27. fejezet

Fény derül a titokra, amire már nagyon kíváncsiak voltatok. De úgy gondolom a fejezet végén azt fogjátok mondani, bár ne tudtátok volna még meg.

Kitti

Egyetlen tett vagy szó elég ahhoz, hogy egy egész birodalom dőljön össze.

Hihetetlen volt, az egyik pillanatban még fejvesztve menekültem az épületből, most meg boldogan battyogva az apám mellett hagyjuk magunk mögött a World Trade Centert.

Mikor a kocsija felé tartottam, megfogta a vállam és azt javasolta, hogy inkább menjünk gyalog. Zokszó nélkül beleegyeztem.

Különös boldogság járt körül, nem láttam a szembejövő emberek arcát. Mintha ők is csak élettelen tárgyak lennének, akár egy villanyoszlop, vagy az útszélén parkoló autó.

Most csak az apám és én léteztünk, ebben az őrült, rohanó világban.

-Mindent rendbe szeretnék hozni, de ahhoz tudnom kell, hogy miképp állnak a dolgok. Caroline és a te életed érdekel.

Szemlátomást kellemetlenül érezte magát, bevallom én is. Még is mosolyogva kezdtem bele abba a történetbe, amit apám még sosem hallott.

-Caroline tehetsége igazán kinyílt, ha nem tanul állandóan rajzol. Olyankor mintha egy külön dimenzióba kerülne, nem hall és nem érzékeli, ha valaki a szobába lép, ahol ő van.

-Miket rajzol?- kérdezte apám egyre kíváncsibban.

-Többnyire embereket. Sokszor lerajzol engem és titkon… téged- apámra pillantottam, aki jártában megmerevedett.

Csak sejteni tudtam, milyen bűntudat gyötri most. Mégis semmi kárörvendés nem kapott helyett a lelkembe, egyedül színtiszta sajnálatot éreztem az apám iránt.

Lassan összeszedte magát és megtett egy lépést, akárcsak az élet hosszú útján.

-És te? Veled mi történt az utóbbi pár évben?- köszörülte meg a torkát, hogy visszanyerje a hangját.

-Januárig szinte semmi, de utána megismerkedtem egy lánnyal- apám felvont szemöldökkel fordult felém.

-Az, aki a kórházban volt?

Önelégült vigyorral bólintottam.

-Szép lány! Hogy ismerkedtetek meg?

-A könyvtárban láttam meg, ahol akkor dolgoztam. Aztán a sors állandóan keresztezte az útjainkat.

Épp egy parkon haladtunk át, kisgyerekek játszottak a pázsiton, fogócskáztak vagy sárkányt teregettek. Lelki szemeim előtt fellobbant az a kép, amikor Kristennel a saját gyerekünket hozzuk ki ide és együtt játszunk vele.

-Akkor minden rendben köztetek?

-Nem egészen, elég bonyolult a helyzet.

Apukám tudni akarta az egész történetet, így az út további részében elmeséltem neki, amit tudtam. Egyelőre azt még nem említettem, hogy talán hamarosan én is apa leszek. De a sztori többi felét lelkesen hallgatta végig és sok kitartást kívánt, illetve, hogy szóljak, ha tanácsra van szükségem.

Anyám háza elé érve, mindketten nagy levegőt vettünk. Megveregettem az édesapám vállát ezzel bátorítva egy kicsit.

-Menjünk!- javasoltam és beléptem az ajtón.

Caroline, Kristen és anya egyszerre rohantak elém, de amikor meglátták, hogy nem egyedül érkeztem földbegyökerezett a lábuk.

-Charles te, hogy-hogy itt vagy?- makogta anyukám zavart arckifejezéssel.

-Carolinenal szeretnék beszélgetni.

A húgomra pillantott, aki alaposan megrágta az, ajánlatott, majd diplomatikusan bólintva a szobája felé húzta régóta várt apját.

Mosolyogva figyeltem őket, miközben Kristen az oldalamhoz simult.

-Sikerült?- kérdezte ragyogó szemekkel.

-Igen.

Szerelmem jutalmul megcsókolt, ami nem nyúlt hosszúra mivel nem egyedül voltunk a helyiségben.

-Olyan büszke vagyok rád!- ölelt meg anya is könnyáztatott arccal.

Csakhamar hallottuk kiszűrődni a másik szobából, a testvérem édes, boldog kacaját. Nem sokkal később csatlakoztak hozzánk a nappaliba, öröm volt látni, ahogy apukám csodálattal a szemében nézegeti Caroline rajzait. Párat el is kért tőle, hogy kirakhassa az irodájába őket.

Tekintve egy átalvatlan éjszakára és az utazásra már hat órakor, elköszöntünk a többiektől. Apám szívélyesen megölelt és mondta, hogy holnap felhív valamikor.

