29. fejezet

(FIGYELEM! A történet meglehetősen a végső fejezeteket rúgja. Az utolsó, azaz a lezáró részt jövő hét szombaton(November 20.) 19:00-kor felteszem nektek. A blog sorsáról egyelőre még nem döntöttem.

Ezért arra kérek mindenkit, aki kicsit is szerette/szereti ezt a történetet a pár maradék fejezetnél írja meg nekem a véleményét.)

Nem lett túl hosszú fejezet, ne haragudjatok! De remélem azért tetszeni fog, bár elég semmilyen lett. Na mindegy, jó olvasást!

Kitti

Az emberi test gyorsan változik, az érzések még annál is gyorsabban.

Másfél hét… Milyen szörnyű lehet olyan tudattal létezni, hogy már csak pár napig élhetsz és mindennek vége. Másfél hét semmire sem elég. Nem tudod körbeutazni a Földet, hogy minden szép helyet láthass még halálod előtt. Nem lehet családod, gyerekek, akikre talán még nem is vágytál, de most rád zúdulnak ezek a vágyak.

Egy valamire még is elegendő ez a kevéske idő. Elmondhatod mindenkinek mennyire szereted őket, bocsánatot kérhetsz a haragosaidtól, megbocsáthatsz magadnak a saját hibáidért. És ezek többet érnek, mint egy egyszerű utazás.

Könnyűnek látszik átvészelni külön azt a másfél hetet, hiszen félévet távol töltöttünk egymástól. De ez csak megnehezíti a helyzetet. Már egy nap is kín nélküle, tudni, hogy ő mennyire szenved, miközben tehetetlen vagyok. Kristenért aggódtam a legjobban. Ő, hogy fogja ezt feldolgozni? Képes lesz –e rá valaha?

Valószínűleg nem. De minden erőmmel azon leszek, hogy legalább egy kicsit elviselhetővé tegyem számára az életet.

Kris továbbra is az asztal fölégörnyedve zokogott. Szívszaggató volt még hallgatni is. Mellé álltam, de nem tudtam mit tehetnénk. Hogy reagálna ahhoz, ha hozzáérnék. Bizonytalanul felemeltem a kezem és a vállára helyeztem.

Az izmai megfeszültek érintésem alatt, a teste megremegett. Még mindig ugyanazt a hatást váltottam ki belőle, mint régen.

Arra viszont nem számítottam, hogy felugrik a helyéről és erőszakosan magához ölel. Minél óvatosabban próbáltam ezt viszonozni, annál jobban szorított-szinte már fájtak a bordáim.

-Kristen…- ellenkeztem, de nem tágított.

-Szükségem van most rád Tyler- könnyekből készült függönyön át nézett fel rám.- Úgy érzem nem bírom tovább, nem vagyok képes végig csinálni.

Karjaim ölelését megerősítettem, hogy érezze itt vagyok és támogatom. El akartam neki mondani, hogy szeretem. De féltem. Annyira féltem, hogy azzal mindent felkavarok az így is zavarodott lelkivilágában.

Kristen térdei alá nyúlva becipeltem a mosdóba, hogy ott a mosógépre ültethessem. Kezei egy pillanatra se engedtek el. Egy tisztának mondható törölköző után nyúltam és a csap alá tartottam. Az immár vizes anyaggal megtörölgettem Kristen fáradt, beesett arcát. Olyan lelkesen tisztogattam, mintha a fájdalmat akarnám eltűntetni onnan.

-Sosem találkoztam ezelőtt olyan nővel, mint te. Ilyen odaadóval és szerethetővel. Biztos vagyok benne, hogy még egy hasonlóan tökéletes ember nincs, mint te.

Kris megrázta a fejét, de én folytatattam.

-Ezért is tudom azt, hogy képes vagy végig csinálni ezt a másfél hetet. Erős vagy és én hiszem, hogy sikerülni fog! Azzal ne törődj, hogy mi lesz velünk utána. Ez legyen az én gondom… csak erre a néhány napra koncentrálj és Adam boldogságára.

Az angyalom elgondolkodva letörölte könnyeit, és ezúttal nem érkezett utánpótlás. Majd elmosolyodott és felnézett az arcomra.

-Igazad van.

-Tudja, hogy itt vagy?- kérdeztem Kristen karórájára pillantva.

-Igen- sóhajtotta.- Nem tett szemrehányást, azt mondta addig maradhatok amíg szeretnék, csak majd hívjam fel, hogy mikor megyek.

Leemeltem a mosógépről és a lábára állítottam, úgy tűnt talpon tud maradni. A kezét fogva mentem ki a konyhába teát készíteni neki.

-Olyan fáradtnak látszol! Nem alszol sokat?- kérdeztem miközben a bögrét beraktam a mikroba.

-Adamnek komoly fájdalmai vannak, sokszor annyira szenved, hogy vérfagyasztóan kiáltozik, mintha kínoznák.

Sajnálkozva csóváltam a fejem, szörnyen kegyetlen a sors.

