14. fejezet

Sziasztok! Pénteken elutazom és vasárnap jövök, így ez az utolsó fejezet a héten. Kicsit hosszabb lett, remélem ez kárpótól titeket. Hiányozni fog mindenki!:)

Kitti

A tetteknek súlya van és még annál nagyobb következményei. De ha rájössz, mi is rejlik mögöttük, nem lehet előtted akadály.

Egy hét múlva…

A napok maradéktalanul teltek, nem számoltak őket. Minden percemet a kishúgommal töltöttem, akinek rohamosan javult az állapota. Az orvosok azt mondták pár héten belül szabadlábra helyezik. Ez volt az egyetlen dolog aminek örülni tudtam.

Kristen nem keresett és én sem kerestem őt, bár sokszor gyanús volt, hogy Aidennel tartják a kapcsolatot. Amikor a szobatársammal egy helyiségbe tartózkodtunk és váratlanul elkezdett csörögni a telefonja elvonult és még csak meg se mondta kivel beszél.

Furcsa volt Kris nélkül… olyan lehangolt. Egyik éjszaka amikor az ágyamba feküdtem és sehogy se jött álom a szememre, eszembe jutottak a szavai: ,, Már annyira megszoktam, hogy mellettem vagy. Nem bírok nélküled aludni.”

Igen, pontosan így éreztem én is. Az utóbbi napokban annyira megszoktam Kristen jelenlétét, hogy szinte már természetesnek vettem. Ez olyan mint amikor az ember természetesnek veszi, hogy van tévéje amit mindennap bekapcsol. Aztán mikor bekövetkezik egy áramszünet akkor jön csak rá igazán, hogy mit is vesztett el.

Bár gyanítottam, hogy Aiden többet tud Kristenről, mint én mégse kérdeztem meg. Talán mert nem érdekelt. Bizonyára visszament Adamhez és boldogan éldegél vele. Tegye azt!

-Hé!- csapott az asztalra egyik reggel Aiden- Elegem van belőled és abból, hogy ilyen vagy!

Nem akartam bunkó lenni így felnéztem a reggelimről, bár csöppet sem érdekelt, amit mondani akar.

-Nem bírom elviselni, ahogy mást se csinálsz csak itthon, vagy a kórházban üldögélsz magányosan. Te vagy a hülye, nem én!- hadonászott előttem a kezeivel.

Felsóhajtottam, ennek soha nem lesz vége. Mért nem képes egyszerűen békén hagyni? Felkeltem és a mosogatóba raktam a tányérom. Aiden megragadott és neki lökött a konyhapultnak, én ugyanazt tettem. A lökdösésünk majdnem verekedésbe torkollott át, amikor a barátom megállított.

-Figyelj! Nem akarok verekedni!

-Akkor mit akarsz?- motyogtam elkeseredetten.

Mélyen a szemembe nézett és teljes komolysággal válaszolt.

-Hogy élj!

Ezzel megfogta a táskáját és elviharzott a lakásból. Bambán néztem utána, nem értettem a szavait. Én éltem! Dobogott a szívem és lélegeztem is… Csak lelkileg voltam halott.

Én is elindultam a kórházba, most még jobban le voltam lombozva, mint korábban. Caroline-on kívül nem érdekelt semmi és senki.

A testvérem már boldogan várt, nekem is felderült az arcomon egy halvány mosoly. Órákig bent ücsörögtem és figyeltem, ahogy rajzol.

Többet egyetlen rajza sem ábrázolta Kristent, szomorú volt ami miatt nem jött be meglátogatni. Persze az okát nem tudhatta.

-Szakítottatok?

-Nem is jártunk.- nevettem kínosan.

-Akkor csak barátok voltatok?- nézett rám okos szemeivel.

Mélyen beszívtam a levegőt, majd lassan engedtem kiszivárogni a tüdőmből.

-Olyasmi.

Barátok akik lefekszenek egymással.- helyesbítettem magamban.

-Csak mert olyan búskomor vagy mostanság, mintha nem is élnél.

Na tessék, a húgomtól is megkaptam! Kezdett elegem lenni ebből a dumából. Majd megmutatom, hogy élek!

Este a kedvenc báromba iszogattam, a pultos már régi jó haverom volt. Általában Aidennel jártunk ide, de most valahogy nem hiányzott a társasága.

Már két órája nézegettem a besétáló lányokat, hátha megfog valamelyik külsőleg. Idegességemben lehúztam még egy felest, amikor rájöttem, hogy az itt lévő összes nőben Kristent keresem.

Ennyit erről! Tovább ittam magányosan, de még az alkohol sem segített. Összeesküdött ellenem a világ.

-Kristen hoznál nekem még egy üveggel?- hallottam az egyik boksz felől a kiabálást.

A név hallatán autómatikusan arra kaptam a fejem. De ő nem az én Kristenem volt. Mellém állt, hogy kikérjen még egy sört, miközben én alaposan szemügyre vettem.

A haja vörösen omlott a vállaira, az ajkai pont olyan teltek voltak mint Kristené. Karcsú alakja még jobban kiemelte a nőies idomait.

