volna.

Amikor már az utolsó pulóvereket hajítottuk bele a bőröndbe, az angyalból kitört a zokogás. Arcát elrejtette kezei közé és a sarokba húzódott. Csak egy pillanatig hezitáltam, hogy hozzáérjek e, majd egy lépéssel mögé álltam és magam felé fordítva, teljes erőmből szorítottam a mellkasomhoz.

A vállai remegtek, a hangja sírásközben folyton elcsuklott. Fejem ráhajtottam az övére és vártam, hogy csillapodjon, ami tudtam, hogy csak ideiglenes állapot lesz, aztán újra visszatér.

Elértem arra a pontra, hogy nem a saját érzéseim érdekeltek. Hidegen hagyott, mi lesz velem, ha ő elmegy. Neki ezerszer nehezebb lesz… El kell játszania Adam előtt, hogy szívesen van mellette, úgy kell, hogy tűnjön, mintha minden rendben lenne. Most sírhat utoljára, most…amíg rajtunk kívül más nem tud erről.

Tizenöt perc elteltével, eltoltam magamtól és a táskáját a kezembe véve tereltem az ajtó felé. A küszöbön állva letöröltem a szeme alól a könnyeket, ahova rögtön utánpótlás érkezett.

-Nem kérhetem tőled, hogy várj rám- kezdte halkan.- Nem is kívánom ezt. Csak arra kérlek, hogy soha nem felejtsd el mennyire szeretlek.

Egy egészen aprócska másodpercre megszilárdított érzelmeim meginogtak és a szemeimbe könnyek gyűltek, de elég volt csak arra gondolnom, hogy Kristennek még rosszabb és újra visszanyertem beton kemény énemet.

-Várni foglak a halálom napjáig- feleltem elszántan.

Kristen bólintott, inkább csak magának.

-Nem ígérem, hogy azonnal… Adam elvesztése után visszatérek hozzád. Idő kell majd, amíg feldolgozom.

Megértően elmosolyodtam.

-Eljössz valamikor meglátogatni?- szükségem van arra, hogy lássam. Hogy tudjam a körülményekhez képest jól van és nem esett semmi bántódása.

-Két hétnél hamarabb nem.

A mai nap folyamán először éreztem magamba némi életöröm szikráját, nem volt elég ahhoz, hogy tüzet gyújtson, de határozottan ott volt.

-Minden percben rád fogok gondolni- ígértem búcsúzásképp.

-Ahogy én is rád!

Lábujjhegyre állt és ajkát alig észrevehetően végig húzta az enyémeken. Majd hátat fordított és elindult élete talán legnagyobb és legszörnyűbb kihívása felé.

A hét minden napján betartottam az ígéretem, csak ő járt a fejemben. Gondolatban próbáltam erőt adni neki, hogy képes legyen átvészelni ezt a nehéz korszakot. El se tudtam képzelni, milyen rossz lehet végig nézni egy ember utazását a biztos halálhoz. Michael elvesztése más volt, az hirtelen következett be, nem haldoklott, nem szenvedett, csak kioltotta az életét, hogy végleg nyugovást nyerjen.

Nem mertem felhívni Kristent, nem attól féltem, hogy Adam megtudja, hanem attól, hogy azzal még jobban megnehezítem örökszerelmem helyzetét.

Aiden a második hét első felében ért haza Miamiból, elmesélte az utazás minden részletét. Jó volt hallani, hogy vannak még boldog emberek. Vannak, akik szeretnek élni és maguknak teszik ezt, nem pedig azért mert muszáj.

Amikor barátomnak feltűnt Kristen távolléte elkerülhetetlen volt, hogy szint valljak neki. A tragikus történet végén csak megveregette a vállamat és annyit mondott:

-Mindig melletted fogok állni!

Apám és hasonlót mondott, anyukámnak és Carolinenak is hiányzott a hőn szeretett barátnőm. A húgomnak a szépített történetet adtam elő, miszerint Kristen egy barátja nagyon beteg és mellette van, hogy ápolja. Nem tudom elhitte e nekem. Valószínűleg nem. Ő is látta, amit mindenki más a környezetemben. Napról-napra próbálok megélni. Rengeteget alszok, hogy gyorsabban teljen az idő. Persze ez csak az első pár napon segített, utána a szervezetem valósággal megtagadta az alvást. Túlságosan kipihent lettem.

Augusztus második hete lassan, de biztosan elérkezett. Ahogy közeledett a nap, amikor újra láthatom Kristent mást se csináltam csak az ajtót bámultam és vártam.

Aiden aznap bement az egyetemre így egyedül maradtam otthon. Ültem és számoltam a perceket, mígnem meghallottam a régóta várt kopogást. Ész nélkül rohantam az ajtóhoz, hogy feltépjem a zárat.

Mikor végre sikerrel jártam, a küszöbön a pokolból visszatért angyal állt előttem. Tisztán látszott rajta, hogy lefogyott, a szemei karikásak voltak, de az arcizmai kisimultak.

-Szia!- köszönt csendesen.

Hangja simogatta az érzékeimet, a látványa elkápráztatott.

-Bejöhetek?

Gyorsan kapcsolva arrébb álltam, figyeltem, ahogy kemény léptekkel a konyhába sétál és leül az asztalhoz. Követtem, de a tekintetem semmi más nem vonhatta el, mint Kristen.

-Hogy vagy?- kérdeztem rátalálva a hangszálaimra.

Nem válaszolt.

-Te hogy vagy?

Nem tudtam szavakba önteni mit érzek, mégis megpróbáltam két szóval kifejezni.

-Boldog vagyok.

Kétkedve felvonta a szemöldökét és a szemeit végigvezette rajtam.

-Erre a napra vártam két hete, most, hogy elérkezett boldogabb nem is lehetnék- feleltem.

Kristen halványan elmosolyodott. A gyászos hangulat örömünk ellenére nem szűnt meg.

-Ha innen nézzük… én is boldog vagyok.

Elhúzódó szünet keletkezett, de nem is kellett beszélnünk. Élveztem annak a tudatnak a mámorát, hogy itt van tőlem alig pár centire.

-És… Ő hogy van?

Kris arca elsötétült a szemeit elfordította, de az onnan kiszökő könnyeket nem tudta megfékezni.

-Rosszul. Annyira…szörnyű Őt látnom, ahogy szenved. Sokszor azt kívánom bárcsak meghalna, hogy ne kelljen szenvednie. De talán egy kicsit az is benne van, hogy nekem se kelljen többet kínlódnom és veled lehessek. És ezért a gondolatért rettentően utálom magam.

A sírás eluralkodott felette, az asztalra borult és szakadatlan törtek elő belőle a rohamok. Érzéseit maximálisan megértettem. Hisz én is így éreztem, egy olyan dologra vágytam, amire nem szabadot, mert az másnak a halálát okozza. Még is megteszem…

-Nem hajlandó bemenni a kórházba, azt mondta otthon akar meghalni- hörögte bódultan.

-Mennyi ideje van még?

Kristen csak nagyon sokára tudott válaszolni, nem bántam. Nekem is fel kellett készülnöm minden lehetséges feleletre.

-Az orvosok szerint kevesebb, mint másfél hét.

Senki nem kívánja másnak a halálát. Gyakran mondogatjuk, hogy egy gyűlölt személy bárcsak meghalna. De valójában sosem gondoljuk komolyan. Nem… mert azzal fájdalmat okoznánk, az ő barátainak, családjának. És nem kellemes beismernünk, de egy utálatos ember elvesztése is mély nyomokat hagyhat az életünkben.