26. fejezet

Ehhez a fejezethez nem fűznék sok mindent, magáért beszél!

Kitti

Merd megpróbálni véghezvinni azt, ami lehetetlennek tűnik! Nem biztos, hogy kudarc ér.

Mindketten fellélegeztünk, amikor megláttuk New York felhőkarcolóit. Engem egy kis félelem is elkapott, a hosszú út alatt, miközben Kristen aludt sokat gondolkodtam az apámon. Ösztönöztem magam arra, hogy valóban leüljek vele beszélni felnőtt emberek módjára. Talán soha ennyire nem lesz szükségem az önuralmamra, mint ma délután.

A nap egyelőre még gyenge sugarait visszaverte az ablaküveg. Lassan augusztus hónapjába léptünk így az idő is egyre melegedett, szerettem a nyarat. Ilyenkor él igazán ez a város, nincs suli, egyetem az utcákat elöntik a fiatalok.

Leszálltunk a vonatról a kevéske csomagunkkal, ami nálunk volt. Kristent kézen fogtam, miközben taxit hívtam.

-Hova megyünk?- kérdezte, mikor letettem a készüléket.

-Előbb meglátogatjuk Carolinet, -mély levegőt vettem- aztán bemegyek apám munkahelyére.

-Hol dolgozik?

Fintorogva ejtettem ki a számomra rideg épület nevét.

-A World Trade Centerben.

Kristen homloka ráncokba szaladt.

-Az ikertornyokban?

-Az északiban- pontosítottam- majdnem a legtetején. Miért kérded?

Zavartan megvonta a vállát, így nem firtattam tovább. Anyukám már az ajtóban várt minket, szívélyesen üdvözölte Kristent, én Caroline szobája felé siettem. Halkan bekopogtam, mert tudtam, hogy utálja, ha berontanak. Vékony hangon szólt ki, hogy bemehetek.

-Szia!- vigyorogtam rá, oldva a feszültséget.

-Hello! Kristen is itt van?

Nagy lendülettel ugrottam mellé az ágyra és kezdtem el csiklandozni a hasát.

-Mi az, hogy Kristen itt van-e? Hm?- nevettem- Én már nem is számítok!

Megjátszott sértődöttséggel fordítottam neki hátat, nem tartott soká, amíg megéreztem, hogy hátulról megölel és próbálja átérni a mellkasomat.

Felé fordultam és egy puszit nyomtam az arcára.

-Ezt Aiden küldi- adtam egyet a másik oldalára is.

-Be fog csajozni Miamiban igaz?

-0,001%, hogy nem.

A húgom felsóhajtott és lemászott az ágyról.

-Mondtam neki, hogy a sok sex mindig más partnerrel nem egészséges!

Elképedve néztem, ahogy a rajzait pakolgatja.

-Honnan tudsz te ilyen szavakat?

Huncutul nevetett és felmutatta az egyik művét, ami a szobatársamat ábrázolta.

-Meg fogom ölni, hogy ilyeneket tanít neked!- morogtam magam elé bámulva.

Egy párna csapódott az arcomba, mérgesen néztem körül ki lehetett az. Kristen túlságosan nyugodtan álldogált az ajtóban, mintha ebben a pillanatban érkezett volna meg.

-Ez bosszút kíván! Caroline támadás!

Egyszerre vetődtünk a megrémült barátnőm felé, aki a nappaliba menekült. Pechjére ott is rengeteg párna volt.

Se a húgom, se én nem kíméltük Kristent.

-Jó, elég, feladom!- sikoltotta.

Egy puszit nyomtam áldozatom szájára, aki éhesen kapott az ajkaim utána, hangosan felnyögve toltam el magamtól. Az előbb papoltam arról a testvéremnek, hogy milyen szavakat tud én meg előtte csókolózom a szerelmemmel. Micsoda hamis kártyás vagyok!

-Tyler idejönnél egy kicsit?- kérdezte anyukám a konyhából.

-Caroline vigyázol Kristenre, amíg három méterrel arrébb leszek?

-Persze.

Kristen a hátamnak vágott egy párnát, gonosz mosollyal az arcomon fordultam vissza hozzá. Majd este legyen ilyen merész, amikor kettesben vagyunk.

Anya gondterhelten a pultra támaszkodott, sejtettem mi a baja.

-Caroline mesélte neked mi történt az apja és közte, igaz?

Feszülten bólintottam.

-Nem tudom mit tegyek Tyler! Egyszerűen nem bírom jobb belátásra bírni Charlest. Szörnyű, ahogy veled és a húgoddal viselkedik, ez annyira fáj nekem.