Ezúttal nem kellett attól félnem, hogy megszegi a szavát.

Kristen a vállamra támaszkodva jött mellettem New York utcáin, a lakásom felé. Ruhástól dőltünk be az ágyamba, annyira volt még erőm, hogy Kris könnyed testét magamhoz vonjam.

Michael, azt ígérted nekem kiskoromban, hogyha te halsz meg hamarabb találkozunk a túl világon. Ezt a pillantott mióta elmentél várom. Most mégis azért fohászkodom, hogy minél később következzen be.

Egy hét elteltével a kedélyállapotom nem változott. Talán csak jobb lett. Apámmal majdnem minden nap találkoztam és jókat beszélgettünk a parkban, miközben Caroline a többiekkel játszott. De a legtöbb időmet Kristennek szenteltem, akivel minden este próbáltuk egymás tudatára adni mennyire szeretjük a másikat. Újra védekeztünk, nem kísértve a sorsot. De titkon mindketten abban reménykedtünk, hogy az, az egy alkalom elég volt ahhoz, hogy megfoganjon a baba.

Az érzéseim talán még soha nem voltak ennyire a helyén. Újra írni kezdtem a noteszembe Michaelnek, mindent leírtam neki. Kristennel végleg átköltöztünk a lakására, bár Aiden még Miamiban süttette a hasát. Azt ígérte Augusztus végére visszaérnek és hozza magával a nekem vásárolt guminőt. El sem tudom mondani mennyire fogok örülni ennek az ajándéknak…

Péntek reggel nem találtam magam mellett az angyalomat, egy alsónadrágot magamra kapva indultam a keresésére. A konyhában találtam rá, fel volt öltözve és idegesen dobolt a lábával a padlón. A telefonja az asztalon hevert és a szemeivel szinte szugerálta a készüléket.

-Jó reggelt!- köszöntem neki vidáman.

Halványan rám mosolygott, majd ismét minden figyelmét a telefonnak szentelte.

-Mi a baj?- ültem le vele szemben, mert most már engem is elkapott az aggodalom.

Sokáig nem válaszolt, a csend túl nyomasztó volt. Mikor megakartam szólalni felemelte a kezét és ő kezdett beszélni.

-El kell mennem Adamhez.

Élesen beszívtam a levegőt, nem értettem mért lett ez hirtelen ilyen sürgős. Az egy hét alatt szó nem esett arról a srácról.

-Miért?

Kristen félve pillantott fel rám, a szemében pánik csillogott.

-Muszáj…találkoznom vele.

Lehunyt szemmel dőltem hátra a széken, miközben az orrnyergemet masszíroztam. Eszem ágában nem volt elengedni, de ugyanakkor nem vagyok az anyja, hogy szabályozzam. Mély levegőt vettem, hogy újra beszélni tudjak.

-Ugye nem lesz semmi bajod? Nem fog bántani?- még a gondolattól is elborzadtam.

-Nem! Dehogyis, soha nem tenne ilyet. De nekem tényleg beszélnem kell vele Tyler!

Összeszorított szemekkel bólogattam. Azon viszont meglepődtem, amikor Kristen sietve megfogta a táskáját és az ajtó felé indult. Máris elmegy?

-Kristen!- szóltam utána.

Visszafordult és valószínűleg megláthatta mennyire magamba zuhanva ülök a széken, így hozzám sietett és az arcomra simította apró tenyerét.

-Nem lesz semmi bajom Tyler!

Magamhoz húztam egy csókra, úgy faltam ajkait, mintha ez lenne az utolsó. A kétségbeesés eluralkodott rajtam. Két kézzel ragadtam meg a csípőjét, hogy a testét az ölembe rántsam. Túlságosan sokat jelentett nekem ahhoz, hogy elengedjem.

-Olyan rossz előérzetem van- súgtam elhaltan a homlokának dőlve.

-Nekem is.

Könnyes szemeibe pillantottam, amitől ha lehet még jobban megijedtem. Kizárt, hogy elengedjem!

-De tudod mit? Nem számít. Szeretlek és szeretni is foglak bármi, történjék is.

Hörgő hangok törtek elő a mellkasomból, úgy éreztem megfulladok.

-Ne… ne búcsúzz tőlem Kristen! Ne csináld ezt!- minden szó vége elhalt, hiába akartam erőt venni magamon.

-Nem búcsúzom-ellenkezett.

Utoljára megcsókolt, majd felállva az ölemből kiviharzott az ajtón. Magam elé bámulva figyeltem, ahogy az érzéseim kavarognak a testemben. Fellázadtak, majd egymás ellen vívtak harcot. Tehetetlenül vergődtem közöttük, mintha csak tajtékzó hullámok cibálnának.

Két óra elteltével ugyanott ültem, mozdulatlanul. Szüntelen meredtem az órára, néztem, ahogy a nagymutató körbe-körbe jár.

