16. fejezet

Lányok itt a friss, kellő drámaisággal! FIGYELEM, A KOMMENTHATÁR 6 DB! Szerintem nem kérek sokat. :)
Kitti

Mondják, válogasd meg a szavaidat, hogy ne bánts vele senkit. De mi van akkor ha nem válogatjuk meg őket? Olyankor azt mondják: Viseld a következményeket.




-Milyen lánnyal?- kérdezte Kristen miután, már vagy tíz perce hallgattam.
Szorosabban fontam köré a karjaimat, nem akartam, hogy itt vége is legyen a boldog perceknek. Kellett nekem megszólalnom!
-Nem tudom. A bárban ismertem meg és kedvesnek tűnt.- magyaráztam lehajtott fejjel.
Kitépte magát az ölemből, szinte remegve kaptam utána. Nem, nem, nem! Nem akarom megint elveszíteni.
-Felvittél a lakásodba egy kurvát?- kiabálta, magából teljesen kikelve.
-Nem volt kurva…- suttogtam.
Felszisszent és a hálószoba felé tartott, utána eredtem és ijedten szemléltem, hogy a ruháját kapkodja magára.
-Nem hiszem el, hogy egy rohadt hétig nem bírtál a farkaddal!
A hangja élesen csengett, összehúztam magam és hagytam, hogy a sárga földig tiporjon.
-De…- kezdtem volna valamilyen kifogást találni.
Kristen felém fordult- immár felöltözve- és dühösen felém bökött a kezével.
-Nem érdekelnek a magyarázatok. Tudod te hányszor lefeküdhettem volna én ez az egy hét alatt Adammel? Ott volt a tökéletesen lehetőség, de én nem tettem!
Az arcom összerándult a szavaitól, ezt ő is észrevette.
-Látod, neked fáj ha én erről beszélek. De téged egyáltalán nem érdekel ha nekem okozol fájdalmat.
-Ez nem igaz!
Kiabálni, őrjöngeni szerettem volna, de ehelyett tökéletes nyugalomba álltam és csak suttogni bírtam.
-Dehogyis nem.
Kristen felém indult, már nyújtottam ki a kezem, hogy újra érezhessem őt a karjaimba. Hogy érezzem, ez csak egy aprócska balhé volt, de megbocsát nekem.
Amikor odaért hozzám, félre lökött az útból és ezzel együtt az én kezeim is ernyedten hullottak magam mellé. Elmegy… itt fog hagyni, megint.
Kirontottam az előszobába és megláttam, hogy már vészesen közel jár a bejárati ajtóhoz. Az egész egy lehetetlen helyzet volt, a testem fellázadt ellenem, mintha máris érezné a közeledő veszteséget. A lábaim megremegtek és felmondták a szolgálatot, a földre estem és csak annyi erőm maradt, hogy Kristen lába után nyúljak őt is magam mellé rántva.
Továbbra is szorosan tartva a lábát felkúsztam hozzá, hiába kapálózott nem engedtem el. Az egész testemmel ránehezedtem és a két kezét a feje fölé szegeztem a padlóhoz.
-Nem mehetsz el!- szinte fuldoklottam.
Kristen döbbenten nézett rám, ahogy felé tornyosulok csapdába ejtve.
-Nagyon gyorsan eressz el!- parancsolta, de nem érdekelt.
-Nem.
Dacosan néztem az arcába ő viszonozta a mogorva pillantásom. Rettentően megrémültem, amikor megláttam, hogy az arcán egy könnycsepp szánkázik végig.
-Utoljára kérlek, hogy szállj le rólam.- suttogta megtörten.
Nem, nem engedhetem el. Akkor elmegy és tán már sose látom többet.
Felé hajoltam,- mire ő szorosan összezárta a szemeit és lecsókoltam- a sós nedvességet az arcáról. A merev testtartása felengedett alattam, az izmai ellazultak.
-Ne hagyj itt, Kristen!
Mély levegőt vett és kinyitotta a szemét, majd az enyémbe fúrta.
-Tyler, nagyon szépen kérlek arra, hogy engedj el.
Megráztam a fejem, ez az egy dolog, amit most semmi pénzért nem tennék meg.
-De akkor elmész!
A vállgödrébe hajtottam a fejem és élvezettel szívtam magába az illatát, ettől semmi pénzért nem válnék meg.
-Nem megyek el. Kérlek!- győzködött.
Felemeltem a fejem és az arcára néztem csakugyan komolyan gondolja e. De arról semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni, mintha csak egy élettelen maszk lenne.
Elengedtem a kezeit és lassan emelkedtem fel róla, egy darabig nem moccant majd felállt. Itt hagy, végig tudtam.
-Szánalmas vagy Tyler! Már rég elmentem volna, ha nem szeretnélek ennyire.
Bement a hálószobába és bevágta az ajtót, majd hallottam, ahogy a zár kattan egyet. Szóval nem megy el, de bezárkózik és még csak hozzá se érhetek. Remek!
Rajtam még mindig csak egy szál törölköző volt, de esélytelennek láttam, hogy most bemenjek a ruháimért.
Leültem a kanapéra és vártam, hogy Kristen előjöjjön, de még csak zajt se hallottam belülről. Kezdtem kicsit megijedni, és ha csinált magával valamit?