Láttam megcsillanni a szemében néhány könnycseppet, de a két tenyere közé temette az arcát így nem láthattam kigördülni azokat. Szomorúan öleltem át, tudtam, hogy őt is bántja ez. Apám mindenkit tönkre tett a környezetében.

-Ma bemegyek az irodájába és beszélek vele!

Elhúzódott tőlem, hogy az arcomra nézhessen.

-Valóban? De ugye nem csapsz balhét?

-Nem anya! Most nem azért megyek, szeretném megbeszélni vele a dolgokat.

Elérzékenyülve szorított újra magához. A szeretteim sorsa rajtam függött, az édesanyámé, Caroliné talán még Kristené is és az esetleges gyerekünké. A nyomás egyre csak növekedett rajtam. Egész délelőtt ideges voltam, Kristen minél többször igyekezett elterelni a figyelmem, de a feszültség ott lappangott bennem.

A telefonom vad rezgésbe kezdett a zsebemben, Aiden hívott.

-Szia!- szóltam bele.

-Hello! Hazaértetek?

-Igen. Mi újság veletek?

-Igazából azért hívtalak, hogy szóljak Adam eltűnt.

Az izmaim megfeszültek és éreztem, ahogy a szemembe düh villan.

-Mi az, hogy eltűnt?

-Valószínűleg ő is visszament New Yorkba.

Felhorkantam, még csak ez hiányzott.

-Remek! Kösz, hogy szóltál.

Még ingerültebben ültem le Kristen mellé, aggódva pislogott rám miközben az édesanyámmal beszélgetett. Először nem akartam neki elmondani, de végül arra jutottam, hogy mégis csak tudnia kell.

A füléhez hajoltam és a lehető legcsendesebben súgtam el neki mi történt. Ijedten fordult felém, de aztán csak bólintott és tovább társalgott anyuval.

Az óra elütötte a hármat, szerelmem sürgetően kapta rám a tekintetét. Felemelkedtem a kanapéról, egy csókot nyomtam a testvérem arcára, abból gyűjtve erőt, hogy ezt most érte is teszem. Anyukám is sok szerencsét kívánt, Kristen viszont kikísért az ajtóig.

-Miért jött vissza Adam?- kérdezte, amint kiléptünk a kis tornácra.

-Fogalmam sincs. Remélem nem miattad jött.

-Azt én is-bólogatott.- Ha végeztél idejössz értem?

-Hát persze!- cirógattam meg az arcát.

Átölelte a nyakam és feltűnésmentesen bámulta az ajkaimat. Nevetve adtam meg neki, amire szavak nélkül kért. A csók minden pillanatát kiélveztem, hogy ez is segítse az elkövetkezendő pár órát.

-Ügyes legyél!- suttogta, majd finoman taszított rajtam egyet, hogy elinduljak végre.

Céltudatosan lépdeltem a kereskedelmi központ felé, annyira gyűlöltem azt az épületet. A hideg is kirázott tőle, hogy be kell mennem oda. A két torony rendíthetetlenül nyújtózott az ég felé, biztosan állítottam, hogy egy ilyen masszív épületet lehetetlen lerombolni.

Az egyik liftbe zsúfolódtam be a többi ember közé, a 98-as gomb már világított, ahova nekem is mennem kell.

Utáltam, hogy majdnem minden emeleten megállunk, hogy mások szálljanak ki vagy be. Legszívesebben már most itt hagytam volna ezt az egész kócerájt. Végre elértem a megfelelő szint, nem törődve az illemmel miszerint köszönni kell, ha belépsz valahova rögtön apám irodája felé siettem. Jenny- apám titkárnője- üldögélt egy asztal mögött meglepődötten nézve rám. Mindig is kedveltem ezt a nőt, melegen rámosolyogtam.

-Szia Tyler! De régen láttalak, hogy vagy?- ölelt magához.

-Hiányoztál Jenny, és köszönöm kérdésed megvagyok.

-Mi járatban erre?- kérdezte mosolygósan.

Idegesen csavargattam az ingem alját.

-Apámhoz jöttem. Bent van?

-Igen, épp ebédszünetet tart, bemehetsz hozzá.

Bemehetek hozzá… micsoda megtiszteltetés. Belöktem a nagy barna ajtót, nyugodtságot erőltetve magamra. Apám öltönyben és nyakkendőben ült az asztala mögött és a monitort figyelte.

-Szia apa!- köszöntem, hogy végre észrevegyen.

Lassan nézett rám, nem lepődött meg túlságosan, hogy itt lát. A szembelévő szék felé intett, hogy üljek le. Követtem az utasítását, mélyeket lélegezve.