Mindketten hallgattunk, nem néztem Kristenre, a mikró óráját figyeltem, ahogy számolja vissza a másodperceket.

-Itt aludhatok?- törte meg szerelmem a csendet.

Lassan fordultam felé, nemet akartam mondani… az lett volna a helyes. De nem ment, nem tudtam azt megtagadni, amire én is vágytam.

-Igen- mondtam végül.- Majd én alszom az emeletes ágyon.

Kristen az ajkát rágcsálva vizslatta a szemeimet.

-Nem lehetne mellettem? Hiányzik a közelséged.

Kínomban majdnem felnyögtem, nem teheti ezt velem.

-Kristen ez nem túl jó ötlet- ráztam a fejem és igyekeztem magamat is meggyőzni ennek igazáról.

-Nem terveztem semmit…- mondta fülig pirulva, annyira gyönyörű volt.- Csak szükségem van a tudatra, hogy ott vagy mellettem.

Mélyeket lélegezve lehunytam a szemem. Képes leszek ott feküdni mellette anélkül, hogy hozzáérnék? Elég lesz az, ha Adamre gondolok és megtudom fékezni magam? Túl nagy volt a kockázat, mégis vállaltam.

-Rendben.

A kezébe nyomtam a bögrét és a hálómba siettem, hogy előkerítsek még egy párnát. Kristen utánam jött a tea nélkül. Felé se nézve az ágyra dobtam a párnát, amit találtam a szekrény alján.

Hallottam, ahogy megmozdul és éreztem a testéből áradó hőt, amikor mögém állt. Az érzékeim felébredtek és szinte már remegve vártam, hogy hozzám érjen. Meg is tette. Apró keze finoman simított végig a hátamon egészen a derekamig. Nem kellett volna, tiltott zónában jártunk, de mégis sóhajtozva fordultam felé. Szemei merő ártatlanságtól csillogtak, de végre sehol nem volt az a gyászos fájdalom, ami eddig ott terjengett.

Glóriával a feje fölött támaszkodott a mellkasomra, miközben lábujjhegyre emelkedett. Figyelmeztetően néztem a szemeibe, de nem vette észre vagy csak nem akarta észre venni. Ajkai magabiztosan közeledtek.

-Ezt ne…

-Kérlek!- nyögött fel és nem állt meg.

Megadóan lehunytam a szemem pont abban a pillanatban, amikor a szikrák körülöttünk tűzijátékká nőttek és az ajkaink hosszú idő után először érintkeztek.

Minden testrészem bizseregni kezdett, mégis óva intettem magam a hevességtől. Nyelvemet kínzó lassúsággal vezettem körbe teltajkain. A csókot Kristen csak még jobban elmélyítette, tán még sosem csókoltam meg ennyire védelmezően, ennyi szerelemmel.

Mint, ahogy semmi, ez a fajta megnyilvánulás sem tarthatott örökké. De minden pillanatát imádtam, az elejét a közepét és még a végét is. Ismét karjaimba zártam és szilárd álltam lelki támaszaként, ahogy azt ígértem.

-Sikerülni fog!- bizonygattam, akár az életemet is feltettem volna erre.

-Tudom-felelte mosolyogva.

Egy utolsó puszit nyomtam a szájára és elléptem tőle, az arcán végigsimítva.

-Hívd fel Adamt!- javasoltam a mobilját a kezébe nyomva.

Készségesen engedelmeskedett.

Amikor kiakartam menni a szobából, hogy véletlenül se hallgatózzak, megfogta a kezem és maradásra ösztönzött.

A készüléket a füléhez emelte, a vonal túlsó végén lévő személy hamar felvette.

-Szia, Kristen vagyok!- köszönt szerelmem csendesen.- Hogy vagy? Van ott veled valaki?

Örömmel töltött el, hogy az angyalom ennyire gondoskodó és óvó.

-Nem bánnád, ha itt maradnék éjszakára?- kérdezte kis szünet után.- Reggel korán átmennék hozzád.

Kristen összevonta a szemöldökét és zavart arckifejezéssel rám pillantott.

-De hát miért?- csodálkozott.

Újabb némaság és nem értő pillantások.

-Rendben, akkor reggel ott leszünk.

A többes számra felkaptam a fejem. Kíváncsian figyeltem Kristen arcát, ő pedig engem pásztázott.

Mikor letette izgalmam még tovább fokozódott.

-Maradhatsz?

-Igen- mondta, de a gondolatai máshol jártak.

-Mondott még valamit?- ösztönöztem, mert nem igazán akaródzott megszólalnia.

-Azt akarja, hogy holnap te is át gyere velem. Beszélni szeretne veled.

Valami közeledik… valami, ami mindent megváltoztat. A plátói szerelem valóssá lesz, a szomorú könnyek, örömkönnyekbe csapnak át. A tolószékes öregember feláll és járni kezd, a szegény meggazdagszik. És az ellenségek kibékülnek.