Az ajtóhoz szaladtam és ököllel verni kezdtem a fát.
-Kristen! Nyisd ki az ajtót!- üvöltöttem.
Semmi válasz.
-Kérlek! Aggódom miattad!
Csak a néma csend, mintha egyedül lennék a lakásba és egy ajtóhoz beszélnék. Tisztára bekattantam.
-Nem érek hozzád esküszöm! Csak nyisd ki.
További két órán keresztül ott álltam és kiabáltam, ez az idő alatt egyszer se jött válasz.
-Kristen.- már csak suttogtam- Legalább szólalj meg, hogy tudjam jól vagy!
Semmi. Egy idióta voltam, amikor eleget tettem a kérésének és lemásztam róla.
Az ajtónak dőltem és leültem a földre, ha kell itt alszok. Egyszer csak ki fog jönni onnan, nem maradhat bent örökre.
-Sajnálom. Annyira sajnálom, mindent amit tettem! Úgy szeretném meg nem történté tenni.- beszéltem magam elé bámulva.
-De nem feküdtem le azzal a lánnyal. Csak azért vittem fel a lakásomba, mert elegem lett abból, hogy Aiden folyton piszkál. Életében nem volt még ilyen komoly az a srác!
-Kristen, az a lány mondta, hogy menjek utánad! Neki köszönhetek mindent… és most tessék! Megint mindent elszúrtam.
-Fogalmad sincs milyen fontos vagy nekem. Amióta Michael meghalt, azóta először érzem, hogy igazán élek. Mert te itt vagy!
A szavaim hihetetlen nagy igazsággal bírtak, azt szerettem volna, hogy ezt Kristen is érezze. Csak az övé vagyok, nem kell senki más. De mint ez általában lenni szokott, az után vágyódunk a legjobban, akiről tudjuk, hogy nem lehet a miénk.
-Szeretlek.
Életembe először mondtam ezt egy olyan nőnek aki nem a családtagom, és még csak nem is láthatom a szeretet nő arcát. Micsoda balszerencse…
Nem hittem a fülemnek, amikor meghallottam, hogy kattan a zár. Kicsit arrébb húzódtam, amikor kinyílt az ajtó.
Kristen egyébként is fehér bőre most még sápadtabb volt, a szemei vörösen csillogtak. A haja összevissza állt és még így is gyönyörű volt. Lenézett rám és én éreztem, ahogy újjá éled bennem a remény. Talán még semmi sincs veszve.
-Csak a mosdóba megyek.- mondta ridegen és otthagyott.
Megkövülve ültem a földön és behunyt szemekkel viseltem el újra egy pofont az élettől. Gyötrődve kapaszkodtam a remény utolsó szálaiba, de azok nem bírták tovább és elpattantak. A kezemből kicsúszott az irányítás és már nem tudtam mit tenni.
Nem mentem Kristen után, hagytam hadd csináljon amit szeretne. Ha itt akar hagyni akkor úgyis itt hagy.
Amikor visszaért könnyedén elhaladt mellettem rám se nézve és újra magára zárta az ajtót.
***
A földön ülve aludtam el, egy idő után teljesen lecsúsztam a kényelmetlen padlóra. A csontjaimba éles fájdalom nyílalt, a fejemet ólom nehéznek éreztem. Hangosan felnyögtem, majd újra.
Valami nem volt rendjén. Arra se volt erőm, hogy felkeljek az se érdekelt ha meghalok. Az ajtó megnyikordult mellettem és én hunyorogva néztem fel az angyalra. Leguggolt hozzám és a tenyerét a homlokomra simította. A keze jéghideg volt, de nekem nagyon jól esett az érintése. Azt akartam, hogy hagyja ott a puha kezét. De persze mint minden vágyam ez is szertefoszlott és Kristen felállt mellőlem.
Gyors léptekkel indult el, szólni akartam, hogy még ne menjen de sehol se találtam a hangomat. Pár perc múlva egy pohár vízzel és egy fehér tablettával tért vissza a kezébe. Megpróbált feljebb húzni a földről, nem túl sok sikerrel, de legalább már a fejem függőlegesen volt.
-Vedd be! Lázcsillapító.- duruzsolta édes hangon.
Megbabonázva néztem bambán az arcába és ittam magamba a szépségét. Az angyal felsóhajtott és újra felém nyúlt. Kinyitotta a számat, majd a nyelvemre rakta azt a keserű izét és az ajkaimhoz emelte a poharat. Az első korty után, ami végig égette a torkomat fintorogva fordítottam el a fejem.
Kristen lerakta mellém a poharat és visszament a hálószobába majd egy nagypárnával a kezébe jött vissza. A hátam mögé tömködte én meg kényelmesen dőltem rá. Annyival puhább volt mint a fal.
Leült mellém a földre és én csak bámultam őt, itt volt mellettem. Ez nekem mindennél többet ért. A gyógyszer lassan hatni kezdett és éreztem, ahogy egyre jobban nehezedik el a fejem és lecsukódnak a szemhéjaim. Már nem láttam Kristent.