Hamar rájöttem, hogy jobb, ha lefoglalom a gondolataimat mielőtt Kristen után eredek. Idegtépő volt a várakozás. Felöltöztem, rendet raktam ebédet készítettem. Amit egyedül kellett elfogyasztanom.

Amikor azt hittem már eleget vártam, az idő bebizonyította, hogy még koránt sem. Délután négy körül járt, mikor először sms-t jelzett a telefonom. Kristentől érkezett és mindössze ennyi állt benne:

Este nyolcra otthon vagyok!

Nem tudhattam, hogy jól van e. Nem-e Adam bántotta, vagy útközben esett valami baja. Ezekre nem utalt az aprócska üzenet. Így tovább ültem az ablak előtt és vártam.

Fél kilenckor még nagyobb félelem kapott el, mint eddig az egésznap folyamán. Egymás után szívtam el a cigi szálakat, de cseppet sem segítettek.

A szívem meglódult, amikor egy óra elteltével hallottam kattanni a zárat. Az angyalom lépett be rajta. Rögtön végig mértem esetleges sérülések után kutatva, megkönnyebbülésemre, minden testrésze épp volt. De amikor belenéztem vörös, duzzadt szemeibe halálsápadtra dermedtem. Az alakja meggyötört volt, a keze enyhén remegett.

Elindultam felé, megakartam érinteni, magamhoz ölelni, de amint megtettem egy lépést megijedt és hátrálni kezdett.

-Kicsim, mi a baj?

A hangomtól összerezzent és elfordította a tekintetét, de én láttam az ott megjelenő nedvességet.

Újabb lépést tett felém, mire a szeme rám villant a keze a kilincsre csúszott.

-Ne gyere közelebb!

A hangja érdes volt és az enyémnél is jobban remegett. Nem tudtam mit tegyek, amikor nem enged közel magához és nem válaszol a kérdéseimre.

Öt percig álltunk én őt bámultam ő az ablakon nézett ki. Mély levegőt vett és lassan felém fordult.

-Mondani szeretnék valamit.

A torkomba keletkezett csomó nem csak a légzést nehezítette meg, hangokat egyáltalán nem tudtam képezni, így bólintottam.

Kristen kétségbeesetten nézett végig rajtam, majd a rojtos fotel felé intett.

-Inkább ülj le!

Követte a mozdulatom, ahogy remegő lábbakkal leereszkedtem a bútorra. Ő a velem szemben lévő kanapára ült, egyetlen asztal választott el minket.

-Bántott?- ez az egy volt ami igazán érdekelt a többit bármi legyen is az képes vagyok elviselni.

-Nem.

Egésznapi várakozásomból az a pár perc volt a legrosszabb, amikor arra vártam, hogy Kristen végre beszélni kezdjen.

-Hatalmas hibát követtem el azzal, hogy idejöttem.

Közbe akartam vágni, hogy ez nem igaz, de leintett.

-Mégsem bántam meg, egy percét sem. Mert végig veled lehettem és nem törődtem más érzéseivel csak a sajátoméval. Belerángattalak téged is abba, hogy titkoljuk el a kapcsolatunkat, amikor tudtam, hogy ez lehetetlen.

-Nem! Én is akartam Kristen, sőt én voltam az, aki belevitt téged ebbe.

Makacsul rázta a fejét.

-Adam rájött és én utálom, hogy ezt tettem vele…- az arcát a két tenyere közé temette, láttam megrázkódni a vállát. Sírt, mégsem vigasztalhattam meg.

-De hát mit? Mit tettél Kristen?

A kérdésemet elengedte a füle mellett.

-Ma, amikor nála jártam megígértem neki valamit.

Lélegzet visszafojtva figyeltem a küszködését, hogy kimondja, amit már eddig is sejtettem.

-Azt ígértem, hogy szakítok veled és mindaddig vele maradok amíg ő azt akarja.

Dühösen ugrottam fel és az ajtó felé rohantam. Ezt nem teheti az a szemét! Semmi joga nincs hozzá tönkre tenni az életemet! Már a lépcsőházba rohantam, amikor Kristen utolért és minden erejével a falhoz lökött.

-Megölöm- szűrtem a fogaim közt.

-Nem!- mondta Kristen határozottan és megfogta az arcom.

Lesütöttem a szemem és hagytam, hogy a düh helyét átvegye a fájdalom.

-Mért teszed ezt velem Kristen? Miért?- suttogtam szinte némán.

A levegő egy pillanatra megállt körülöttünk, csak Kristen arcára figyeltem és arra, ahogy kiejti az ellentmondást nem tűrő és végzetes szavakat. Amin ha akarok sem változtathatok soha. Se ő, se én!

-Adam rákos! Meg fog halni.