Amikor észrevette, hogy őt bámulom elmosolyodott. Egyre jobban tetszett ez a lány, már csak a neve miatt is.

Tovább nézegettem, minden testrészét többször is végig mértem. Épp indult vissza az asztalukhoz, elkaptam a karját, hogy maradásra bírjam.

Kérdőn tekintett vissza rám, mire elmosolyodtam. Pont olyan szigorú pillantása volt, mint Kristennek.

-Nem akarsz maradni még egy kicsit?- kérdeztem a lehető legaranyosabb szemekkel nézve rá.

Azonnal felolvadt és kábultan rám mosolygott. Könnyű dolgom lesz- állapítottam meg.

-De.

Visszaült mellém és az unalmas életéről faggattam, az enyémet ügyesen kikerültem. Nem szükséges, hogy tudjon minden szerencsétlen tettemről. Időnként végig simítottam a combján, vagy a karján. Ezektől az érintésektől mindig megborzongott. Legalább a hatásom a régi!

-Elmehetnénk hozzám, nem lakom messze.- tértem a lényegre.

Bólintott, kifizettem az italokat és máris az ajtó felé húztam. Nagyon reménykedtem benne, hogy Aiden nem lesz otthon. Imáim meghallgatásra találtak.

A lakás tök üres volt, nem akartam újabb beszélgetésre pazarolni az időt. Megcsókoltam a lányt és az én Kristenem képzeltem a helyébe. Ő persze nem ellenkezett és közelebb húzott magához. A vágy folyamatosan újjá ébredt bennem, ahogy egyre szenvedélyesebbek lettünk. Csak örömet akartam szerezni Kristennek, az én Kristenemnek. Egy rántással lehúztam róla az aprócska topot, de a szememet nem nyitottam ki. Óvatosan megharaptam a nyaka egy érzékeny felületét. Megkerülve a kanapét finoman rálöktem és fölé tornyosultam, tovább csókolgattam a bőrét. Amikor a melleihez értem egy halk sikoly hagyta el a száját és ez a hang rögtön engem is kiábrándított. Kipattantak a szemeim és fintorogva szembesültem a ténnyel, hogy ő akkor sem Kristen bármennyire is igyekszem azt képzelni.

Lemásztam róla és a fejemet a kezembe hajtva undorodtam magamtól.

-Mi a baj?- kérdezte a lány.

Kétségtelenül nem az én Kristenem hangja volt.

-Nem te vagy Ő.- suttogtam elgyötörten.

Ennek semmi értelme nem volt, de úgy tűnt, hogy a lány megértette mire gondolok. Az ölembe ült és a fülemhez hajolt.

-Bárki leszek a kedvedért.- beleharapott a fülcimpámba, majd a nyelvével körözni kezdett a nyakamon- Engedd el magad!

És én engedtem neki, csináljon amit akar. Én rángattam bele ebbe, legalább neki legyen jó, ha nekem már úgyis mindegy.

Visszaült mellém, miközben a kezei lehúzták a sliccemet. Benyúlt a kezeivel a boxerembe és a nyíláson keresztül kiszabadította a férfiasságomat. Behunytam a szemem, csak élvezni akartam és nem gondolkodni.

A kezeivel simogatni kezdett, tartottam magam egy ideig de aztán már nem tudtam elfojtani a morgásokat.

Amint megéreztem magamon a nyelvét is, már nem gondoltam semmire. Az élvezet hajtott. A feje mozgásával, a kiáltással teli morgásaim is hangosodtak.

Aztán minden összemosódott és megszűntem egy pillanatra létezni.

Percek múlva tértem csak magamhoz és a lányra pillantottam, aki félénken üldögélt mellettem. Nem lehetek annyira önző, hogy most elküldöm. Viszonoznom kellett a kedvességét.

Megakartam csókolni, de eltolta az arcomat.

-Nem kell megtenned, tudom, hogy nehéz.

Nem hiszem el, hogy ekkora mázlim van. Egy ilyen lányt kifogni… Ettől függetlenül nem tágítottam.

-De akarom.

Újra visszadöntöttem a kanapéra és megcsókoltam, bár ebbe a csókba a hálán kívül semmi más nem volt.

A kezeimmel épp a nadrágját gomboltam ki, amikor feloltódott a villany. A bejárati ajtóba Aiden állt döbbent arccal.

A helyzet még vicces is lett volna, ha szobatársam arckifejezése nem vált át mérhetetlen dühbe.

-Tyler Hawkins! Mi a fenét csinálsz?- üvöltött rám- Küld el ezt a nőt, addig a szobámba leszek.

Sóhajtva adtam Kristen kezébe a ruháit, ő persze nem értette a helyzetet.

-Ne haragudj.- suttogtam.

Nem mondott semmit, csak amikor a bejárati ajtóba álltunk.

-Bárkit is képzeltél a helyembe, nagyon szerencsés lány. És ha te is érzel valamit iránta, ne hagyd ennyiben a dolgot. Sok sikert!