-Miért jöttél Tyler? Mit kell megint kifizetnem neked?

A kezem az asztalba markolt, hangos koccanással zártam össze a fogaimat. Minden percben emlékeztetnem kellett magam, hogy én akartam idejönni.

-Beszélnünk kell.

-Csak nyugodtan!- dőlt hátra közömbösen a székébe.

A asztalon heverő papír halomra szegeztem a szemem, nem voltam képes a szemébe nézni és látni azt az érdektelenséget, ami felém áramlott.

Elhatároztam, hogy nem mondom nyíltan ki azt ami bánt, majd ő rájön ha akar.

-Sok hülyeséget csináltam az életemben, nem vagyok büszke rájuk. Még a legapróbb gyerekkori csínyre sem. De arra igen, hogy talpra tudtam állni Michael halála után és úgy élni tovább az életemet, mintha minden rendben lenne. Pedig nem volt, nincs, de remélem, hogy talán egyszer az lesz. Hogy idős fejjel elmondhassam mindent megtettem azért, hogy boldogan éljek, még ha nem is sikerült. A tudat meglegyen. De ehhez…ehhez a boldogsághoz nem elég egy vagy két ember. Mindenki kell, aki valaha is sokat jelentett számomra. A halálom napján nem akarok senkire sem úgy gondolni, mint haragosomra.

Michael megtanított arra, hogy az ha van valakinek egy szép kocsija vagy egy nagy háza az nem ér semmit. Hittem neki az első szavától kezdve. Miért ne tettem volna? Senkit nem szerettem vagy tiszteltem nála jobban. Talán csak egy embert…

Félénken felpillantottam apámra, aki pókerarccal hallgatott végig, de a szemében már nem kapott helyet az undor. Így folytattam a padlót bámulva.

-Van egy lányod, aki egy báty és apa nélkül nőt fel. Nem ő akarta így, soha nem panaszkodott az miatt, hogy milyen sorsot érdemelt. Egy könnycseppet nem hullatott a sorsa miatt. Pedig megtehetné! Neki van meg a legnagyobb joga rá, mégis felnőtteket megszégyenítve tűr.

Két évvel ezelőtt elkértem tőle a Mikulásnak írt kívánság levelét, hogy majd én feladom a postán. Kíváncsiságból elolvastam előtte, két szó állt nagy nyomtatott betűvel a papír sarkában: ,,Szerető apát” Ennyit kért…és nem kapta meg. Ő mégsem utálja a helyzetét, inkább azt gyűlöli, hogy nem tud rajta változtatni. Nem tudja felhívni az apja figyelmét saját magára.

Talán elvesztettük Michaelt, talán elvesztettem a boldog élet reményét. –felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézzek -De ami igazán maradandó nyomott hagyott mindkettőnkben, az, az apánk elvesztése!

Nem mondtam többet, nem akartam mást mondani. Se kérni őt, hogy változtasson ezen a helyzeten, se könyörögni. Némaságba burkolózva ült, a fejét kis idő múlva elfordította.

Vártam, hogy feleljen valamit, hogy kiabáljon, megértsen vagy bármit. De ő nem tett semmit, csak ült. Mintha nem is hallotta volna, amit mondtam.

Bólintottam inkább csak magamnak, megértve ezzel, hogy mi a válasza. Remegő lábakkal keltem fel és mentem ki az irodájából. Csalódtam magamban és benne is, az életben csalódtam!

A folyosó kihalt volt, ahogy végig mentem rajta. Azon gondolkodtam, mit mondjak Carolinennak, ha megkérdezi mi volt. Reménytelenül megráztam a fejem, amikor gyors lépteket hallottam meg mögöttem. Hátra fordultam, hogy megnézzem ki az.

Apám futott felém, a lábaim földbe gyökereztek a remény szikrája újra felcsillant bennem, hogy mikor apám odaért és magához ölelt magas lánggal lobogó tűzzé váljon.

Hitetlenkedve öleltem át, a válla megremegett és éreztem, tudtam, hogy sír. Nem törődve semmivel szorítottam magamhoz, miközben az én arcomat is elöntötték a könnyek.

-Bocsáss meg fiam! Igazad van! Annyira sajnálom- mondta elcsukló hangon.

Válaszolni akartam, hogy megbocsátok, de nem tudtam megszólalni. Olyan régóta vágytam erre…

-Szeretlek fiam, nem akarlak elveszíteni titeket!

Az érzéseim kiteljesedtek és először életemben igazán boldog voltam!