Ledermedve néztem rá, ahogy elment. Valóban léteznek még ennyire kedves lányok a világon? Ha nem ismertem meg volna az én Kristenemet, egészen biztos, hogy most nem hagyom elmenni ezt a nőt. Valamivel meg kell hálálnom neki, mindent.

Amint becsuktam az ajtót Aiden vágtatott felém, mint egy felbőszült bika.

-Mégis mi a szart művelsz? Egy éjszakás ribancokat hurcolsz fel ide?

Nem értettem mért van úgy kiakadva, máskor is ezt csináltam.

-Te akartad, hogy éljek!- mutattam rá.

-De nem így!

Most már én is dühbe gurultam.

-Akkor, hogy? Kristennel? Erről van szó igaz??? Bármit is fogok csinálni az nem lesz jó, csak az az elfogadható ha annak Kristen is részese.

Aiden megnémultan nézett rám, tudta, hogy igazam van.

-Aiden a fenébe is nem ismered őt! Fogalmad nincs mi volt köztünk.

-De tudom! Mindent tudok, elmondta nekem!

A saját csapdájába sétált, végig tudtam, hogy tartja Kristennel a kapcsolatot.

-Mégis mit vársz tőlem? – mondtam halkan- Egy másik férfit szeret.

-Téged is szeret.

-Ez nem elég!

A barátom arca kisimult és az arcomat fürkészte, majd szélesen elmosolyodott.

-Én tudtam!- kiáltott fel győzelemittasan.

-Mit?

-Végig tudtam. Csak te vagy ilyen idióta, hogy nem vallod be magadnak!

Még mindig nem tudtam miről beszél.

-Mit tudtál?- értetlenkedtem tovább.

-Hogy belezúgtál!

Megkövülve álltam mint egy szobor, ezt teljesen váratlanul ért. De hát én nem vagyok szerelmes belé! Tény, hogy hiányzik és mindenhol őt keresem. De ez nem bizonyíték… Vagy mégis?

Ha csak arra a másik férfira gondolok, megesz a féltékenység. Hát persze! Ezért volt olyan nehéz elengednem és ezért vagyok most ilyen, amilyen.

Amikor a kocsiba szeretkeztünk abban a hitben, hogy mindketten meghalunk, amikor Kristen először mondta, hogy szeret. Éreztem valamit… valamit amit a gyász és a bánat teljesen elnyomott bennem. Olyannyira, hogy nem tudtam rájönni mi az.

Most már tudom: a szerelem volt.

Megfogtam a biciklim és szinte futva lecipeltem a lépcsőn, Aiden utána kiáltott.

-Hívd fel és keresd meg! Hajrá öreg!

Már tekertem is, bár fogalmam sem volt, hogy hova. Előkaptam a mobilom és Kristen számát kezdtem tárcsázni. Reméltem, hogy nem késtem még el és nem kötelezte el magát.

Nem vette fel. Dühösen hajtottam tovább, talán a clubban van, ott egyszer már láttam.

Ahogy elhajtottam, a kávézó mellett, ahol Michael régen jártunk megpillantottam valakit előtte ácsorogni. Belebámultam a sötétségbe és megláttam Kristen arcát, a gyenge fényben ami bentről áradt.

Amikor odaértem hozzá láttam, ahogy elfehéredik az arca és a szemeibe hitetlenkedés ül. Leszálltam a bringámról és lassan közeledtem hozzá nem tudtam, hogyan fog reagálni.

Nem mozdult, csak egyhelyben állt és kétkedve nézte, ahogy egyre közelebb araszolok hozzá.

Csak egy méter választott el tőle, a szemében egy pillanatra pánikot láttam meg felcsillanni. Fél tőlem?

Megálltam és csak néztem a gyönyörű arcát, hogy bírtam én ki e nélkül egy hétig? A keze gondosan bevolt kötve, ezek szerint volt vele orvosnál. Ez megnyugtatott.

-Kristen.- suttogtam és egy bizonytalan lépést tettem felé.

Annyira közel volt és mégis olyan messze. A kezeivel felém nyújtózkodott és én azonnal elkaptam azokat. Az érintése átjárta az egész lényemet.

Még közelebb léptem hozzá a kezét szorosan fogva, nem ellenkezett. A kézfejemmel végig simítottam az arcán, mire ő lehunyta a szemét.

Nem bírtam magammal, mindennél jobban vágytam édes csókjára. Az ajkaimmal cirógattam az övét, nem akartam vad lenni. De a következő pillanatban teli szenvedéllyel visszacsókolt, boldogan szorítottam magamhoz a testét. Minden idegszálam lángba borult. És újra rájöttem: szerelmes vagyok belé.

Zihálva vált el tőlem és a fülemhez hajolt.

-Itt van Adam.- súgta remegő hangon.

Éreztem, ahogy a testem megmerevedik, de aztán gyorsan felengedett amikor arra gondoltam, hogy Kris most mégis az én karjaimba van és az én csókomtól remeg.

-Nem érdekel. Nem érdekel, hogy őt is szereted! Bebizonyítom, hogy én jobb vagyok neked, harcolni fogok érted.